DokumentumfilmA II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)PergőtűzSára Sándor
A második világháborúban a keleti frontra vezényelt II. Magyar Hadsereg sorsáról forgat kétrészes dokumentumfilmet Sára Sándor. Operatőr: Kurucz Sándor.
A felvett filmanyag hatvan interjút tartalmaz: az 1942 januárjától 1943 nyaráig lezajlott eseményekre, a Don-kanyarbéli összeomlásra emlékeznek közkatonák, volt vezérkari tisztek, volt munkaszolgálatosok.
A dokumentumanyagból 10–12 részes tévésorozat is készül.
Az alábbiakban részleteket közlünk a filminterjúk szövegéből, megőrizvén az élőbeszéd fordulatait.
P. református tábori lelkész
42 január, február tájékán, érdekes híreket hoztak hozzám, amelyek akkor, abban az időben hihetetlenül hangzottak a számomra, akkor kezdték az emberek hallgatni a moszkvai rádiónak a magyar adását. Egy alkalommal én is meghallgattam és meglepődtem, amikor egy jellegzetes mély hang mondta: itt a Kossuth, a bujdosó magyarok Kossuth rádiója. Moszkva. És sorolta azokat a harci egységeket, amelyek résztvettek a győztes támadásokban a németek ellen, és sorolta azokat a német alakulatokat szám szerint, amelyek veszteségeket szenvedtek. Ilyen előzmények után olvastuk az újságban, hogy Keitl altábornagy Magyarországra látogat, és az újságból, a sorok közül kiolvasható híradásból én is kezdtem érezni, hogy itt komolyra fordul a dolog, és a magyarságnak a sorsában komoly változások fognak történni.
K., százados
Március 17-én mozgósítottunk, és április 24-én rakodtunk itt a Déli pályaudvaron. A Déli pályaudvarra minket zenével küldtek ki. Zenekar jött ki. Nem katonazene, hanem cigányzene, és ott már berakodott az egész század, csak éppen két emberem, az nem bírt beszállni, hanem nagyon bokázott a zene előtt, míg végre aztán mondtam nekik, hogy Vince, Tóni hagyjátok abba. Most már el is mentünk. Szegény, mind a kettő fejlövéssel kint is maradt.
Sz., tartalékos tiszt, zászlós
Hajmáskéren vagoníroztunk be. Mielőtt elindultunk volna, a századparancsnokunk kiadta, hogy akinek van pénze, hát vegyen valamit, vegyen ezt-azt, ami tetszése, mert azt a pénzt ott úgyse tudjuk használni, ezt mindenki felhasználta. És hajnali 4–5 óra fele nehézkesen indult meg a szerelvény, mert túl volt terhelve. Elől-hátul egy-egy mozdony. És ahogy megyünk, a század-parancsnokom felesége ott áll a második sín előtt és odakiabálja, ahogy megindult a vonat lassan, hogy visszahozzátok ám a férjemet! Mi szinte egy szóként, egyöntetűen, kórusban mondtuk: visszahozzuk! És elindultunk. Érsekújvár, föl a Vág mentén, a felvidéken keresztül a Kassa–Odelbergi vasútvonalon, és így értünk Lengyelországba. Na most itt visszatérek arra, hogy mikor visszajöttünk 943 nyarán, a megmaradt alakulat leszerelésre, oda ahonnan elindultunk a balatonfüredi hadkiegészítőbe, és ahogy kivagoníroztunk, ott áll a századosnak özvegye, gyászruhában.
Hát Lengyelországban, ugye a vég, a lezajlott ütközeteknek a nyoma, borzasztó hatást tett ránk. Ugye, az épületek, a vaspályák teljes romba dőlve, városrészek, emeletes bombatölcsérek, lóhullák, amit hát már eltakarítottak, de még maradt nyoma ottan. Az ragadott meg egy helyen, nem tudom már hol, egy négyemeletes ház, de csak a tűzfal volt meg, és a harmadik-negyedik emeleten egy gyermekbölcső fönnakadt egy dróton és azt ringatta a szél.
