GainsbourgBotrány!Déri Zsolt
Serge Gainsbourg volt a provokáció nemzeti bajnoka Franciaországban. Az 1991-ben elhunyt (élet)művész rendezői életművét a Francia Intézet mutatta be. Popdalt írni a nyalókázó kislányok torkán lecsorgó ánizsos ízű cukros léről, egy enyhén pornográf világslágerrel kihívni a Vatikán haragját, citrom ízű vérfertőzésről énekelni saját kiskorú leánygyermekünk társaságában. Részegen tévéinterjút adni, élő adásban elégetni egy 500 frankos bankjegyet, egy másik műsorban unottan kitölteni egy százezres csekket egy nemzetközi segélyszervezet javára, szintén élő adásban obszcén szexuális ajánlatot tenni Whitney Houstonnak. Gúnyos poplemezt készíteni a német fasizmusról, ilyen dalcímekkel, mint Náci rock, Sárga csillag, Rock a bunker körül, SS Uruguayban. Reggae-változatban feldolgozni a szent és sérthetetlen Marseillaise-t, aztán szembenézni a feldühödött veteránokkal és ejtőernyősökkel. Regényt írni egy fingógép festőművészről, aki a dicsőséget keresi, és akit a dicsőség megöl. Filmeket rendezni egy homokos férfi és egy fiús kinézetű lány szexuális viszontagságairól, feketéket gyilkoló fehér telepesekről, apa és lánya szerelméről, egy öreg impotens exhibicionista öngyilkosságáról.
Szép teljesítmény! Ma már senki sem vitatja, hogy Serge Gainsbourg volt a provokáció nemzeti bajnoka Franciaországban. „A provokátorok mozgatják a világot” – vallotta, míg csak élt.
Az 1928-as születésű Gainsbourg (eredeti nevén Lucien Ginzburg) egy párizsi bárzongoristaként dolgozó orosz zsidó emigráns gyermekeként nevelkedik, a német megszállást éppen hogy csak túléli. Szülei nagyon szép emberek, a természet durva tréfája hát, hogy a kis Lucienből felnőtt korára horgas orrával, lapátfüleivel és húsos ajkával a francia show business legcsúnyább figurája lesz, aki ebből fakadó kisebbrendűségi komplexusát arroganciával, cinizmussal és heves nőgyűlölettel palástolja, illetve azzal, hogy ágyába viszi korának legszebb asszonyait.
Tehetséges festőként indul, ám harmincéves korában leteszi az ecsetet. Addigra már Serge Gainsbourg művésznéven a Rive Gauche, a párizsi bal part entellektüel kabaréiban felkapott jazz-zongorista, de gyakorló alkoholista és erős dohányos is. Boris Vian példáján felbuzdulva kezd dalokat írni, első lemeze – Marcel Aymé ajánló soraival – 1958-ban lát napvilágot. Vian – nem sokkal halála előtt – lelkendező kritikát ír Gainsbourgról, stílusát, tehetségét Cole Porteréhez hasonlítja. Serge legjobb dalai – briliáns zenei és nyelvi megoldásaik mellett – pajkos kétértelműségükkel tüntetnek: a Poinçonneur des Lilas metrójegyeket lyuggató férfiúja „első és másodosztályú lyukakról” elmélkedik, az 1960-as L’Eau à la bouche (Összefut a nyál a számban) címet viselő film azonos című betétdalában – ez Gainsbourg első országos sikere és első kapcsolata a film világával – a felgerjedt hős végül a vonakodó leányzó szájával is beéri.
Serge pillanatok alatt keresett szerzővé válik, dalokat komponál – „kizárólag csak a zsozsóért” – többek között Juliette Grécónak, nagy bálványának, Brigitte Bardot-nak, a tinisztár France Gallnak – aki Gainsbourg egyik szerzeményével nyeri meg az 1965-ös Eurovíziós Dalfesztivált, de övé a bevezetőben említett Les Sucettes (Nyalókák) is – illetve Anna Karina, akinek Anna címmel tévés musicalt ír, melyben Karina és Jean-Claude Brialy partnereként maga is fellép. Ekkor már tucatnyi filmzene és -szerep van a háta mögött. „Színészként nem nagyon tudtak rendesen használni, mindig csak harmadvonalbeli figurákat alakítottam, árulókat, gonosztevőket, nyilván a ronda képem miatt. Arra mindenesetre jó volt a sok forgatás, hogy összehaverkodjam Michel Simonnal meg Jean Gabinnel.”
