Lázadó filmJames Dean, a rebellisCsejdy András
A nagy legendaszerviz egyik legkelendőbb cikke, a lázadás metaforája; James Dean egyszer s mindenkorra rögzült az amerikai pszichében. A magára valamit is adó jenki képtelen belenyugodni az elmúlásba. Egy televíziós hecckampány eredményeként leszokik a cigarettáról, megveti a dohányosokat, és a fotelből acsarkodva gyűlöli onnantól a márkalobbikat. Havonta méreti a koleszterinszintjét, magokat fal, és uvé-szemüvegében mérföldeket gyalogol az óceánok partjain. Évente koszorúzza Lennon hűlt helyét, előfizet a pszeudo-Woodstock-retrospektív kábel-közvetítésére, és két lábon járó billboardként hordja pólóján Kurt Cobain búcsúlevelét. A Twin Peaks nevű össznemzeti találósjáték hatodik és egyben befejező részéhez hozzáforgat még egy tucatot, ha nagyon muszáj, enged a nézők hisztériájának, és feltámasztja halottaiból Bobby Ewingot, amikor pedig tesztközönség, szavaz a bemutatás előtt álló kasszasiker happy- avagy unhappy endinges változatáról. Évtizedek óta egy ország keresi Kennedy gyilkosát, a vietnami blamázs felelőseit, Rosenbergék ártatlanságának bizonyítékát, mindhiába. Ezért a szekták, ezért Jacko oxigénsátra a Kempinskiben, ezért a New Age, a science fiction és a vitaminok. Memphisben, B. B. King klubjában a felszolgálólány tudja, biztosan tudja, hogy Elvis Király él, Nebraskában van a birtoka, és James Deannel sakkozik esténként. Ez a lány nem viccel, nem ismeri a tréfát.
A második világháború után Amerikának volt néhány jó éve. Hazatértek a hősök, rögvest szaporodni kezdtek, föllendült a gazdaság, és fogyasztott boldog-boldogtalan, az autók fara cápauszonyt formázott, a konyhákban zümmögött a turmixgép, a társadalmat és kereteit nem feszegették ellentétek – az a néhány jó év az eufória jegyében zajlott. A magára valamit is adó jenki azonban nem élhet ellenségkép nélkül, ezért mikor már két vállon voltak a friccek, és még kellő távolságról tartották a tiszteletet a feketék, akkor a világot mételyező kommunizmusban találták meg félelmük és gyűlöletük tárgyát. Folyt a boszorkányüldözés és a kémvadászat, McCarthy szenátor hadat üzent a rózsaszín liberális Hollywoodnak és New Yorknak, folyamatosan ülésezett az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, Thomas Mann pedig undorodva költözött vissza a darabokra szaggatott Európába, viseltes idegzetű övéi közé.
Mindez persze nemigen határozta meg az eperjoghurt illatú kertvárosok gondosan befüggönyözött nappali szobáinak hangulatát. Csak áthatott mindent, beférkőzött a fejekbe, kisajátította az élettereket. Penetráns hangulatban cseperedtek a gyermekek, az iskolában reggelente elénekeltették velük a nemzet himnuszát, a fehérek nem keveredtek a feketékkel, sem viszont, a kamaszok haragudtak, dühösek voltak, dühösek, bele a vakvilágba, rekkenő nyári éjszakákon a lepedő alatt matatva szüzességük elvesztéséről ábrándoztak, és izzadó kézzel forgatták a Playboy első szakadozott példányait. Fos egy időszak volt az ötvenes évek, rendszertől és kontinenstől függetlenül szar.
