Elsőfilmesek, 1981Tancsik Mária
Idén – eddig – öt elsőfilmes rendező indult el a pályán: Almási Tamás, Koltay Gábor, Sós Mária, Szálai Györgyi, Szurdi András. Közülük mutatunk be most hármat, ábécésorrendben.
Almási Tamás
33 éves, 1979-ben végzett Fábri Zoltán osztályában. 1977-ben másodéves vizsgafilmje, a Meddig él egy fa? a SILECT nagydíját kapta. 1978-ban a KISZ KB megbízásából készítette el Egyforma szó című ötvenperces dokumentumfilmjét, melyet a televízió is vetített. Ezt követte – szintén a KISZ KB megbízásából – Hasta mañana című, a kubai VIT-ről szóló másfél órás „eseményfilmje”, melyet egy hétig játszott az akkori Híradó mozi. 1980-ban, a Dialóg Stúdiónál forgatta Ballagás című játékfilmjét.
– 1969-ben, otthon, Székesfehérváron olvastam az újságban, hogy a MAFILM asszisztensképző tanfolyamot indít. Akkor már túl voltam az első, sikertelen felvételimen, és tudtam, hogy ha egyetlen célomat, azt, hogy rendező legyek, el akarom érni, mindenképpen a filmes pálya környékére kell mennem. Jelentkeztem erre a tanfolyamra, nagy nehezen sikerült a filmgyár mellett találni egy albérletet. Minden második éjszaka a 70-es postára jártam el rakodni, emlékszem, kilencvenhat forintot fizettek. A rakodások után néha egyenest a gyárba mentem, aludtam egy keveset, utána kezdődtek az órák. Elvileg egy év után mehettünk volna produkcióba. Nekem a harmadik hónapban kezembe akadt egy forgatókönyv, a Szép lányok, ne sírjatok. Nagyon tetszett, fölmentem Föld Ottóhoz, aki akkor még az 1-es stúdió főgyártásvezetője volt, és mondtam neki, hogy szeretnék ebben a filmben dolgozni. Semmi akadálya, felelte, így kezdődött gyakornoki, majd asszisztensi pályafutásom. Olyan rendezőkkel dolgozhattam együtt, mint Jancsó, Fábri, Zolnay, Szabó István, Szörény Rezső, Gyöngyössy Imre, Mészáros Márta, Fehér Imre; és olyan filmekben, mint az Égi bárány, a Száznegyvenegy perc a befejezetlen mondatból, a Plusz mínusz egy nap, a Hangyaboly, a Fotográfia, a Tűzoltó utca 25., a Meztelen vagy, az Idegen arcok, a Tűzgömbök. Fantasztikusan sokat tanultam ezek alatt az évek alatt. Meghatározó élményem Jancsó és Fábri: emberségben, művészileg és tisztesség dolgában szinte utolérhetetlenek. Életem legnagyobb csodájának tartom, hogy összeismerkedtem és együtt dolgozhattam Radványi Géza bácsival, a Circus Maximusban. Számomra ő valami egészen különleges szellemiséget jelent, magában hordozza Európának ezt a századát, az egyszerűség, a szerénység, a műveltség megtestesítője. Tőle is azt tanultam: nem igaz, hogy az ember nem lehet tisztességes, hogy a színészeket át kell ejteni, a munkatársakat meg kell sérteni – ami persze nem jelenti azt, hogy ne a munka maximumát követeljék. Ebből a szempontból elképesztően szerencsés vagyok, hogy ilyen emberekkel dolgoztam együtt.
– Egyébként nem tartod magad annak?