Gainsbourg 1968-ban, a Slogan című film forgatásán találkozik élete nagy szerelmével, az angol Jane Birkinnel, aki ettől kezdve 14 éven át elválaszthatatlan társa. Jane, aki az Antonioni-féle Nagyítás meztelenül hancúrozó lánykájaként szerzett magának hírnevet, a swinging sixties, a laza és bulis hatvanas évek Londonjának jellegzetes figurája, még előző férje, a kiváló filmzeneszerző John Barry révén került be a művészvilágba, s lett a filmesek, színdarabírók, divattervezők és popzenészek, a Beatles és a Rolling Stones baráti körének beltagja.
Birkin és Gainsbourg éveken át az ideális médiapár: a Szép és a Szörnyeteg. Nemcsak filmeket, fotókat, partykat és gyereket (Charlotte, szül.: 1971) csinálnak együtt, de lemezeket és botrányokat is, a leghírhedtebbet még ’69-ben, az {erotikus évben”. A magyar köztudatban csak Zsötem címen ismert Je t’aime moi non plus (Szeretlek, én se téged), ez az organikus orgonahangokon ringatózó orgazmushimnusz, melyet Gainsbourg először még Brigitte Bardot társaságában lihegett lemezre, de akkor nem jelentetett meg, végül Serge és a kevéshangú Jane duettjeként válik a francia rock mai napig egyetlen világslágerévé. Az Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos orgánuma átokkampányt indít miatta, a katedrálisokban az erkölcstelen Gainsbourg ellen prédikálnak. „Nem mindenkinek csinál maga a pápa reklámot!” – büszkélkedik Serge, s nemsokára La Décadanse címmel megírja a Je t’aime… ikerdarabját, melyhez Jane-nel megteremtik az azonos nevű táncot is, ahol a férfi hátulról öleli át partnerét.
Gainsbourg sikersorozata 1973-ban bicsaklik meg egy pillanatra: Je suis venu te dire que je m’en vais (Azért jöttem, hogy megmondjam: elmegyek) című dalának felvétele közben szívrohamot kap. Első figyelmeztetés. Serge, aki már a kórteremben újrakezdi a dohányzást, hamar talpra áll és újult erővel lát munkához. Rock Around The Bunker című albumán szokásos vitriolos cinizmusával a nácizmus tabuját döngeti, Jamaicában pedig helybéli reggae-muzsikusok társaságában – mondván, hogy ők ma az igazi forradalmárok – Aux armes et caetera (Fegyverbe… és a többi, és a többi) címmel újrahangszereli a francia nemzeti himnuszt, amiért hazájában kis híján meglincselik. Ez idő tájt forgatja első, rendezőként jegyzett filmjét, s fejezi be míves XVIII-XIX. századi finomságú prózában írt Euguénie Sokolov (Jevgenyij Szokolov) című regényét. A kritikusok többsége mindkét esetben már a témaválasztáson felháborodik, és letaszítja Gainsbourg-t, az alsórendű művészet, a popdalok zsenijét a nagybetűs Művészet bástyájáról.
Serge a nyolcvanas években Jane és saját maga mellett olyan illusztris neveknek ír lemezeket, mint Jacques Dutronc, Catherine Deneuve, Isabelle Adjani, Vanessa Paradis, illetve saját leánya, Charlotte Gainsbourg. Másfél évtizedes kihagyás után újra koncertezni kezd, és óriási sikert arat: az új generáció szemében ez a borotválatlan, szétfolyt arcú, éneklés helyett csak motyogó öregember már (még) élő legenda.
Utolsó éveiben leszámolni látszik rossz énjével, a benne élő Mr. Hyde-dal, akit Gainsbarre-nak nevez. Már kevesebbet iszik, de továbbra is elszívja azt a napi néhány doboz Gitanes-t. Többször kórházba kerül, 1989-ben le kell nyisszantani egy darabot a májából. Kicsit hülyül is, érzelgőssé válik, provokációi sem a régiek már, gyakran ugyanazokat a poénokat szajkózza interjúiban, de néha azért régi géniusza is elővillan. „A következő lemezemen ott fogom folytatni, ahol Rimbaud Abesszínában abbahagyta” – ígéri, de az az album már nem készül el, ahogy a Christopher Lambert-rel tervezett kifordított Robinson Crusoe-film, a Journal Fictif (Fiktív napló) című könyv és az „Utolsó Nagy Festmény” sem.