M., római katolikus tábori lelkész
Amikor úgy komolyabbra került, hogy nem megszálló csapatok leszünk, akkor sokan igyekeztek kibújni, és visszakoztak és egész más, új tisztikar került az ezrednek az élére, a legénység is azért akkor nagyon megváltozott. Na most a kedvezőtlen hatásokat nekem lett volna kötelességem, hogy ellensúlyozzam. A következők voltak. Az egésznek az volt a látszata, hogy ilyen vállalkozó, rablóhadjáratra indulunk, mert először ügynökök jöttek, szabályos ügynökök, hogy mit érdemes kivinni, és mit érdemes hozni a Szovjetunióból. Érdemes cigarettát kivinni, sőt, fűszereket kivinni, meg a jó isten tudja, még mi mindent. Fölsorolták pontosan, hogy mit, és azt, hogy miért mit lehet ott szerezni. Tehát egy százas honvédért, azt mondja, egy nagyszerű ikont lehet hazahozni, vagy pedig bőröket, szőrméket, ilyesmiket. És előre is vállalkoztak, majd ők csinálnak ládát, tiszti ládát, jó nagyot, hogy beleférjen, mert hát mi nem vinni akarunk, hanem onnan hozni, és érdemes onnan hozni sokmindent. Hát sajnos, hogy a rádió is alátámasztotta ezeket a híreket, mert talán így akartak propagandát csinálni. De emlékszem rá, voltak ilyen „frontról üzenetek”, hogy megkaptam a küldeményt, üzenem kedves kint harcoló fiamnak, vagy férjemnek, hogy megkaptuk ezt és ezt, és milyen jó volt, milyen értékes volt. Szóval így akartak kedvet csinálni, hogy ne vonakodjon senki, hanem menjen már, mert ez egy jó üzleti lehetőség lesz. Sajnos. Így kellett elindulnunk és nekem mint lelkésznek, hát nekem azért a kötelességem az lett volna, hogy ezt a hangulatot ellensúlyozzam erkölcsi oktatással.
E., tartalékos tiszt, zászlós
Amikor ez az offenzíva indult el a Kurszktól a Don felé, akkor ugye az egységek meneteltek zárt rendben, hogy úgy mondjam, és akkor összejöttünk párhuzamosan egy német egységgel, és a németek, azoknak persze, nagyon korszerű, modern hadseregük volt, akkora teherautóik voltak, mint egy vagon, mi pedig ilyen országos járművekkel voltunk felszerelve, és az egész zászlóaljnak egy gépkocsija volt, egy tehergépkocsija volt.
Mikor megközelítettük a forgalomirányítót, azt hiszem, törzsőrmestert, azt kiabálta. „Achtung jetzt kommen die ziganner...” Hát minket cigányoknak titulált. Lenéztek bennünket, nem tartottak egyenlő erejű hadseregnek, nem is volt, és a szelleme se volt olyan a mi hadseregünknek, mint az övéké, mert ők azt hitték, hogy megnyerik a háborút, és mi nemigen hittük, hogy 2000 km-re Magyarországtól a mi hazánkat védjük, és megnyerjük a háborút és a magyarok nem akartak világuralomra törni, mint a németek. Hát egész más volt a németek szelleme, hangulata, kiképzése, áldozatvállalása, fölszerelése, az modern hadsereg volt.
A Szovjetunióé is modern hadsereg volt, és a mienk, az egy ilyen „mitlaufer hadsereg” volt, amelyiket odadobtak valószínűleg, azt a második magyar hadsereget, hogy, hogy eleget tegyenek Hitlernek a visszakapott területekért.