– Hát... a főiskolai felvételim harmadszorra sikerült és épp jókor jött, mert egy ideig nagyon szerettem asszisztálni, de addigra már nem, végül is hat éve csináltam. Az asszisztensi munka alapja, hogy az ember a saját egyéniségét alárendelje a rendezőjének, vagy csak azon keresztül érvényesítse. És ez évről évre nehezebb akkor, ha az ember maga is rendező szeretne lenni és egyre határozottabb elképzelései vannak. Nekem a főiskola egészen más volt, mint a többieknek: én addig felnőtt voltam és újra visszamehettem gyereknek. Nincs a világon olyan csodaszer, ami úgy fiatalítana, mint engem az a négy év. Rengeteget dolgozott együtt az operatőr-, a rendező-, és a három párhuzamos színészosztály. Mi találtuk ki például a Művészeti Főiskolák Találkozóját Szentendrén. Egyik rögeszmém, a komplexitás valósult ott meg kicsiben. De nagyon jó lenne, ha ez az együttműködés állandósulna, hagyománnyá válna a zene, a balett, film, színház, képzőművészet között. És ezt még a főiskolákon kéne elkezdeni. Így megvalósulhatna a természetes közlekedés a társadalomban. Mert állítom, hogy az életben mindennek a kapcsolat, a közösség a lényege.
– Első filmedben, a Ballagásban is ezeket a kérdéseket feszegeted, egy gimnáziumi osztály váratlan, érettségi előtti „balhéja” kapcsán. De én úgy éreztem, hogy a filmbeli diákok rombolása és lázadása céltalan, a rejtélyes tizenkét pont megfogalmazása, a kollektív ellógás az iskolából, az együttalvás egy megértő szülő lakásán még nem kovácsolta közösséggé ezt az osztályt. Azonkívül hol az az iskola, ahol ilyen végtelenségig elnézőek vagy tehetetlenek a tanárok, igazgatók?
– De hát én nem is szokványos iskolafilmet akartam csinálni! Itt sokkal fontosabb dolgokról van szó! Ez csak egy modell, amely sok mindent megmutat a társadalomból. Hogy a mi igazán nyugodt, felhőtlen pici jólétünkben azért egy sor gyomorlyukasztó probléma van, melyek véletlenszerűen jönnek elő, de akkor egy láva erejével. Igaz, rövid ideig tartanak, mint a filmbeli tombolás mámora – reggelre attól is berezel a társaság nagyrésze. Meggyőződésem, hogy ez a film őszintén szól a máról. Mi egy kollektív együttalvás ahhoz képest, amit a filmben szereplő gyerekek elmondtak nekem: hogy sok szülő két-három hétig nem is hall a gyerekéről, hogy közülük vagy hatan próbálkoztak már öngyilkossággal. Ezeknek a gyerekeknek azt szajkózzák, „csak rajtatok múlik”, ők mégis úgy érzik, nincs rájuk szükség. Rengetegszer vesznek nekik ajándékot, de ritkán szeretik őket, ritkán kérdezik meg, mi a problémájuk. Ők beleszülettek kész dolgokba, az idősebb generáció pedig még mindig a „lenni vagy nem lenni” rettenetével nézi a túlkapásaikat. Pedig csak mások akarnak lenni, ki akarnak törni a felnőttek társadalmából, de azért maguk is érzik, hogy előbb-utóbb úgyis bele kell illeszkedniük. A filmben két dolog ötvöződik: az, hogy véletlenek hatására egy osztály különböző csoportjaiból hogyan válik közösség, és az, hogy a végére kiderül: csak luftballon volt az egész, persze, hogy nem lett belőlük igazi közösség. Csak a fenyegetettség tartotta össze őket, nem belső kohézió. Ez a film vállaltan tanmese arról, hogy mind kevésbé vannak közösségek, hogy miért romlik el, csúszik felre annyi jó dolog, hogy miért nem tudunk egymással egy igazit dumálni, hogy magányosak vagyunk, elkendőzzük az érzelmeket, hogy koncertekre járunk sírni-nevetni. Az Edda-együttes zenéjének ezért dramaturgiai funkciója van a filmben. Máriássy Ferenc operatőrrel egyébként tudatosan olyan filmet akartunk készíteni, amely közönségnek szóló, tehát hogy színek legyenek, éljem a vászon, jól peregjen a történet. Mert meggyőződésem, hogy a film a moziban csak akkor létezik és él, ha sokan nézik. A film végén, a tablón nem véletlenül áll, hogy találkozunk. Folytatni akarom ezt a filmet, tovább akarom kísérni a szereplők sorsát.
