KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A magzat

Asszonyok földje

Báron György

Az egyik vágyja a gyermeket, a másik megszüli. Ki az anya? Akié az akarat, vagy akié a test? Mit érez a béranya, s mit a meddő nő? Köthető-e ilyen szerződés?

Néhány éve a nagy amerikai tévétársaságok kimerítően pertraktálták azt a különös esetet, amikor egy úgynevezett „béranya”, vagyis olyan hölgy, aki meddő nőtársa helyett jó pénzért vállalja a magzat kihordását, felbontani kívánta a szerződést és megtartani a születendő gyermeket. Jogászok, morálfilozófusok, teológusok, orvosok, pszichiáterek hosszú tévéműsorokban vitáztak a kázusról. Hogy végül a bíróság milyen ítéletet hozott, nem emlékszem, de ez a legkevésbé lényeges: a bonyolult probléma bírói döntéssel – azt az egyet, a salamonit kivéve – aligha megoldható.

Feszes, izgalmas sztori ez. Két asszony. Az egyik vágyja a gyermeket, a másik megszüli. Ki az anya? Akié az akarat, vagy akié a test? Válhat-e a nő keltetőgéppé, ha maga is úgy kívánja? Mit érez a béranya, s mit a meddő nő? Hogyan néznek egymásra a „közös bűn” kihordóiként? Köthető-e ilyen szerződés? S ha igen, magasabbrendű „morális” indokokkal felbontható-e? Van-e joga a béranyának gyermekéhez? S van-e joga a másik nőnek bármihez is, a kártérítésen és a nyilvános szégyenen kívül?

Mészáros Márta új filmje, A magzat jó alkalmul kínálkozhat eltöprengeni e kérdéseken. Kényelmes kerülőút volna ez a bíráló számára, ki így megtakarítaná az elkerülhetetlen esztétikai elemzést. Barátságtalan gesztus lenne ugyanakkor a filmmel szemben, mert a lényeget kerülné meg. A film érdekterülete ugyanis ott kezdődik, ahol e dilemmák megvitathatósága véget ér. Nem az a kérdés, az alkotónak, nézőnek, kritikusnak mi az álláspontja az adott – esetünkben elsősorban morális, huszadsorban jogi – problémáról, hanem az, hogy a bonyolult eset milyen közegben kerül elénk, milyen emberi viszonyrendszerek tükrében válik átélhetővé és érzékelhetővé. Vagyis „Emma én vagyok”-é, annak ellenére, hogy nem hordom idegen nő bérmagzatát testemben.

A magzat világában a nők határozottak, erősek és kezdeményezők, a férfiak gyengék és esendők. A Jan Nowicki játszotta milliomos férj – a családban a pénzt az asszony „csinálja” – költséges gyermekjátékokkal múlatja az idejét, majd bébifőkötőt ölt és cumit dug a szájába, hogy értsük, miről van szó. A másik férj nem jut egyről a kettőre – balfácán, mint női társaságban lenézően megállapíttatik róla –, felesége kénytelen kezébe venni a dolgokat. A harmadik a kilenchónapos terhes asszonykára is rámászna, ha az hagyná, de még a boltban pillanatokra feltűnő (férfi)vásárló is komplett őrült. Nem az a gond, hogy a film nők között játszódik, az ő történetüket regéli el, hanem az, hogy terrénuma az asszonyok földje. Ugyanolyan egyoldalúsággal végigpásztázva, ahogyan a filmek többsége a férfiak világát ábrázolja. Érthető reakció ez a filmvásznat és a képernyőt elöntő macsó-mozi rejtett rasszizmusára, csak épp művészi hozadéka csekély. A macsóizmus a fonákjáról sem rokonszenvesebb. (Egy kicsivel, persze, igen.)

Ez azonban csak a kevésbé lényeges kifogás a rendezőnő filmjével szemben. Súlyosabb a másik, az esztétikai természetű, bár annak is kétségkívül köze van a leegyszerűsített világképhez. Nevezetesen, hogy ezen asszony-univerzum fő- és mellékalakjai maguk is egydimenziós figurákként lépnek elénk. Az egyik hősnő legfontosabb princípiuma, hogy dúsgazdag. Otthona, akár az Elite magazin reklámképei. Öltözködése, sminkje bármely kozmetikai cikket reklámozó tévéklipben előtűnhetne. Ha hasonszőrűekkel mulat a fürdőmedencés csodavillában, azt úgy teszik, akár egy gulyáspartira invitáló turisztikai referenciafilm szereplői. Férje – aki enyhén ütődött – először egy autómodellpályán tűnik fel, ránéz a nejére, és így szól: „Jó ez a rongy. Mennyibe került? Ötven lepedő? Száz? Különben mindegy…” Gazdagék, amint társalognak. Informatívan, nem hagyva kétséget gazdagságuk felől. Ehhez társul a másik sztereotípia: hiába a pénz, ha nem lehet gyerekük. Ezért szegények. Mert a pénz nem minden.