Rendkívül rosszul esett nekünk, hogy elhajtottak mellettünk a németek kocsikkal, nagy teherkocsikkal megrakva, és hát a szokásos nótával énekeltek, s szórták ránk a csokoládé sztaniolját. Hát ez az egy rendkívül sértett bennünket, hogy a csuda vigye el, hát harcostársak vagyunk, vagy mi a csoda! Ez az egyik oldala. A másik oldala pedig ugye az, ők mégiscsak kocsival mentek. Mi pedig mentünk gyalog és olyan erőltetett menetben. És úgy lassan-lassan az emberekben kialakult az, hogy ez így valahogy nincsen rendjén.
H., közkatona
Megemlítenék egy esetet, amikor nem a németek hagytak el bennünket, hanem mi hagytuk el ugyanott, ugyanabban a hadseregben szolgálatot teljesítő, másként nem tudom nevezni, az mindegy, hogy kényszerből, mert hisz mi is kényszerből mentünk oda, büntetőszázadot, vagy munkaszázadot, ahol le volt maradva egy ember és könyörgött, hogy „Emberek, az Istenre kérem magukat, segítsenek rajtam.” Mert akkora batyu volt a hátán, fűrész fejsze, meg mit tudom milyen szerszámok, hogy nem bírt felállni. Mert hogyha épkézláb ember lett volna, akkor fel tudott volna állni, de hát ugye agyonsanyargatott emberről volt szó.
Én kiléptem a sorból és megemeltem ezt az embert, tehát talpra állítottam. Tisztában voltam azzal, hogy ha ez az ember lemarad, akkor az életéről hát lemarad. Mert ott nem fognak vele valahol hátul játszani. És ezt meglátta Somogyi, a századparancsnok és össze akart taposni a lovával. Habzott a mérgétől, hogy hogy jövök én ahhoz katona létemre... ugye dehát... Azt a sort nem úgy kell elképzelni, mint valami komáromi köves úton lévő sort, hát a sorok ilyen menetelésnél azért meglehetősen lazák voltak, tehát onnét kilépni nem olyan volt, hogy most jaj, megbontottam a rendet, ugye.
De ő ezt úgy vette, hogy kiléptem a sorból, és nem ez volt a... fő ok az volt, hogy egy munkaszolgálatost felemeltem a földről... Péter-Pál napján, volt ez egy hajnali, hajnali időben, amikor hát megindultunk ezzel a támadással, ott jöttek ilyen német lángszórósok, keresték, hol van a Somogyi, de Somogyi nem volt sehol. Általában az volt a szokás, hogyha veszélyesebb vállalkozás, támadás volt, akkor a tisztek, azok valamilyen láz, vagy valamilyen betegség folytán, hát hátramaradtak, és helyükre beléptek ezek az apró tisztecskék vagy pedig olyan tiszthelyettesek, őrmesterek, akik hát szerettek volna előrejutni. Amikor a tankok után rohanó emberek szétfröccsentek a találattól, tehát az valami borzalom volt, ott a halottak, külön a lábak, külön a fejek, külön a ruhadarabok, szerteszét, úgyhogy nem tudott eligazodni az ember, hogy mi is történik itt.
