KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Quay-kino

Tengermélyi aszály

Ardai Zoltán

A művészi animáció újabb lehetőségeit fedezik föl az amerikai Quay-fivérek. Filmjeikben amolyan fél-életre kelt tárgyak mocorognak meg verdesnek. Pokol, az ördögtől már elhagyottan.

Sírbogarak, pondrók lakmározását nem tekintjük tetemgyalázásnak, mégha kissé lázadozunk is miatta a teremtés ellen. Csakugyan muszáj volt a holtak porladásához bendőcskéket rendelni? A kukacok azonban mégiscsak megfellebezhetetlen, szent enyészet hű szolgái, legalábbis a lenti nyirokban. Idefönt élőkbe is beköltözhetnek, ez már zavarbaejtőbb jelenség. De menjünk csak tovább, azokig a tréfás fiatalemberekig, akik a mai délszláv utakon bóklászva holtakba nyúlkálnak, mállós testrész-kollekciókat állítanak össze háborús design gyanánt, vagy egy-egy kijelölt humán szervmodul példányait gyűjtögetik nylonzacskókba. Újszülötteknek minden vicc új. Akik azonban viccekre ráéreznek, már nem egészen naivak. Kinyílnak a csipák. Az ám, fiúk, úgy van biz az réges régóta már, hogy a testekkel sokkal több minden történhet egymás közt, idefenn, mint ha el vannak temetve. De menjünk csak még tovább. Legyen szó bármiről, eszmékről, energiákról, hát azoknak is mind nagyon furán alakulhat a sorsa. Ha valami elszakad valamitől, amivel pedig kiváltképp egybetartozónak számítottuk, a történés néha egyszerű pusztulásmozzanat, néha meg nem az. Ami különvált, újféle minőséget öltve váratlanul hozzákapcsolódhat olyasmihez is, amit pedig tőle kiváltképp idegennek nézünk, vagy visszatérhet a korábbi együttlétbe, meglepően más irányból. A józan magyarázat pedig késik. Nem érteni, az újabb társulást mi tette lehetségessé. Hogyhogy működik? Vagy hogyan működhetett akár csak néhány pillanatig is? Szűrreália állt elő. A szűrreáliák mögül ismeretlen létezési elvek bólonganak felénk, mint kínai babák. A szürrealitás még némely éteri, például metafizikus-festészeti változatában is rejt valami nyugtalanítót; közvetetten ekkor is utal személyünk és testünk átláthatatlan fenyegetettségeire. Az eredeti világszürrealitást általában nem akaródzik elismernünk. Vaksi részesei, illetve görcsös művelői vagyunk, így az eredmény természetesen silányabb, mint exkluzíve az ihletett szürrealisták teljesítménye. Csupán alvókként, álmainkban alkotunk mindmegannyian szürrealista remekléseket. Ott, a fojtott megvilágítású, a sötéten rémteli, az átlagos tónusú és az emelkedetten derült álmokban rákényszerülünk az amúgy elhárított igazlátásra.

Az éber világ rogyásig termeli a dilettáns fajta primer szűrreáliákat, persze a Rend nevében. Műanyag flakonok a tengermélyben, Lolita-alkatú lányok vörös zászlók alatt menetelve a Dózsa György úton, modern emberdarab-dísztárgyak – fantáziahiánnyal összefüggő kényszerkreációk és infantilis célzott termékek, nérói poéta-kvalitásokkal. A meggyőződéses szürrealistákat viszont az ördög mintha a jobbik énjével szállta volna meg. Ha az ördögöt mint valamely, magában is összetett istenrészt fogjuk fel, vagyis ha nem a merő Rossz független emanációs gócát látjuk benne, a vele való alkuk így is csapdák, most viszont nem éppen alkukról van szó. Ahogyan azt a legutóbbi Titanic-fesztivál közönsége is megtapasztalhatta, Jan ©vankmajernek, a mostanában hatvanéves cseh kézművesnek (animációs filmesnek, keramikusnak, festőnek stb.) külön ördöge van. Álmában nyilván ©vankmajer is akképp szürrealizál, mint más, animációs műhelye azonban nagyon is saját. A fesztivál bemutatta a szintén szűrmarionett-specialista Quay-fivérek művészetét is, akik a náluknál tizenegynéhány évvel idősebb ©vankmajert egyik fő mesterükként tisztelik. Az amerikai testvérpár brit gyártású rövidfilmjeinek vetítésére közvetlenül ©vankmajer másfélórás Faust-leckéje után került sor, így a két műhely különbségei fokozott élességgel ütköztek ki.

