KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/december
KRÓNIKA
• N. N.: [Illés György 80 éves]

• Turcsányi Sándor: A szabadság fantomjai Lázadó film
• Csejdy András: James Dean, a rebellis Lázadó film
• Bikácsy Gergely: Ellázadók A francia film zendülői
• Dániel Ferenc: Orosz Kronosz Szokurov körei
• Ardai Zoltán: Tengermélyi aszály Quay-kino
• Bakács Tibor Settenkedő: Tekercsek az idő mélyén Tiltott ösvény
• Antal István: Fény Lumière
• Durst György: Száz dióból egy Feljegyzéseimből, félúton
• Jancsó Miklós: Thai Binh Capa képei
• Déri Zsolt: Botrány! Gainsbourg
• Schubert Gusztáv: Feslett bimbók Lolita-jelenség
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Játszi középkor Három szín
• Báron György: Asszonyok földje A magzat
• Bérczes László: Átlag Vérvonal
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Szeress Mexikóban
• Bori Erzsébet: Cápafióka
• Mockler János: Dermedt szív
• Békés Pál: Hármasfogat
• Tamás Amaryllis: Szabadnapos baba
• Barotányi Zoltán: Sztriptízgyilkos
• Fáber András: Az ügyfél
• Tamás Amaryllis: Az oroszlánkirály
• Bíró Péter: Időzsaru
• Hungler Tímea: Időzített bomba
• Schubert Gusztáv: Karácsonyi lidércnyomás

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lázadó film

A szabadság fantomjai

Turcsányi Sándor

Meghalt Lindsay Anderson. Az If lázadó fiataljai azonban mindig felbukkannak valahol: a Zabriskie Point sivatagában, Sundance Kid és Butch Cassidy képében az Isten háta mögött, az Eldorádó 56-os háztetőin. Az If is filmtörténeti folytatás.

Tüzelni a tetőről. Ledurrantani mindenkit, aki mozog. Háztető magasából, felszállva, szabadon. Egy finálé erejéig a szabadság boldog osztályosaként. Hát nem gyönyörű? Hát nem éri meg, mi lenne ezért drága?

Bereményi Géza Eldorádó című filmjének van egy ilyen szép jelenete. Intim közjáték. Eltűnnek a hősök, akikért addig izgultunk, újak jönnek: mások. Két szabad ember. A rendező már a szereplők kiválasztásával jelzi, idegenek érkeztek. Tüzes 56-os appendix. Körfolyosós ház udvarára viharkabátos fiú és korhű lány toppan, hogy egy rövid, ám velős programbeszéd után (ugyan kit érdekel, nem is érdekes, ismerjük: gyávák vagytok, szemét, majrés söpredék, de utólag, tudva a folytatást, a véget tudva, hogy mi jön ezután, hogy ott lesznek még, történik velük valami) a háztetőről lövik kézifegyverrel, hajigálják gránáttal a ruszki tankokat. A nagy dögöket, ahogy jönnek a kockaköveken – adnak nekik. Egyet legalább kilőnek. Kamondi Ági és Sőth Sándor. Egy pesti szubkultúra sztárjai. Szép hangú énekesnő, onnan, ahol nincsenek flitterek, ahol nincs első és második vonal, csak dalok vannak, valahonnan Alsó-Nirvánából. Talán egy nem is létező világból. A fiú szintén tán énekes, az egészen biztosan nem létező világból, filmből, Gothár Péter (Bereményivel közösen írt) munkájából, a Megáll az időből, Pierre, az iskola réme, aki kicsit később maga is rendezett, egyik dolgozatához hozott Pestre egy szabad embert, Chicót (Chick Ortega) Wim Wenders kései készítményeiből. Hát ők. Megoszlik a figyelem. Lehet kétségbeesni, két külön mozit nézhetünk, ami legalább három egyszerre. Odafönt egyet, és lent, a földközelben egy másikat. A nagy baszom tankok mintha dokumentumkockákról, korabeli híradókból gördülnének elénk. Meg kell állnunk – nyilván mindenkinek tudnia kellett, hogy léteznek ilyen híradófelvételek, ha máshol nem, ott voltak egy lakóbizottsági elnökhelyettes felszólalásában, a Közértben a parizerben, ebben a trágárul hazug világban, évtizedek mocskában. És ekkor már a beforduló harckocsi is két film. Odafönt, a háztetőn a szabadság minioperájának kurta nagyáriája, miért ne lehetne, ezt ne lehetne nagy szavakkal: himnusza annak a szabadságnak a fegyverropogásban. E rövid jelenet Lindsay Anderson Ha… című filmjének lezárásából, 8. (Crusaders) tételéből vétetett. Ám lásd odább, erről is tudható, valahol már megtörtént: Jean Vigónál, a Magatartásból elégtelenben. Mégis.