Koltay Gábor
31 éves. 1979-ben végzett Makk Károly osztályában, majd a tévé politikai adásainak főosztályára ment dolgozni. Eddigi televíziós munkái elsősorban dokumentumfilmek: az ötrészes Egyforma szó a szánkban, a Munkásportré I–II., a Pro Memoria, a Vörös Berg. 1980-ban Szörényi–Bródy címmel nagysikerű könyve jelent meg. Most a Budapest Filmstúdiónál forgatja A koncert című filmjét.
– Például miről?
– Például erről az egész beatmozgalomról, és azon keresztül persze magunkról. Mert nekem – nekünk, mai harmincasoknak – a beat nem egyszerűen csak zenét jelentett, hanem egyfajta életfelfogást, ízlést, egy bizonyos magatartásváltoztatásra való törekvést is. Mi ezt az időszakot, a hatvanas évek végét – amely a magyar nyelvű beatzene megszületésének, kezdete volt –. egyetemistaként éltük át, én a ¡műegyetem építőmérnöki karára jártam, el is végeztem. Valami furcsa forrongás volt érezhető akkor a társadalomban, és persze az egyetemen is. Rengeteg olyan dolgot csináltunk, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna: előadókat bíráltunk meg az egyetemi lapban, jegyzeteket kritizáltunk, hallgatói képviseletet hoztunk létre a tanszéken. Mindez ma már nevetségesen hangzik, de nekünk akkor óriási dolognak számított. Ügy éreztük, lehetőségünk lesz majd apáinkhoz képest őszintébben, mélyebben, igazabban gondolkodni, beszélni dolgokról. Az Illés-együttes egész generációnk zászlaja volt. Úgy gondolkoztak, azt fogalmazták meg, amit mi éreztünk. Ez a „banda” testesítette meg számunkra, hogy hiába vannak korlátok és fafejűek, ha az ember nagyon ki akar mondani valamit, akkor ki is tudja. Ugyanakkor felelősségre tanítottak: arra, hogy az ember ne csak kiabáljon össze-vissza a világban, hanem, ha már ide született, próbáljon meg felelősen gondolkodni, és tudja, érezze, hogy rajta is múlnak a dolgok.
– Gondolom, ebben a felismerésben a hatvanas évek magyar filmjei is segítettek...
– Persze, épp ezzel akartam folytatni. Tehát, hogy három dolog hatott rám akkortájt, egyforma erővel és meghatározóan. Az elsőt már elmondtam, a második: Kosa és Jancsó akkori filmjei. Nem is tudom, hányszor láttam a Tízezer napot és a Fényes szeleket. Lenyűgözött, hogy így is lehet gondolkodni a történelemről, és erről a sajátosan keleteurópai magyar társadalomról. És az volt a fantasztikus, hogy míg néztem ezeket a filmeket, végig pontosan éreztem azt is, hogy ezek az emberek ide tartoznak, szeretik ezt az országot, ezt a társadalmat, érte haragszanak, nem ellene. Ezért külön megtisztelő, hogy ezeknek a legendás filmeknek az operatőre, Kende János felvállalta most az én filmemet. A 25. Színház volt a harmadik, ami óriási hatást gyakorolt rám. Az, hogy valami egészen mást akartak és csináltak, mint a hagyományos polgári színjátszás, „bekapcsolni” akarták a nézőt, nem pedig „kikapcsolni”.
– Azóta eltelt tíz-tizenkét év, a 25. Színházból Népszínház, majd Várszínház lett, az Illésből pedig Fonográf...