Gainsbourg mindössze négy filmet hagyott ránk, négy nem mindennapi művet. Rendezői próbálkozásainak kivételes fontosságot tulajdonított életművén belül, ez volt számára az igazi kihívás. „A filmben minden együtt van: a festészet – a kompozíció és a fényviszonyok –, az építészet, a zene és a nyelv is. A film a fantazmagóriáim kivetítése. Az életben inkább visszafogott vagyok, a bennem lévő erőszak a filmjeimben robban ki. A film lehetőséget ad, hogy az érzelmeket és cselekedeteket az önkívülettel határos, őrjöngő tetőfokra hevítsem” – vélekedett Gainsbourg, akinek rögtön első rendezése valóságos kis remekművé sikeredett. A Je t’aime moi non plus – lám, egy ismerős cím! – az évek során a leghíresebb kultuszfilmek közé emelkedett, noha az 1976-os bemutató idején a kritikák többsége egyneműen ledorongolta.
„Ezt a filmet művészmozik és filmmúzeumok fogják vetíteni!” – lelkesedett a korabeli botrányok közepette François Truffaut, és igaza lett, Angliában annak idején viszont csak a Classic Moulin, egy Soho-beli pornómozi volt hajlandó műsorra tűzni. „Az angolok csak férfiak között fogadják el az anális koituszt, nők és férfiak között nem” – magyarázta Serge.
A Boris Viannak ajánlott, meghatározatlan és valószínűtlen pusztaság közepén játszódó filmben egy homoszexuális teherautós páros egyik tagja beleszeret egy semellű, rövid hajú, androgün pincérlányba, akit csak fiúként képes magáévá tenni, ám akinek ez fizikai fájdalmat okoz, állandóan sikít, mintha nyúznák, és emiatt az összes hotelból kidobják őket. Szerelmük végül a szemétszállító teherautó platóján veszíti végleg el plátói jellegét, ám a másik sofőr gyilkos féltékenysége villámgyorsan shakespeare-i drámává transzformálja ezt a szokatlan háromszögtörténetet. A nejlonzacskóval kis híján megfojtott lány felindulásában vérig sérti szerelmét, aki társával együtt örökre távozik.
A Szeretlek, én se téged szereposztása telitalálat. Johnnyt, a pincérlányt a szerepénél tíz évvel idősebb, ártatlan arcú, szívszorító törékenységű Jane Birkin alakítja, Krasskyt, a sofőrt pedig a New Yorkból érkezett Joe Dallessandro, Andy Warhol és Paul Morrissey filmjeinek legkarizmatikusabb „szupersztárja”, a Flesh-Trash-Heat trilógia főszereplője, a korszak legszebb férfiszínésze. Filmbeli megjelenése – csizmája, szűk farmerja, óriás csatos bőröve, trikója és hajviselete – két évtized alatt mit sem vesztett modernségéből, ahol feltűnik, valósággal szétrobban a kép. „Joe hozta a titokzatos elemet a filmbe, teljesen őrült fickó volt. Hétközben úgy viselkedett; mint egy tökéletes úriember, a hétvégén meg mint egy elszabadult vadállat” – emlékszik vissza partnerére Jane.
A háromszög harmadik csúcsát a fitos orrú, feminin Hugues Quester játssza (őt mostanában A tavasz meséje című Rohmer-film apafigurájaként láthattuk), de kisebb szerepekben feltűnik Gérard Dépardieu és Michel Blanc is, ők a másik nagy provokátor, Bertrand Blier fétisszínészei. Bármennyire is rokonítja őket témaválasztásuk, humoruk és polgárpukkasztó indulatuk, Gainsbourg nem lesz a Valseuses (Tele a tökünk) című munkájával néhány évvel korábban befutott Blier árnyéka, filmesként is szuverén alkotó marad.
A Je t’aime moi non plus képi világa is tökéletes. A pasztellszínek uralkodnak, a senkiföldjén mindent kiszívott a nap, kidörzsölt a szél és a homok. Inkább amerikai film ez, mint európai, érezni, hogy Gainsbourg mestereit Kazannak, Hawksnak és Houstonnak hívják, a direkt Hitchcock-idézetekről nem is szólva. Willy Kurant operatőr élvezettel fényképezi a teherautók elejét, erre a következő két Gainsbourg-filmben is lesz lehetősége.
