KönyvKismonográfia Grigorij CsuhrajrólHegedűs Tibor
A Filmbarátok Kiskönyvtárának Kortársaink a filmművészetben sorozatában megjelenő portrék szerzői nemcsak stílusukban, hangütésükben térnek el egymástól – ami természetes –, de az általuk bemutatott egyéniség megközelítésében is. Hozzám azok a tanulmányok állnak közel, melyek mind nyelvi, mind szerkezeti szempontból világosak, áttekinthetők és (tárgyukhoz, vagy inkább alanyukhoz, való szubjektív kötődésük ellenére) sohasem adják fel kritikai nézőpontjukat. Magyarán: az apológiát még ebben a „méltató” jellegű könyvecskékben is kifejezetten károsnak tartom, akárcsak a (mégis) megemlített hiányosságok elbagatellizálását, vagy – kivált – kötelezőnek vélt mentegetését. Némely, idáig megjelent kiadványban föltűnt olykor az ilyen „féloldalas” megvilágítás, a torzító kinagyítás, mint az elfogultság (tisztelet?) zavaró járuléka.
Azt hiszem, hogy Veress József Csuhrajról szóló, mindössze hetvennégy oldalas kismonográfiája pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Megtartva a „három lépés távolságot”, tárgyilagosan, okosan támogatja a filmkedvelő olvasót a művész megítélésében. Tudja, hogy ehhez az alkotások mégoly pontos, aprólékos analízise korántsem elegendő. Így messze elkerüli az agyonesztétizálás csapdáját.
Nagy gondot fordít Csuhraj szabálytalan, az alkotások csekély számának tükrében igencsak redukált pályafutásának (s e pályafutás hátterének) fölrajzolására, a művészt befolyásoló különböző – szakmai és társadalmi – hatások elemzésére. Köntörfalazás nélkül, nyíltan és őszintén szól olyan tényezőkről, melyekről óvatosabb, kényesebb területekre nem szívesen tévedő filmesztétáink, ítészeink legföljebb célozgatnak, gondosan fogalmazott virágnyelven. Szókimondásának ködoszlató hatása különösen szerencsés Csuhraj esetében: kifogja a szelet azok vitorláiból, akik „tüntető hallgatásról” suttognak vele kapcsolatban vagy épp elhallgattatásról... Veress József bebizonyítja, hogy Csuhraj talaj vesztése akkor kezdődött, amikor mások – Hucijev, Panfilov és többiek – éppen nekilendültek a jelen konfliktusai ábrázolásának, amikor a szovjet új hullám tehetséges és lendületes művekben megválaszolandó kérdéseket vetett föl. Okosan töpreng azon, hogy Csuhraj (akkor még) fiatal kora ellenére vagy nem tudott megszabadulni a „háború traumájától”, vagy a személyi kultusszal való saját leszámolása után (Tiszta égbolt) a „hogyan tovább?”-ról nem volt elképzelése.
Egyébként Veressel egyetértésben korántsem tartom tragikusnak, hogy Csuhraj stúdióvezetőként másokat segítve korszerűbb, új hangokat, törekvéseket támogatott filmkészítés „helyett”; akár az önkritika ösztökélte erre a tevékenységre, akár az erőgyűjtés szüksége. E tevékenysége méltánylandó, s semmiképpen nem tekinthető félreállásnak. Igaz, újabb nekifutása is sikertelennek bizonyult: de csak azért, mert az Emlékezés afféle szentimentális sopánkodással regisztrálta a hősök és hőstettek elhalványulását, s nem késztette gondolkodásra és következtetések levonására. Ezzel kapcsolatban Veressel is volna némi vitám: mert igaz ugyan, hogy a nyugati országokban megkérdezett riportalanyok egy részének „feledékenysége” (Sztálingráddal kapcsolatban) valóban a kapitalista félretájékoztatás következménye; ám jusson eszünkbe, hogy Alain Resnais és Marguerite Duras a Szerelmem, Hirosimában mily nyomatékosan hangsúlyozták a feledés veszélyét – s vele együtt a tanulságokét; s hogy a legfiatalabb párizsi generáció számára például Oradour sem mond semmit. És hogy ugyancsak nem véletlenül készült el, jó tizenöt évvel ezelőtt (!) a Hitler?... Nem ismerem! című, lényegében ugyanezzel a jelenséggel foglalkozó francia riportfilm.
Talán akadnak majd, akik szemére vetik a szerzőnek, hogy a Balladával, a Negyvenegyedikkel, a Tiszta égbolttal kapcsolatban nem mond különösen újat, inkább mások véleményét idézi. Lehet, hogy ez szerénység: szerintem pusztán annak le-szögezése, hogy ezekről a művekről már fölfedeztek minden lényegeset, tehát fölösleges mindenáron eredetieskedni. A kompiláció során azonban bőven találunk olyan megjegyzéseket, melyek korrekciós jellegűek, s kiemelik Veress egyéni nézeteit, megítélését. Fontosabb azonban, hogy a művek meg- és felidézését harmonikusan építi bele a könyv áttekinthető szerkezetének egészébe, okos és tanulságos vizsgálatának folyamataiba.
Veress József – Csuhraj nálunk eddig csak szakmai körökben ismert Ingoványáról szólva – optimista felhanggal zárja kötetét (anélkül, hogy jósolna). Reményében mindazok osztoznak – e sorok írójával együtt –, akik szurkolnak a szovjet film fölemelkedéséért s Csuhraj „újjászületéséért”.
(Veress József: Grigorij Csuhraj Népművelési Propaganda Iroda – Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum, mo. Budapest. 74. old.)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 831 átlag: 5.41 |
 |
|