– ... és a mostani filmeknek nincs olyan húzásuk, mint a régieknek volt. Pontosan ez az, amit a filmben is érzékeltetni szeretnék: hogy megváltozott az egész közeg, minden sokkal bonyolultabb lett és nem sok vált valóra az elképzeléseinkből. Mi még komolyan hittük, hogy az lesz a legfontosabb, ki mit teljesít, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból, hogy becsületesen éljünk és dolgozzunk, tehát, hogy az érték lesz a szelekció alapja. Ehhez képest azt látom: az előrejutásnak nem mindig feltétele, hogy az ember mit teljesít; hogy rengeteg ember van olyan poszton, amihez nem ér fel, tehát maga köré sem tehetségeseket gyűjt; hogy fantasztikus tartalékok vannak emberekben, de néha az az érzésünk, mintha ez nem volna igazán fontos a társadalomnak. Szóval jobban élünk, jobban öltözünk, de elbizonytalanodunk, visszahúzódókká váltunk.
– Hogyan férnek be ezek az izgalmas kérdések egy koncertfilmbe?
– A filmnek – ronda szó, de hirtelen nem tudom másképp mondani – három vonulata lesz. Az egyik: maga a koncert, mert persze, hogy ünnepeljünk egy hatalmasat, hiszen „újra itt van a nagy csapat”, sőt Koncz Zsuzsa és a Tolcsvay testvérek is ott lesznek. De közben, bizonyos számoknál úgynevezett képmezőben régi híradók, dokumentum-részletek jelennek majd meg, sőt, fontos magyar játékfilmek fontos jelenetei is láthatók lesznek. Ezzel a második vonulattal azt akarom érzékeltetni, hogy milyen volt akkor a világ, mi foglalkoztatta az embereket, és hogy Illések zenéje hogyan lüktetett együtt a magyar társadalom mozgásával. A harmadik, és talán legizgalmasabb vonulata: rövid, bevágott interjúk, amelyeket mai harminc-harmincöt éves, volt Illésesekkel készítettünk: hogyan gondolkodtak akkor erről a zenéről, mit jelentett számukra, jelent-e ma is valamit, s ha igen, hogyan épült be az életükbe. Orvosok, melósok, mérnökök, ápolónők beszélnek arról, hogy hisznek-e ma is az akkori dolgokban, milyen most az életük, igénylik-e tőlük a munkahelyükön, hogy beleszóljanak dolgokba, kinyissák a szájukat, egyáltalán, hogyan ítélik meg a mostani helyzetüket. Olyasféle film lesz ez, mint például a Régi idők rockzenéje. Vagy a woodstocki fesztiválról szóló – ezt különösen sokszor néztem meg a forgatás megkezdése előtt –; ezekben is adva volt egy alapvető esemény, amelynek kapcsán nagyon fontos dolgokról is szó esett. Az én filmemben az, hogy a régi Illés összeáll, arra ad alkalmat, amit én a legfontosabbnak tartok: hogy elgondolkodjunk egy generáció sorsáról. Most még talán nem késő. Én ugyanis nagyon vitázom a saját generációm sok-sok tagjának mentalitásával, ugyanakkor egyértelműen elítélni sem tudom őket.
– Ügy hallottam, közben újabb könyvet is írsz John Lennonról.
– Igen, amelynek szomorú aktualitását Lennon halála adja. De ez a kettő – a filmem és a Lennon-könyv – is nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz. Hiszen az egész mozgalom alapja a Beatles volt, abban pedig az „agymen” John Lennon. Szeretném pontosan megfogalmazni, hogy milyen jelképe volt ő a mi generációnknak, hogy nekünk a hitet, az őszinteséget, a változtatni akarást jelentette a Beatles, itthon pedig az Illés-együttes.
– Visszatérve a filmhez, bár még korai a kérdés, a továbbiakban is maradsz ezen a „zenei vonalon”?
– Nem. Nagyon szeretnék egyszer egy igazi játékfilmet is csinálni. Gyurkó László: Az egész élet című drámájának gondolata évek óta izgat. Tudom, hogy Dömölky Jána néhány éve megcsinálta már tévére, de én valahogy egészen másként gondolom. A dráma bizonyos dialógusait felhasználnám, és arra írnék egy történetet, amelynek a szelleme természetesen a drámáéval azonos maradna. Gyurkóban is az az elkötelezettség izgat, ahogyan teljességgel igenli ezt az országot és mégis állandóan tenni, változtatni akar az érdekében. Szerintem filmet is csak addig érdemes csinálni, amíg az ember hatni, változtatni akar.