Hát mindenki ment, ment arra fele, amerre a többi ment, a fene tudja aztán, hogy milyen rendben, vagy milyen zárt rendben érkeztünk, ugye. Nem tudtam, hogy ki hol van. Egymásról nem nagyon tudtunk, hanem mindenki ment. Odaértem egy ilyen fűvel benőtt vékony dróthálóhoz, ahol hát megpróbáltam előrejutni. És kézzel integetett a Vince és a Balázs Miska, hogy ne menjek, ne menjek. Ők már jóval előbbre voltak. Nem tudtam mire vélni, hogy miért ne menjek vagy miért, de azt azért megértettem a jelekből, hogy ne menjek. Ugye és lefeküdtem, és vártam ott tovább. Más úton próbáltam előre kúszni, amikor már olyan erős volt a légicsata fölöttünk, hogy nemcsak bombák, hanem gépek is hullottak le. Hát láttuk, amikor, amikor az égő gép zuhan lefelé. Hogy hova esett, ahová esett, ott biztos, hogy oda már nem kellett lőni. És láttam azt, amikor, amikor kioldja a bombát és bizony olyan szögben oldotta ki, ami nem kellett hozzá különösebb matematika, de megéreztem, hogy ez az enyém. Ebben a pillanatban történt az, hogy hát egy ilyen kellemes repülést éreztem, nem volt semmi fájdalom, semmi fájdalmat nem éreztem. Kellemes repülést éreztem, és ott találtam magam a szovjet, tehát az oroszok vonalában. És Balázs Miskával találkoztam, illetve Takács Lojzival találkoztam, aki ügyetlenül próbálta a kezét bekötni, próbáltam neki segíteni, beszéltem hozzá, és ő nevetett. Ő csak nevetett egyfolytában. Nem tudtam elképzelni, hogy mi a csudát nevetett, hát nem elég a baja vagy nem elég a bajunk, még nevetni való kedve is van itt, ugye. Nevetett és próbálta a kezét bekötni. No lényeg az, hogy kiderült az, hogy azt nevette, majd később tudtuk meg, ugye, hogy én beszélek, és semmit nem hallottam abból, amit ő mond. Tehát ő felismerte azt, hogy és milyen helyzetben kerültem oda. Megmostam magam egy kicsit, mert hát ugye egy kicsit véres voltam, orrom, hát nem tudom, biztos, lehet, hogy a fülemből is folyt a vér, nem tudom, megmostam magam egy kicsit, és utána kezdtem hallani, és hát ugye ott láttam több sebesültet, volt ott olyan, akinek a lábai hiányoztak, és bizony, akármilyen szörnyű is, ugye arra kért, összetett kézzel, hogy lőjjem agyon. Hát azt ki tudná megcsinálni! Nézegettem, hogy keresek valami szanitéct, aki segít rajta, és hát ott láttam a dróton, ott csüngött egy kar, vöröskeresztes kar, de hát a gazdája sehol nem volt, ott, ott nem volt szanitéc.
M., római katolikus tábori lelkész
Szemünk előtt légicsata zajlik le, egy orosz gép éppen égve zuhan felénk. A járművek vágtában mennek el mellettünk. Boldirevkába érve kibontakozik az igazi front képe. Szörnyű látvány. A sebesültek százai az utca porában, az egészségügyi oszlop orvosai kimerültén támolyognak. Egyszerre százan is kiabálják a nevüket. A mi katonáink véresen bekötözve, megcsonkulva nyöszörögnek. !
Megtudjuk, hogy a támadás hajnalban megkezdődött, az oroszok is éppen támadást akartak kezdeni, tehát nagy erőkkel álltunk szemben. Persze, most még csak kósza elbeszélések ezek. A sebesülteknek egy a refrénje: hogy borzalmas volt. Ugyancsak megtudjuk, hogy igen nagy a tiszti veszteség. A fiúk sírva mesélik, hogy elesett Ambrus Béla százados, és Babai István hadnagy is. Mindkettőt nagyon-nagyon szerettük. Megbotlok a halottakban vagy a jajgató sebesültekben. Egy másik arra kér, hogy lőjem le. Akna levágta a lábát és az egyik kézfeje is hiányzott. Egy véres csonk volt, hát a derékszijjával megkötöttem a lábát, hogy ne vérezzen és érdekes, ezzel a fiúval aztán találkoztam decemberben, karácsony előtt, azt hiszem. Mert akkor nem volt lelkésze a hadikórháznak, az megsebesült vagy hazakerült és akkor parancsot kaptam, hogy a hadikórházat is igyekezzem ellátni. Hát ugye a hadikórházunk az olyan volt, hogy nem volt az épület, hanem ilyen hatalmas bunkerok voltak lefedve, és ott voltak az ágyak. Azok maradtak ott a mi kórházunkban, akik, akiket nem lehetett szállítani, tehát nem voltak olyan állapotban, tehát annyira sérültek voltak, hogy nem lehetett. Sorra végig látogattam őket aztán, mondom, láttam hogy az illető, az ott van. És oda is mentem hozzá, na mondóin, „hát megismersz még? Azt mondja, hogy meg. Azt mondja, hogy emlékszel rá, hogy mire kértél? Emlékszem rá, azt mondja, meg is veri az isten, hogy nem tette meg, azt mondja nekem. Ez nagyon megdöbbentett engem, hogy megver az isten, hogy én nem lőttem őt agyon. És borzalmas volt, az egyik keze hiányzott, le volt már akkor csonkolva az egyik lába és a felfekvéstől, vérkeringési zavaroktól az egész háta csupa seb volt. A sorsa az volt, amikor onnan megnyomtak bennünket, akkor ezeket kitették a hóra, hát kirakták, megfagytak. Nem tudtak velük mit csinálni, egy pokrócot hagytak rajtuk aztán menekült a kórház.