A Havége, az akkor is az, ami, az az egy valami, még ha valahol már előbb, meg aztán később, vagy pont ugyanakkor, csak máshol ugyanúgy esett. Ugyanabban az évben, 1969-ben, amikor Anderson bemutatta az Ifet, egy európai nagymester Amerikában dolgozott, amerikai filmet készített, tiszta amerikait. Michelangelo Antonioni remekművének, a Zabriskie Pointnak a végén, többször is, ötször is, hatszor is, százszor és ezerszer fölrobban, levegőbe repül egy fényességes, csupa üveg, csupa fém palota. Igaz, csak a hősnő képzeletében. Mi ez, ha nem az If-béli lövöldözés? És az sem biztos, hogy csak álom, vagyis épp az tűnik bizonyosnak, hogy azt csak gondoljuk: valakik, akár egy gondolat erejéig összeszedték magukat. Percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság. De dühös, dacos gesztus, cseppet sem belenyugvó, és pláne nem megnyugtató azok (a hallgatag sokaság) számára, akik hasonlót – de komolyan – még álmodni sem remélnek. Kik anarchiát kiáltanak, s pontosan le bírják vezetni a terrorizmus születésének körülményeit. Akik azt mondják, ne lőjetek, én nagyon is megértelek benneteket – így, per te.

Lindsay Anderson filmjében az ötszáz éves fennállását ünneplő iskola igazgatója követi el ezt az önhitt szamárságot: fiúk, bízzanak bennem. (Ő persze komolyan beszél, mindig, magyarul még magáz is. Elementáris. Az udvaron a tűz alatt tartott díszes társaság, egy alak talpig középkori páncélban, leengedett sisakrostéllyal, szép vörös köpenyben, mint valami egzotikus hosszúcsőrű; pásztorbotjával tülekedő egyházi méltóság, vaj ha nem pispek; parancsokat osztogató imbecillis őrnagy; szenvedélyes dühvel géppisztolyozó decens dáma (bitangok, bitangok!) és hasonlók közül előlép a szép szál direktor, hogy bízzanak benne. Tényleg. Kap egyet a homloka közepibe. A nagy felfordulásban az egyetlen célzott lövés. A lány a tetőn, aki tán nincsen is, ő lövi le. A derekán vastagon átfűzött töltényövből kiemel egy dundi forgópisztolyt, és bumm. Még neve sincs. Csak annyi: a lány. Mike Travis, őt bezzeg ismerhetjük. Ott lesz furcsa törtetőként, ki hol mindent, hol semmit sem ért a világból a Szerencse fiában, hogy aztán szigorúan a tudomány oltárán miszlikbe aprítsák a Britannia Gyógyintézetben. Malcolm McDowell persze snicli voltából is fölkél, el nem lehet pusztítani. De az a lány!

A filmnek van még egy gyönyörű szabadságos jelenete. Egy autószalonban. Íme, tessék, a magyarázat, hogy miért a Havége az igazi tánc a háztetőn, még akkor is, ha szimpla idézet csupán, mert az autószalonban mindig vannak angyalok, még akkor is, ha nem látszanak, hisz ettől angyalok, még akkor is, ha a Berlin felett az ég majd húsz évvel később született, bizony, ebben az autószalonban is vannak égiek, az sem tetszik túlzott merészségnek, ha tán épp Casiel és Damiel, ám tudjuk, nem látszanak. Van viszont sok szép, kiglancolt kocsi és rengeteg remek motorkerékpár. Travis fölül az egyikre, próbálgatja, majd egy szalonbéli vigyorgó tiszteletkör után csak úgy elhajt vele az ügyesen mögé pattanó iskolatársával, Johnnyval, a dealer őszinte döbbenetére. Még szép, hogy a szabadság felé.

Lágyított, lebegtetett motorozás kezdődik, előbb kettesben, majd egy kávényi (feketén, négy evőkanál cukorral: keserű is, meg kurva édes az is) betérő után hármasban. Ott, a kávézóban van ez a lány, egy csodalény. Hihetnénk, van, íme, polgári foglalkozással bír, kiszolgál egy pult mögött, de kilép, az őt orvul megcsókoló Mike Travisre veti magát, harcuk inkább tánc (ez is megvan a Zabriskie Pointban), mintsem verekedés, majd elhajt a fiúkkal, bele a filmbe, ami szépen, annak rendje és módja szerint visszarendeződik: a következő tétel már ismét az iskolában játszódik. A motor felszívódott, de a lány maradt. Jön a szintén sokat emlegetett vesszőzés és a finálé. És ott az a szépséges vadmacska is, hogy amikor újra eljön az ő ideje, ne habozzék, tüzeljen.