Sós Mária
33 éves, 1976-ban végzett Máriás Félix osztályában. Azóta a tévé szórakoztató főosztályának rendezője. Még főiskolásként, 1974–75-ben Surányi Andrással közösen dokumentumfilmet forgatott a Balázs Béla Stúdióban, Érettségi nélkül címmel Diplomafilmje, a Portréfilm, 1977-ben Toursban a zsűri különdíját. 1978-ban Belfortban a fiatal filmesek fesztiváljának fődíját nyerte el. 1976-tól 78-ig együtt dolgozott Vitray Tamással a Csak ülök és mesélek című műsorban. Itt láthattuk Mindenki cirkusza című riportfilmjét amely 1980-ban a XX. Miskolci tévéfesztiválon a riport-kategória fődíját kapta. További televíziós munkái: A második (dokumentumfilm 1976), Házigazda: Simonyi Imre, Házigazda: Tamkó Sirató Károly (portréfilmek 1977), Játékfilm (rendhagyó portréfilm Gross Arnoldról. 1978), Hegedűs Géza A-tól Z-ig, Az örök Don Juan I–II. (1979). 1980-ban a Budapest Filmstúdiónál készült Boldogtalan kalap című játékfilmje.
– Tizenöt éves koromban határoztam el, hogy rendező leszek. A szüleim akkor vettek egy televíziót és én beleszerettem a filmbe. Érettségi után a televízióba mentem dolgozni, voltam ügyelő, vágóasszisztens, rendezőasszisztens. Közben írtam is; verset, novellát, forgatókönyveket. Rendszeresen fényképeztem, és vagy három évig amatőrfilmeztem is a Budai Amatőr Fotó- és Filmklubban. A főiskola elvégzése után azért mentem vissza a tévéhez, mert úgy éreztem, én oda tartozom, ott a helyem, tehát elsősorban belső elhatározás volt ez. Nagyon szeretem a televíziót.
– Ha már házon belül voltál, nem lett volna egyszerűbb tévéjátékkal, tévéfilmmel kezdeni?
– Én a tévében nagyon hiszek, de éppen az izgat benne, amit másutt nem lehet megcsinálni. A sokarcúságát, az aktualitását, az intimitását szeretem. A moziba el kell menni, de a tévé az én lakásomban van, velem közöl naponta valamit. Valamit, ami kicsit újságírás, kicsit vallomás az életről. A tévében szívesebben csinálok dokumentum- és riportfilmeket, még egy élő adást vagy egy koncertközvétítést is, mint hagyományos értelemben vett filmrendezést.
– A Boldogtalan kalap mégis játékfilm. Mi vonzott ehhez a műfajhoz, ha ennyire megrögzött televíziós vagy?
– Nem tudom szétválasztani a kettőt. A játékfilmet legalább annyira szeretem, mint a tévét. Azt tudom, hogy a Boldogtalan kalapot nem vittem volna el a tévé drámai főosztályára. Tudtam, hogy filmre írom, nem televízióra. Egészen másképp gondolkodom a két műfajról. A történetről, a ritmusáról, a dialógusokról. Az meg nem az én stílusom, hogy ha itt nem kell, kicsit átdolgozom és „eladom” máshová. Ha eszembe jut egy téma, rögtön eszembe jut a formája is. A Boldogtalan kalapról a játékfilm jutott eszembe, így kezdtem csinálni.
– Ebben a szakmában sok az eszkimó, kevés a fóka, nehéz filmhez jutni. Neked hogy sikerült?