R., ezredes
A parancsnok nem ment a csapatával. Nem akarok róla többet mondani. De a következménye az volt, hogy az a csapat az irányt eltévesztette, oldalazó tűzbe került és nagyon megtizedelve érkezett csak Urivba, rendezetlen állapotban és a parancsomat, hogy még aznap elérjük a templomos magaslatot, csak másnap tudta a kissé rendezett alakulataival elérni. De az az érdekes, hogy még ez is sikerült tizedikén is. Föl is jutnak a templomos magaslatra, amikor oldaltámadást kapnak. Hiába kértem a hadosztály tartalékot nekem alárendelni, amivel ezt az ellentámadást elháríthattam volna és a templomos magaslat a birtokomban maradt volna, az ellenséges támadás lesodorta a zászlóaljat és a templomos magaslat, tehát Urivnak ez a jobboldali része az ellenség kezében marad.
Még egyet. Seregély elmulasztotta, hogy egyáltalán nekem jelentést tegyen, aminek folytán én éjjel előrementem, az Uriv patakban egy járőrrel előrementem és kerestem ezt a zászlóaljamat. Annyira hatoltam előre, hogy már orosz beszédet hallottam. Hát akkor vissza kellett fordulnom, hát én csak egy járőrrel voltam. Csak másnap sikerült őt megtalálnom, de már Urivon kívül. Na, először a segédtisztem találta meg, azután meg én. És azt láttam, hogy az emberek szivárognak vissza. Körülbelül ötven főt is fölgöngyölítettem, vittem magammal előre és ott a következő jelenetet láttam. A zászlóaljparancsnokot puskával a vállán látom föl-alá sétálva, és azt mondja hangosan gondolkodva: „Egy lépést sem megyünk tovább vissza.” A szomorú helyzetet felismerve válaszoltam, mondtam néki: „Alezredes úr, nekem zászlóaljparancsnokra van szükségem, és nem hős szakaszvezetőre.” Mert hős volt. Visszatérve a harcálláspontomra a hadosztályt fölhívtam, kértem a leváltását.
M., római katolikus tábori lelkész
Először akna, majd géppuskatüzet kapok. Hiába minden, vissza kell mennem, futólépésben megyek hátra, jobbra, balra csapódnak a lövedékek. Egy gyűrűs kútnál egész mellém vág egy akna, szerencsére nem robban fel. Most látom csak, hogy jobb szárnyunkat támadták az oroszok. Szörnyű tüzet kapunk, a négyes vonal meginog. Fejvesztetten menekülnek az emberek. Parancsnokunk egy Király nevű őrnagy. Szerencsére, éppen itt van Kállai Feri is és Benyő Matyi is. Az a Király, aki ötvenhatban szerepelt. A segélyhelyen túl pisztollyal és korbáccsal hajtják vissza az embereket. A sebesültek özönlenek hátra. Parancsot hoznak az ezredes úrtól, aki át meri lépni a reteszállást, agyon kell lőni.