A másik asszony ezzel szemben nincstelen, de termékeny. Félig felépült külvárosi házban él férjével, amikor először náluk járunk, épp végrehajtók foglalják le a hifitornyot. Egyetlen tulajdonságuk kerül reflektorfénybe: a szegénységük. A férj – a balfácán – munkanélküli. Az asszonynak – mint mondja – „most jó munkája van”: eladó egy élelmiszerboltban. Nem illik e miliőbe sem a finom arcú, belső eleganciát sugárzó Kováts Adél, sem az értelmiségi külsejű Bolyki László. Idegen tőlük a helyszín, a szavak, az ormótlan oldalkocsis motorkerékpár, amilyenen már csak vidéki ügynökök közlekednek. Lecsúszott értelmiségiek volnának? Semmit nem tudunk meg róluk, azon kívül, hogy szegények. De ez sem derül ki másból, mint a forgatókönyvi dialógusokból. A rendezőnő gondosan kerüli a nyomor súlyos, deprimáló képeit, melyek ellentétbe kerülnének a film egészének művi, kiglancolt világával. A „szegénység szaga” hiányzik e filmből, a szegénységre utalás jelzésszerű gesztusai helyett. Ha nem érezzük át a nyomort, honnan a végzetes motiváció a döntő elhatározásra: a bérgyerek kihordására? Ha csak időleges pénzzavarról van szó, s pusztán a takaros ház második szintjének befejezése a tét, miként ébredhetne bennünk a legcsekélyebb együttérzés is a fausti alkut megkötő hősnő iránt? Nem időzik sokáig e tájakon a kamera, a szegény asszony átkerül az üvegfalon túlra, a gazdagok csodaországába, a képes magazinok álomvilágába, ahol olyan magabiztosan mozog, mintha mindig is bentlakó lett volna, egyenrangú társa a gazdag nőt játszó arisztokratikus külsejű, színészi habitusában ideillő Aliona Antonovának. Aztán a film kétharmadánál, amikor végleg megfenekleni látszik a cselekmény, a várandós anya számára bérelt luxuskalitkával szemközti erkélyen megjelenik a mit sem sejtő férj (a férfiak itt általában mit sem sejtenek, csak megcsinálják a gyereket, hogy ki szül és kinek, az nem az ő dolguk), puszta forgatókönyvi szeszélyből, lám, ilyen kegyes a véletlen. Hősnőnk ettől kiborul, s nőtársai elviszik a milliomosnő féltestvérének vidéki házába. A féltestvért Monori Lili játssza, a férjét Székely B. Miklós. Az atlétatrikós, fáradt arcú férfi és a lompos asszony lenne igazán való a film elején látott szegény-lakásba, ők valóban képesek érzékeltetni a gyötrő, megalázó nincstelenséget, ehelyett azonban azt kell Monori Liliről elhinnünk, hogy a finom elegáns hölgy féltestvére. Az alkotói szándék szerint mintha vidéki házban élnének, de az zsúfolt skanzenre emlékeztet inkább: hófehérre meszelt falak, a tornácon gondosan odadizájnolt falapát és favilla, s konyhában tálas, rajta festett tányérok, mázas csuprok hibátlan rendben. Ismét a képes magazinok világában járunk, pesti értelmiségiek és gazdagok úgynevezett „parasztházában”, a már említett sírvavigadós gulyásparti emléke is kísért.

További gond, bár aligha a legsúlyosabb, hogy még az – egyébként messzemenően vitatható – kiglancolás sem sikerült profimód fényesre. Jancsó Nyika operatőr el-elfárad, nem figyel a világításra, a belsők egy része mintha légópincében játszódna, a közeliken a fejek indokolatlanul erős oldalfényt kapnak, néhány jelenetben pedig kifejezetten riasztóra sikerül árnyékolnia Kováts Adél amúgy megnyerő és harmonikus arcát.

A film története a két asszony viszonyának hullámzása. E különös kapcsolat változásai nehezen értelmezhetőek, ha magukról a hősökről semmit nem tudunk meg, azon kívül, hogy az egyik gazdag, a másik nem, az egyik terhes, a másik nem, az egyik akar gyereket, a másik nem. Ez kétségkívül elégséges indíték az ilyesfajta béranyasági szerződésekhez, lélektani motivációnak azonban kevés. Hiába pillantunk be még hősnőnk álmaiba is, nem jutunk hozzá közelebb. Ha a világ, melyben él, egydimenziós, álmai sem körüljárhatóbbak. Víz, gyerek, gyerek vízben, vízparton, majd bevágott képek a magzatról, magzatvízben. Utóbbinál az orvos ismeretterjesztő előadást tart arról; hogy a magzat önálló, senkivel össze nem téveszthető személyiség. Aztán hősnőnk – immár nem álmában, hanem a „valóságban” – a vízparton sétál, később a „vízen jár”, a folyó partján érik a fájások, világra jön a címszereplő, a záróképen a milliomosnőt látjuk a sekély vízben gyalogolni, majd embriópózban a csillogó víztükörre kucorodni. Minden hangsúlyozottan jelképes, emblematikus és jelzésszerű, sugárzik belőle a pőre alkotói szándék, mely nem talál magának formát.

Mire a baba megszületik, felépül szülei tágas kétszintes háza, az újszülött az anyjánál maradhat, a milliomosnő nem kéri vissza a pénzt, a szegényből is jómódú lett tehát, minden rendbe jött, hőseink gazdagabbak lettek néhány millióval és egy gyerekkel, a másik asszony pedig azzal az értékes tapasztalattal, hogy a pénzéért sem vehet meg mindent. A kisded ámulva néz körül szép új otthonában, s elismerően állapítja meg, hogy a világban, ahová megérkezett, kemény nők uralkodnak a habókos, gyenge férfiak fölött, egyébként pedig minden éppen olyan, mint a filmeken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=794