A szerzőtől megszokott nyelvi leleményekkel és provokatív képekkel teli film ritmusa a kétharmad táján kissé megbicsaklik, a végkifejlet pedig nem elég meggyőző, ettől eltekintve a Szeretlek, én se téged igazi mestermű, amelyre bármelyik elsőfilmes büszke lehetne.
Kuriózum lett volna, ha megvalósul Serge második filmterve, a Black-out (Áramszünet), 1980 tájékán. Egy Los Angeles-i áramkimaradás idején játszódott volna a történet, egyetlen helyiségben. A fényt egy Cadillac lassan gyöngülő fényszórója, a zenét az autórádió, az izgalmakat néhány gonosztevő megjelenése szolgáltatta volna. A női főszerepet Birkinnek vagy Adjaninak szánta, de Gainsbourgnak nem sikerült sem Robert Mitchumöt, sem Dirk Bogarde-ot, sem Alain Delont megnyernie a filmhez, így a terv kútba esett.
Második rendezése, az 1983-as Equateur (Egyenlítő). Gainsbourg egyetlen nem szerzői filmje: Georges Simenon afrikai regényéből, a Coup de lune-ből készült. A főcím alatt a kamera idegesítő lassúsággal araszol felfele egy elmosódott, szemcsés fotográfián, csak egy perc múlva derül ki, mit is ábrázol: egy akasztott fekete férfit. Kétségünk sem lehet afelől, hova érkezett Timar, a főhős: egy maroknyi fehér telepes által uralt fekete Afrikába, valamikor az ötvenes években.
A film ritka nyomasztó hangulatot áraszt, a néző együtt izzad és szenved a Francis Huster játszotta figurával, akit a helyi szálloda tulajdonosnője, Adéle (Barbara Sukowa) nemcsak az ágyába, de egy csúnya bűnügybe is beránt. Mire a hőségtől letaglózott Timar végre tisztán lát, már késő. Hiába hajszolja tucatnyi bennszülött evezősét (a kamera tíz percen át csak a csónak útján követi lefelé a folyón, valami monoton evezős munkadal kíséretében – ez volt az a jelenet, melynél a Cannes-i díszbemutató botrányba fulladt), mire a „városba” ér, egy feketét már elítéltek Adéle helyett.
Gainsbourgra érezhetően nagy hatást gyakorolt Bertrand Tavernier két évvel korábbi afrikai filmje, a szintén egy krimióriás (Jim Thompson) regényéből készült Coup de torchon, így már érthető, miért változtatta az eredeti Simenon-címet a Ráktérítő és a Baktérítő – egyik kedvenc írója, Henry Miller regénycímei – között félúton elhelyezkedő Egyenlítőre.
Ha a film a történetet nem is képes élvezhetően átadni, esztétikai kidolgozottsága szembetűnő, néhány kép örökre a néző agyába vésődik (a kikötőben a hazatérést fontolgató Timar fölött himbálózó farönkök, a tárgyalóterem néma és mozdulatlan feketéi), a hanganyag pedig (ez Gainsbourg egyetlen filmje, melyhez nem írt zenét) kifejezetten briliáns, a madarak énekét például a feszültség fokozása érdekében visszafelé játszotta le Michel Brethez hangmérnök, Serge későbbi állandó munkatársa.
„Gainsbourgnak nem kellett megjátszania a rendezőt, egyszerű volt és precíz: sohasem változtatott a véleményén. Mesterien választott objektívet, hitchcocki pontossággal irányította a kamerát. Tudta, mit akar és hogyan. A forgatás közben sohasem láttam részegen” – emlékszik vissza Francis Huster a gaboni kalandra.
Gainsbourg 1986-ban forgatta harmadik filmjét. A Charlotte For Ever (Charlotte mindörökké) egy apa és lánya kapcsolatát mutatja be, a két főszereplő Gainsbourg és 14 éves gyermeke, Charlotte alakítja, aki azóta A kis tolvajlány, a Kösz, megvagyok! és a Cementkert című filmekben bizonyította tehetségét. (A Cementkertet egyébként Jane öccse, Andrew Birkin rendezte.) Stan, az apa lecsúszott forgatókönyvíró, aki egy balesetben elvesztette feleségét (a film egyetlen nem stúdióban forgatott, többször visszatérő jelenete egy Porsche és egy benzinszállító tartálykocsi karambolja), Charlotte őt vádolja anyja haláláért. Lakásukban megfordulnak Stan barátai (Herman, a kalandor producer és Léon, a fiúja által elhagyott homokos orvos), illetve Charlotte osztálytársnői, akiket angolórák ürügyén Stan rendszeresen molesztál. A Gainsbourg játszotta figura beteg, alkoholista és nikotinista, folyik az orra, hány és véreset vizel, a folyosó végén lévő vécéajtó egész idő alatt szélesre tárva várakozik. A film végére Charlotte, aki közben lassan saját szexualitásának is tudatára ébred, rádöbben apja ártatlanságára, és szenvedélyes szeretettel átöleli az alkoholos kábulatban terpeszkedő Stant, miközben az egyre emelkedő kamera megmutatja, hogy az addig látott lakás csupán egy stúdiódíszlet, a történet csak egy film volt.