Hol a segélyhelyen, hol az úton vagyok. Úgy látszik, sikerül megállítani a vonalat.
A németek is menekülnek, az oláhok a földön fetrengenek és sírnak, ilyen gyáván viselkednek. Egy akna éppen előttem vág szét egy Pop nevű román honvédet. Helyben kaparjuk el.
K., hadnagy
Nekem az volt a parancsom, hogy menjek negyven kocsival lőszert vételezni.
Hát hajnaltól késő délutánig tartott, amíg én különféle helyeken összeszedtem a parancsban leírt lőszermennyiséget, mert egyik helyről a másikra küldöztek. Itt ez nincs, ott amaz nincs. Hát bizony már bukott le a nap, amikor én a negyven kocsimmal zötyögtem ki az urivi vonal felé. Tömegek jöttek visszafelé. Nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet. Megkérdeztem egy-két altisztet, katonát. Sőt, tisztek is jöttek visszafelé. Ne menj be, nincs értelme, az oroszok áttörték a vonalat. Akkor én még nagyon friss hadfi voltam, én nem akartam ezeket hinni, és hát tudtam azt, hogy nekem az ezredparancsnokom parancsot adott, hát azt illett volna teljesíteni. És ezért nem törődve a visszavonulókkal, én mentem be az urivi vonalba. Hát be is értünk, és hát bizony óriási káosz volt. Jöttek vissza az emberek, tisztek, altisztek, sőt azt hiszem, a soproniak alezredese, és Magas Miklóssal találkoztam ott, és ő is igyekezett a visszavonulókat föltartóztatni, és ketten, Miklós barátommal megszólítottuk az ezredes, alezredes urat, hogy hát mi van alezredes úr. Hát szinte sírva mesélte el, hogy idegileg teljesen ki van. Azt mondtuk, nem, itt a lőszer, tessék visszajönni. És visszakényszerítettük.
M., római katolikus tábori lelkész
Borzalmas látvány a kéz és láb nélküli emberek vergődése. Egy ilyen bajtárs bekötözése közben, a sötétben látom, hogy mellettem keservesen sír egy lovacska. Az egyik lába véres csonk, apránként elvérzik, majd leesik mellém. Visszatérve nem találtunk a segélyhelyre. Éjfél után egy óráig bolyongtam, akkor kimerültem. Lefekszem a halottak és sebesültek mellé a vizes fűbe. Egész éjjel tartott a légitámadás. Olykor egész közel csapott le a repülőbomba.
Pár órai alvás után pirkadatkor megtaláltam a segélyhelyet. A kép a tegnapi, hozzák a halottakat is. Azokat én veszem át, Sanyi lement a faluba temetőt berendezni. Neki három gyermeke van, érthető, nekem kell a vonalban maradnom. Egész nap a segélyhelyen dolgozom, csupa vér vagyok. Mosakodásról, étkezésről szó sem lehet.
P. református tábori lelkész
Az első halottainkat még koporsóba temettük. A környező kerítéseket, roncsépületeket bontottak szét az asztalosok, és abból készítettek hevenyészve koporsót. De amikor ez az anyag elfogyott, akkor már csak vesszőből fontak koporsókat, de a halottak számának szaporodásakor már nem volt sem idő, sem elegendő emberi erő bárminemű koporsónak az előteremtésére, és bizony később az utóbbiakban a katonákat már úgy temettük el, ahogy meghaltak a kórházi ágyon, egyszerű fehérneműben. Amikor lebocsátottuk a koporsókat a sírba, ha volt kivel, a következő éneket énekeltük, ez a református énekes könyvnek a 237. énekének a 7. verse volt. „Végső áldást mondj hazádra, mely távolról int feléd, égi honnak a határa van már hozzád közelebb, édes érzés miért fog el, melytől olvad szív, kebel, Sión minden másképp lesz ott, el fog tűnni nagy sírásod.”