A cseh mágus dramatikusan kibomló Faust-víziója olyan animátor műve, aki egyben látja, ugyanakkor korszakonként is átéli a szürrealizmus egész kultúrtörténetét, melyet eredeti irányba sikerült ágaztatnia. Úgy jutott új alapképlethez, hogy a hagyományok mélyeiből, az irányzati szürrealizmus prehistorikus korszakából indult ki: archaikus, őskeresztény (Jelenések Könyve) és gótikus telérek felől. A Quay Brothers-féle riasztó mulatságok viszont olyan animátorok művei, akik már nem őrzik idegeikben ízről ízre a teljes hagyományt, kiindulásuk a fénykori szürrealizmus, innét jutottak el a maguk végletes felfedezéseihez. Emberek, démonok, szellemtárgyak, Ég, Föld, Pokol ąvankmajeri boszorkánykonyhája helyén a Quay-ikreknél bizonyos pangó idejű vegyterep áll. Az itteni fényfolt-játékok, fénykéve-váltakozások gyakran vízmélyt idéznek, a tárgyi mozgások összhatásukban többnyire növényies jellegűek, noha nedvhiány érződik mindenütt, aszottan surrognak, szöszmötölnek a tereplakók. A kozmosszá nőtt, kifinomultan elterpeszkedett Pokol lötyög itt, az ördögtől már elhagyottan, csendeske önműködésben.

De hová a mennybe tűnhetett az ördög? Már rég utána szökhetett az Atyának, hogy együtt kuporogjanak, behúzódva a művészetbe. Ha ez ennyiben marad, ami valószínű, kilátásaink vigasztalanabbak, mint általában sejtjük; ilyen tekintetben, mondhatni, felrázóak a Quay-duó kisfilmjei.

Nagyritkán egy-egy (hanyatlott állagú) emberalak is megjelenik a Quay-playben, de főként amolyan fél-életre kelt tárgyak mocorognak meg verdesnek itt, mintegy átvéve az odaveszett faunális és emberi társaság afférjait. Ügyetlenkedve, vagy inkább a maguk ügyességével működnek, felőlünk nézve.

Vagy még éktelenebbül morbidan. Ennek az áttétel-játéknak fő ąvankmajeri előzménye a Valami Alice volt. A szereplők köre a babaházi cselekményű Alice-filmben is nehezen mérhető fel, nem látni mindegyik moccanó formán, hogy önálló lény-e vagy sem. A Quayeknél is imbolygunk: vasreszeléket szőrállatnak nézünk, felfüggesztett asztalt viasz-hiénának, tobozt májbokornak, ám itt már maguk az újrajátszódó mitologémák is felismerhetetlenek. Ezért a Quay-duó szövegmellékletet is alkot mindegyik filmjéhez. A tájékoztatók szerint az az égőszemű, repedt- és koszlott fejű játékbaba A fésűben holmi herceg volna (kinek célja egy csipkerózsika-makulatúra). Ugyanő egy másik darabban is felbukkan fekete erezetű kobakjával, a kedves ismerős, ezúttal mint Gilgames. Ezek után, vélnénk, A krokodilok utcájában látható fehéres, nyúlványszerű hüllőembriók udvaroncok lehetnek, esetleg tanácsos márkik. A megnevezhetetlen kisseprű főhőse egy fürge, színes tollazatú, tarajos hal-rovar, de még ő is jobb barát, mint az a roppant nyúlfejet viselő kislány, aki a Csendes éj-szériában szerepel, vagy akár mint az emellett ténfergő kis műnyúl (két lábon, kiöltözve).

Labdák délutáni tájak dobozokban és vitrinekben, barlangos színházterek, tükrök, fátylak, sakktábla-kőpadló, felnyitott zsebórában vonagló ajakhús – a fénykori szürrealizmus tömérdek eleme felvonul, ám a megvetemedett relikviák közt új kompánia tenyészik. (Arcimboldo-festmények is feltűnnek, de hol másutt, mint a Jan ©vankmajer babaháza című hommage-ban.) A látványos események halmaza szimbolikus tartalmakat csupán kamuflál.

Kivétel is akad. A fekete-fehér Letűnt boncolások próbáiban a mozgók terét kiválóan át lehet tekinteni. Geometrikus kiképzésű csarnokban ócska bódé vagy sátor áll, e féloldalt nyitott, rothadozó hajlékban lapulnak az emberfélék; két, már kadáverszerű agg, rongymaszkokkal. Kifelé fülelnek. A sátor körül lengősúly kalandozik ritmikusan, a csarnoklépcsőkön golyók görögnek. A párkányokon mindennapi holmik otthonos zűrzavara. Gitár- és csellóhangok hallatszanak. Magányos állványon húsgörcs várakozik feszülten, dülledő, küklopszi szeme ide-oda forog. Az egyik csarnokfalon díszes tükörkeretben ír egy reszkető kéz. A Quay-filmfüzér legmelegebb fényű gyöngyszeme ez, A krokodilok utcája mellett andalúz elégia.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 18-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=786