„Talán a törvény tiltja, hogy köveket dobáljak?” A fiún pulóver van, zsebben a keze, dacosan leszegi a fejét, és nem fél a fölé magasodó férfitől. Ő Káin, a rossz. Ikertestvére ekkor éppen kéz a kézben andalog menyasszonyával, és arról beszél, hogyan segíthetne kísérletező és haladó édesapjuknak mélyfagyasztással tartósítani a káposztaszállítmányt. Ő Ábel, a jó. Montereyben vagyunk, 1917-ben, egy Steinbeck-történet legelején. Az Édentől Keletre James Dean első nagyjátékfilmje, amit a lehető legnagyobb, Elia Kazan rendez. A fiatal felfedezett huszonnégy éves, szőke, kicsit alacsony és görbén tartja magát. A szerepe szerint ugyanaz a tűz ég benne, mint anyjában, akit halottnak tud a család, jóllehet kuplerájt vezet a szomszéd városban. Aztán bonyolódik a cselekmény, a hőzöngő mihaszna kamaszban megmutatkozik az ellentmondás drámai hős nagysága, van a filmben végkifejlet, a fiú elnyeri a lány kezét, ápolja szélütött apját, abszintzöld szirupot izzad a vászon. Nem is ez a fontos, hanem az alakítás. Ahogy a színész kóstolgatja, formálja a figurát, szokja a bőrét, eggyé válik vele, önazonos lesz. A jéggyár padlásteréből a porba ereszkedő csúszdán őrjöngve taszajtja mélybe a tömböket, siklik a fény, ő könnyezik, maga sem tudja, miért. A vurstliban, az óriáskerékről nézve hangya az ember, törpék országa a lent, Óriás, óriás, bár lennék óriás, nagyobb, mint bárki más, dúdolja, és fél magától. Csuklómozgása laza és hanyag, hátraveti üstökét, begubódzva duzzog – teljes a szerepkészlet.
Egy év múlva mutatják be a kétrészes Óriást. Ebben a megfilmesített texasi családregényben porvilági, lokális bunkót játszik, aki könyörületből bütykölheti a kocsit birtokoséknál. Szűkszavú és visszafojtott, nagyra vágyó, frusztrált és végletesen magányos. Aztán örököl egy darab földet, dolgozik, mint az állat, olajat talál, milliomos lesz, és zsebre teszi az egész államot. A sztori évtizedeket ölel át, a végén a huszonéves színész hatvan körüli megroppant, gonosz és szánalmas alkoholista. Hiába rossz a mozi, hinni kell neki. És nemcsak mert a moira fukar az idővel, nemcsak mert James Dean ekkorra halott.
Hanem azért, és legfőképpen azért, mert Nicholas Ray 1955-ben leforgatja vele a Haragban a világgalt. James Dean attól fogva az ok nélküli lázadás jelentése. Amikor lemegy a függöny, és fény önti el az auditóriumot, milliónyi félkész amerikai érzi úgy, elfogalmazták előle a gondolatait, képpé tették a zavarát, történetet csináltak a haragjából. Végighőzöngi a másfél órát az a kölyök, morálból utcahosszat ver a környezetére, dühös, de tud szeretni, és ugyanolyan átkozottul egyedül van, mint bármelyikük. Van ebben a filmben egy jelenet, amikor a diákoknak idős professzor magyaráz a világmindenségről a planetáriumban. Tanítja, hogy milyen esetleges, képlékeny és semmi az ember a mindenséggel mérve. A keményfiúk és csajaik homloka egyként barázdált akkor. Nekik is magukból kell megteremteniük az értékeket, mert a papucspapák, migrénmamák és a pszichológusba ojtott rendőrtisztek világa meg nem feleltethető, sehogy sem stimmel valahogy. Eképp válhat becsületbeli üggyé a gyorsasági verseny, lopott kocsikkal, halálos kimenetellel. Brahiból, fölöslegesen, csakazértis. Áll két srác a szakadék szélén, nézik a sziklát rohamozó hullámokat, egyikük nemsokára odavész. Pont ő mondja, azért csináljuk ezt, mert valamit csak kell csinálni. Egy tavalyelőtt készült másodrangú hollywoodi termékben tizenévesek azzal szórakoznak, hogy a vaksötétben hanyatt nyúlnak a sztráda kamionsávjában, és nyitott szemmel torkuk szakadtából üvöltenek, amikor elvillan felettük a több tonnányi krómtömeg. Elvillan felettük, jó esetben. Decemberben aztán hatan haltak ténylegesen szörnyet, mert megpróbálták, hátha. És hát nem sikerült.
James Dean 1955-ben autóbaleset áldozata lesz, elszáll egy kanyarban a Porschéjével. Stílusosan távozik, akár Petőfi a harc mezejéről, Casanova a párnák közül. Szerepe egy ideig betöltetlen marad, aztán a tinédzser berzenkedést felváltják a hatvanas évek mozgalmai, a forma kerete telítődik közösségi tartalommal. James Dean azonban ekkorra a nagy legendaszerviz egyik legkelendőbb cikke, a lázadás metaforája, aki egyszer s mindenkorra rögzül az amerikai pszichében, aki előképe önpusztító rocksztároknak és létérzékeny filmcsillagoknak, akiről Tennessee-ben mind a mai napig azt beszélik, hogy Nebraskában mattolja a Királyt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2330 átlag: 5.47 |
 |
|