B., őrnagy
Nem sikerült a támadásunk, elég az hozzá, le is álltunk, Grassi Jóska rá egy hónapra leváltott engemet a küzdők sorából a népemmel együtt retabilisungra, magyarul azt mondják, hogy pihenőre, azaz hát tartaléknak.
G., karpaszományos szakaszvezető
A mi zászlóaljunk Otticsikát szállta meg. Keresztül ment a hármas erdőn, ami 12 km hosszú és 2 km széles volt. Engem Uszpenkában hátrahagytak, mint lőszertisztest és ugye, aki a századtörzshöz tartozik. Mondom, itt volt életem egyik legnagyobb szerelme, ami ugye idővel szétszakadt, mert szét kellett szakadnia. Egy orosz asszony, egy ukrán asszony volt, ahogy megtudtam majd később tőle. És úgy figyeltem fel rá, ahogy két kisgyermekével karingált a völgyi vízre mindig, egy kisfiú és egy kislány. Hároméves lány, és egy négy-ötéves kisfiú volt. Aztán még inkább felfigyeltem, amikor – tudniillik én a szomszédjukban aludtam, szintén a lőszeres házban, – a bakák meg a huszárok jöttek be hozzám, s reggel mondták, hogy nem tudtak semmit sem elérni ezzel a szomszéd nővel, egész éjjel verdesték az árokba, leszakították róla a ruhát, de nem tudtak semmit sem kezdeni vele – igen erős nő volt – és nem hagyta magát. A háború az ember... a nőkből is vagy a nagy bátorságot hozza ki, vagy a nagy gyávaságot, a nagy jellemet, a bátorság helyett ezt is mondhatnám. Hát ebből a nőből a bátorságot hozta ki. A férje, ahogy később mondta el azt is nekem, szovjet tiszt volt. Na elég az hozzá, hogy én innen nem is szerettem már Uszpenkából elmenni, mert annyira szerelmes voltam bele, hogy ha egy nap nem láttam, már szinte betegje voltam. Hirtelen szerelmes lett, én nem birkóztam vele, mint a többi magyar katonák, nem is akartam úgy megnyerni, hanem csak szépen, szépen bántam vele, s így azt hiszem, hogy megszeretett.
Meg is fogtam neki a doni erdőben egy kóborló tehenet, nem is egyet, kettőt fogtunk, csakhogy az egyik tehén elszabadult. Hazavittem, volt egy ól az udvaron, azt mondtam neki, ezt fejje meg. Tudtam, hogy annak a családnak is fog adni, aki vele van. Hat gyermeke volt annak a vénasszonynak, kisgyermeke, őneki csak kettő. Mind egy csomóba zsúfolva. Éheztek ugye, hát mit lehetett enni. A kertben valószínű, hogy volt valami kis krumpli. Én csak azt követeltem tőle, hogy nekem egy kicsi agyagcsésze tejet tegyen félre, dugja el. Azt úgy eldugta, hogy senki a házbeliek közül nem látta. Egyébként mindig szárnyalt értem a nő. És amit adtak a tehénnek enni: láttam, hogy szedi a gazt, a vénasszony ugye fejte. Szóval én tápláltam. Ha itthonról csomagot kaptam, azt teljesen odaadtam neki. Abban volt tisztított dió, volt sósborszesz, volt cukor, meg tésztanemű. 5 kilós csomagot lehetett küldeni, vagy 10 kilóst ugye. Én azt teljesen odaadtam, tápláltam, mert láttam, hogy milyen szegények. Nekem köszönhették ott az életüket. Pedig nekem kellett volna agyonlőnöm, később megtudtam, hogy partizánnő. Mindent tudtam róla, senkinek sem mondtam.
És ő is látta, hogy én nagyon szeretem. Hát egész őszinte volt.
