KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Capa képei

Thai Binh

Jancsó Miklós

Robert Capa, a világhírű haditudósító fotóművész negyven évvel ezelőtt halt meg Indokínában. Egy jó szemszöget keresett, hogy lefényképezze a híres dobtáras orosz géppisztolyt.

Ott feküdtek a bokrok alatt. Mozdulatlanul, némán. Zúgtak a kabócák. És megjöttek a szúnyogok is. Nagyok voltak és csíptek. Kidugta a fejét egy kígyó. A szerzsán kezében meglendült a rohamkés, kettévágta.

A lencséről levette a védőkupakot, de azonnal visszatette. A szerzsán nemet intett a szemével. Megértette. Feléjük sütött a nap; megcsillanhatott volna az üvegen. Az ellenség észreveszi.

Bízott a szerzsánban. Otthona volt az őserdő. Már három éve. Azóta harcol, meg se sebesült. Nézte, mit csinál. Magasba emelt egy száraz ágat. Zaj nélkül. Arra az ágra tűzte a képi-t, a légiósok katonasapkáját.

Odaát a tisztáson túl nem mozdult semmi. Talán nincs ott senki, vagy ha van is, nem ugrik be a cselnek.

Szisszent a szerzsán. Egyszerre, együtt rohantak át, bedobták magukat a liánok közé. A fű mélyzöld bársony, süppedő. Abban feküdtek. Alattuk feljött a víz. Mocsárvidék.

Kedve lett volna elkattintani az egyik gépet. Kettő volt a nyakában. Már nyúlt is, de a szerzsán megint megállította. „Silence” – suttogta.

Jó húsz méterre tőlük megmozdultak az ágak. Halk pukkanás. Halkabb a borosüveg dugójánál is. A szerzsán Parabellumán hangtompító volt. Professzionális lövés, pontos találat. A célszemély még kettőt lépett, szétcsapta a kezét, jobbján még szorongatta a dobtáras géppisztolyt.

Felvillant benne a kép. Az, amitől világhírű lett. A köztársasági harcos halála. Éppen tizennyolc éve. Akkor a jog és igazság oldalán csattogtatta kameráját. És a partraszálláskor a nácik ellen. De most? Ezek kik? Ezek az apró, feketébe öltözött, szalmakalapos mezítlábasok?

Nem kell gondolkodni. A fotós is profi. Igaz, néha elpasszol valamit. Most is, ezt a halált. A másik profi megakadályozta, saját maguk érdekében. Óvatossága megmentette az életüket. A dobtáras fűrészgép vág, forgácsol, aprít. Most ott fekszik a páfrányok alatt. Csendes. A gazdája is.

A szerzsán a hátáról előrehúzta a locsolót. Ráengedte a tárat az erdőre. Cserélt, újra lőtt. Várt egy kicsit. „Allons!” mondta. Elindult, töltött. Elment a halott mellett. Ő megállt. Elővette a Leicát. Megnézte a halottat. Nagyon fiatal volt. Gyerek.

Hány halottat látott? Katalóniában? Normandiában? Palesztinában? Mennyi gyereket!

Ennek az arcába nem akart belenézni. És ha megcsinálná is a képet, úgyis félretenné a negatívot. Elégetné.

De a géppisztoly. Az orosz géppisztoly, a híres dobtáras. Elhúzta onnan, hogy jobban essen rá a fény. Kereste a gépállást, a jó szemszöget.

Akkor lépett az aknára.

Május huszonötödike volt. Ezerkilencszázötvennégy. Nem tudta, és már sose tudja meg a hely nevét. Thai Binh.

A szerzsán azt jelentette, hogy ismeretlen nyelven ordított.

…az isten…

Akik ismerik ezt a nyelvet, tovább tudják ragozni. Lehet röviden is. Lehet hosszabban is.

Például így:

…az isten rogyassza rá az eget erre a tetves világra, mert ha már megcsinálta, mért baszta el ennyire…

…mert csak sikolyt, sírást köp ki magából… és képeket… fájdalmasabbnál fájdalmasabb képeket.

Azokat is, amiket Friedmann Endre hagyott ránk, aki az örökkévalóság vizeit Robert Capa néven ússza.

 

Budapest, 1994. október

 

PHOTO POCHE, ROBERT CAPA, CENTRE NATIONAL DE LA PHOTOGRAPHIE, 1992.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=790