„Ott hibáztam, hogy én magam játszottam Stant, így mindenki vérfertőzést kezdett szimatolni” – indokolta a művészi kudarcot Gainsbourg, akinek személyes jelenléte, minden filmbéli önsajnálat és olcsó viccelődés ellenére is, a film egyik nagy erőssége. Három évvel később már nem követte el ezt a „hibát”. Stan szerepét a rendező-producer Claude Berrire osztotta, aki ezúttal színészként is kiváló, eltérő arcberendezése ellenére döbbenetes hitelességgel lényegül át Gainsbourg rosszabbik énjévé.
A Stan The Flasher (Stan, az exhibicionista) ugyanabban a klausztrofóbiás univerzumban játszódik, mint a Charlotte For Ever. Egyetlen külső jelenet kivételével ezt a filmet is stúdióbelsőkben forgatták, melyeket mindvégig ugyanaz a baljós sötétkék árnyalat ural. Az operatőr ezúttal már nem Willy Kurant, hanem az előző film kameramanraja, Olivier Gueneau, ám a látványbeli különbség minimális.
A Stan, az exhibicionista nem a Charlotte mindörökké folytatása, inkább komplementer filmje, de még elődjénél is szigorúbb szerkesztésű (Serge ezúttal könyörtelen vágónak bizonyult, a kész film mindössze 68 perces!). A főhős ugyanaz a Stan, a beteg, félresiklott, alkotásképtelen forgatókönyvíró. Charlotte figurája sehol, ebben a filmben Stan a feleségével, Aurore-ral él együtt (akit a Lacombe Lucienből és a Párizs, Texasból ismert Aurore Clément alakít), de házasságukat megmérgezi a férfi teljes körű – művészi, érzelmi és szexuális – impotenciája.
Stant már csak a Lolita-formátumú gimnazista lánykák, a „lolycéenne”-ek képesek kibillenteni depressziójából, különösen a kis Natacha, akinek angolórákat ad a Hamlet nagymonológját felhasználva. Egy megfricskázott Shakespeare-sorral maga Gainsbourg is feltűnik a vásznon öt másodpercre, megborotválkozva, elegáns öltönyben – a művész és dublőrje, a jó és rossz én ellentéte szinte ordító.
Natacha apja megveri és kiskorú molesztálása címén börtönbe juttatja Stant. Stan egy öreg homokossal kerül egy cellába, aki megölte szerelmét (genet-i figura egy Gainsbourg-dalszöveggel a szájában). Kiszabadulásakor hősünket már csak Aurore szakító levele várja, melybe Gainsbourg egy önironikus mondatot is becsempészett: „A mozi nem a te tereped, kishaver!” A teljesen összeroppant Stan esőkabátot kanyarít meztelen testére, és a Montsouris-park egyik lépcsőjén – utolsó és egyben hosszú idő óta első kreatív cselekedeteként – egy nosferatui mozdulattal feltárja szemérmét az alant lassú, álomszerű menetben elvonuló kis loliták előtt, majd hazatér, és főbe lövi magát azzal a pisztollyal, amellyel a Charlotte For Everben még csak fenyegetőzött.
Igazi záró film egy rendezői pályán, talán Serge maga sem hitt abban, hogy még lesz ideje egy következőre. „Gainsbourg is öngyilkos lett?” – kérdezte egy kitartó néző a Francia Intézetben, az utolsó mozielőadás után. Nos nem, hacsak az alkoholt és a Gitanes-t nem tekintjük halálos fegyvernek.
Serge Gainsbourg 1991. március 2-ára halt meg, éppen egy hónappal a 63. születésnapja előtt. Talán ha még magánál van, ő is valami olyasmit sóhajthatott volna, mint André Chénier a guillotine alatt: „Pedig még annyi mindent akartam mondani!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2284 átlag: 5.42 |
 |
|