– Amikor végeztünk a főiskolán, a Budapest Stúdió vezetője, Nemeskürty István beült és végignézte a diplomafilmjeinket. Aztán behívatott magához és megkérdezte, nem volna-e kedvem játékfilmet rendezni. Dehogynem volt Hozzá kell tennem, hogy a Boldogtalan kalap a harmadik forgatókönyvem a stúdiónál, előtte már volt két sikertelen kísérletem, Nemeskürty mégsem mondta, hogy hagyjuk abba az egészet, hanem várta a folytatást. Ez azért fantasztikus a számomra, mert meggyőződésem, hogy nem lett volna ember, aki ezt megteszi. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy a saját főosztályomon – Vitrayn kívül – ennyire bíznának bennem. Sőt, amikor túl voltunk a film elfogadásán – ahol másodjára már nagyon tetszett az illetékeseknek, csak azt mondták, kár, hogy nem lesz közönségsikere –, Nemeskürty egy hét múlva behívatott és azt mondta: jól van kislányom, de kérem a következő témát.
– Te milyen közönségsikert jósolsz a filmednek?
– Nem tudom, kinek fog tetszeni, kinek nem. Én olyan filmnek érzem, amely sokakról szólhat. És persze, hogy szeretném, ha szeretnék. De azt már tudom, mert a saját bőrömön tapasztalom, hogy a magyar filmeket nem elég szeretettel gondozza a MOKÉP és a FŐMO. Arról, hogy a bemutatót márciusról februárra tették, teljesen véletlenül értesültem, arról pedig a tévé büféjében világosítottak fel decemberben, hogy egy plakát átfutási ideje hat hét. Úgyhogy én még attól is tartok, hogy a bemutatóra talán még plakátja sem lesz a filmnek. Szerintem a stúdióknak kellene forgalmazniuk egy-egy filmet: nekik, meg a rendezőknek legalább érdekük volna az okos forgalmazás, a jó propaganda. Lehangoló, hogy azok az emberek, akiknek ez most a feladatuk, sőt kötelességük lenne, mintha legjobb esetben is félszívvel végeznék a dolgukat. Az elsőfilmeseket ráadásul duplán is sújtja ez a forgalmazói figyelmetlenség, mert azok még nem ismerik ennek az egésznek a mechanizmusát. De ugyan honnan ismernék?!
– Visszatérve a filmedhez: nem improvizáltak néha a szereplők?
– Áttételesen igen. A film három női főszereplő jenek elmeséltem a történetet, ami annyira megtetszett nekik, hogy a forgatókönyv ismerete nélkül aláírták a szerződést. Ezután elvonultunk Tatára egy képmagnóval, és én különböző szituációkat teremtettem, amire nekik reagálniuk kellett, ezt felvettük. Szokatlan volt számukra az egész: aláírtak egy szerződést úgy, hogy nem ismerik a forgatókönyvet és ráadásul még elvárom: adják is ki a titkaikat. Vekerdy Tamás pszichológus, az írói konzultáns nagyon sokat segített ebben a közös munkában. Végig ott volt velünk. Ügy éreztem, nagyszerű pillanatok jöttek létre, aztán amikor hazajöttünk, a felvett anyag legjobb részeit kigépeltettem és átírtam a forgatókönyvet. Ebben az improvizációs technikában Cassavetes nagyon hatott rám, ő mindig olyan színészekkel forgat, akik családtagok, barátok, akiket jól ismer. Az ő filmjeit nézve, sokat gondolkodtam azon, hogy mit tudok lefordítani a módszeréből a magam számára. Csakhát nálunk ez nem olyan egyszerű, a nyersanyag a legdrágább, és ennél a módszernél óhatatlan, hogy rengeteg anyagot ki kell dobni. Én a filmekben sarkalatos kérdésnek tartom a színészi személyiség jelenlétét. Nem feltétlenül hiszek a dokumentumjátékfilmek módszerében, bár kétségtelenül vannak jól sikerült alkotások, mint a Fagyöngyök vagy a Cséplő Gyuri. De azt már nem tartom szerencsésnek, hogy dokumentarizmus ürügyén egyre inkább mindenfélét belegyömöszölnek a filmekbe. Én a valóságban és az emberi személyiségben olyannyira hiszek, hogy megfordítottam ezt a módszert: a színészek először, akaratlanul is a saját „civil” élethelyzeteikből improvizáltak, ebből alakult, formálódott a szerepük, amelyet aztán viszont már betűről-betűre meg kellett tanulniuk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 661 átlag: 5.64 |
 |
|