Lőjön, mint ahogy a Zabriskie Point nőalakja robbant. Cselekedjék belátása szerint, mint ahogy e különös filmvilág – mennyire nem véletlen, hogy az angol új hullámot, és csak azt egyedül szabad mozinak, free cinemának nevezték el – összes többi hőse, kvázi szabadon. A szabadság e kis és törékeny testű fenevadai. Tony Richardson minden alakja, az Egy csepp méz szentségeket törő hajadonja, s azt is tudjuk talán, mi lakik benne, mi található meg a hosszútávfutó magányossága mélyén. Jellemző, hogy egy olyan kései művéhez is, mint a Ned Kelly, igazi szabad embert keresett. Olyan lett addigra a világ, hogy a kora-ausztrál, kora-anarchista hőshöz egy rock’n roll sztár kellett. Nem is akárki, Mick Jagger volt, a neve hallatán megborzongott az egész világ. Richard Lester, aki a Hogyan nyertem meg a második világháborút című opuszában John Lennonra bízta a végső harcot. Itt akár vissza is játszhatnának a mi énekes ifjaink az 56-os háztetőről. De folytassa, Lester! Ők, akik látszólag messze szaladtak a free cinemától – Amerikába vagy összeurópai sztárparádékba –, ők sem feledték, kit keresnek. Ki az ő emberük. Akkor sem adták föl, ha sokszor csak odáig jutottak, hogy még sincs esély. Nincsenek ilyen emberek, ha vannak, rossz véget érnek. Felkötik őket, mint Ned Kellyt. Lester a Butch és Sundance: a korai évek című filmjében az amerikai westernmitológia e két főhősében lelt szakasztott ilyenekre. Vidámak voltak, fiatalok, éles eszűek és megzabolázhatatlanok. A film, mely bevallottan egy amerikai világsiker folytatása, George Roy Hill Butch Cassidy és a Sundance kölyök című kasszarobbantásának múltba helyezett második része, ilyenformán alkalmazott művészet, alkalmazott celluloid, mit mi sem bizonyít jobban, mint a két szereplő kísérteties hasonlósága a neves elődökhöz, Newmanhoz és Redfordhoz, mellesleg számos tekintetben fölülmúlja a nagyhírű alapművet. Azonmód, ahogy magába emeli Lester ifjú és sikeres bűnözőit, pedig történetük a fénykor kezdetekor ér véget, ugyanaz a nyomorú sors várja, mint amit az előzményből megismertünk. Ronggyá lövetés valami bolíviai sárfészekben, fölöslegesen, fájdalmasan, a sajtó teljes hiányában. A rendező a végén már sehol nem talált kötelékek nélkül való embert, csak egy ostoba comicsban a szuperment. Azt is minek, hiszen kívül hordta az alsógatyáját.

’69, mondtam már máskor is, tűrhető év volt. Azoknak, akik mozijegyáron fizetett szabadságra vágytak. Az ugyancsak az angol új hullám tetején óceánt átszelő John Schlesinger egy virtigli hollywoodi melodrámában siratja utolsó lázadóját: Rico saját mocskában pusztul el az ígéret földje felé suhanó buszon. És ha már itt vagyunk, önerőből is bírtak az amerikaiak eldobni egy karórát, teremteni egy csalfa illúziót, mint ahogy tette Dennis Hopper filmjében Peter Fonda.

Sorolhatnánk a végtelenségig, Reisz, miután a Szombat este, vasárnap reggelben… ugyanarról beszélt, mint a többiek, az összeurópai, összdíjazott, össz-színes A francia hadnagy szeretőjében micsoda nőt talált magának! Valamit valamiért. A legnagyobb árat fizeti egy kicsiségért. Így köttetnek a földön égi üzletek. Michael Travisről, talán nem is alaptalanul, azt hittük, elpusztíthatatlan. Malcolm McDowell, ha nem amerikai kommerszekben, akkor távolkelet-európai, „szabadságra eszmélni, de jó is az” hangulatú filmekben lép fel, megdönthetetlen szimbólumként, mint egykor Mick Jagger. Ott, Európa még boldogtalanabb felében úgy látszik, még hisznek az ilyen dolgokban. Nekünk egy kép maradt: 56-os fiatalok. A többit még 56-ból is elszedték tőlünk, igaz, jó egy évig, pünkösdtől pünkösdig nálunk lehetett. A mienk még Lindsay Anderson halálhíre. S bár Travis távolabbra költözött, velünk van a Hakorbácsoló tutora, megszoktuk, megszerettük…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/12 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=782