Hát úgy búcsúztunk el, hogy kivonták a zászlóaljat onnan, Dubogoj községbe mentünk Novo-Uszpenkából. Ő ugye az ablakban ült, volt egy fehér keszkendő és azt... Én nem mentem rögtön el. Az egész, az egész század már elment régen, és egy órát rátöltöttem, gondolván azt, hogy úgyis utolérem, gondolom én, hogy merre mennek, mert biciklim volt, a nagyszőlősi biciklistákat leszedték mind a gépről, s mi szedtük fel, szedtük fel a biciklijüket, az én századom, és azokat a bicikliket használtuk. Tehát én biciklivel voltam, egy órát ráhúztam, nem mentem a parancs után, mert nem bírtam elszakadni, nem bírtam volna elszakadni tőle. Egy örökkévalóság volt nekem akkor minden perc, úgy éreztem, hogy az kell nekem. Nagyon, nagyon, nagyon megkönnyeztem és nagyon sajnáltam, de ő is, azt hiszem engem. Mert én mielőtt eljöttem, igen, akkor szakadtam el tőle, amikor felváltottak bennünket, az egriek bejöttek a faluba felváltani. Én azt is megtettem, hogy ha volt egy durva magyar katona, mert ilyenek kerültek, letagadtam, hogy magyar. Azt mondtam, hogy ezek nem magyarok, magyar ruhában vannak csak, de ezek svábok, németek.
Nagy németellenes volt. Velem együtt.
És... de a sipkámat, a bácskai sipkát feltette a fejére, aztán nézte magát mosolyogva a zsebtükörben. Tetszett neki is. Kedves asszony volt egyébként. Hogy mennyire volt partizánnő? Hát ugye titokban estelenként, én észrevettem, többször összebújtak, összegyűltek a falubeliek. Ez az utolsó falu volt, a fronthoz közel, ahol civil nép még lakott. Na aztán többször összegyűltek és súgtak-búgtak, ki tudja mit. Meg néha még daloltak is, de milyen gyönyörűen daloltak. Szerettem hallgatni. Na, elszakadtunk, hogy ővele mi lett, evakuálták a falut. Vagy agyonlőtték a magyarok, vagy agyonlőtték a németek, vagy nem lőtték agyon, hanem megmaradt a két kis gyermekével, azt nem tudni. Én még egyszer Dubogoj községből visszamentem Novo-Uszpenkába, az egriek közé. A főhadnagy úrtól elkéretőztem, és akkor megmondtam neki ezt a szerelmet. Mosolygott, azt mondta, hogy miért nem mutattam meg neki azt az asszonyt. Mondom: azt már nem! Nem szólt rá semmit. Az mondta: eridj el Novo-Uszpenkába a saját felelősségedre. Én nem engedlek el, de ha akarsz, menj. Nem engedett, de ha akarok, menjek. Hát én meg biciklivel visszamentem. Hát az oroszok megláttak, ahogy a dombon ott hajtottam a gépet. Három aknával rám lőttek, mind a kettő a hátamnál csapott le. Bementem, hát senki nem volt ott. Az egriek is a házak köré vájt futó-árkokban voltak. Ott volt a vonal.
Hát a ház széjjel volt dúlva. Nos, aztán nem láttam semmit. Dubogoj községből pedig egy élelmiszer vételező tisztesünk, egy főhadnagy, Stilinszki Józsefnek hívták, ahogy hallottam, amikor hazajött megváltoztatta a nevét Havadtőire, mástól halottam, a csicskásától, aki Szatmáron él, Papp Laci. Stilinszki József azt módja egyszer nekem, hogy nem megyek el vele egy nyomortelepre? Dehogyis nem, gondoltam magamban, hogy hátha az az asszony ott van azon a nyomortelepen, oda kergették. Hát elmentünk. Vitt ez a Stilinszki József – jó ember volt – több zsák kenyeret ezeknek a nyomorban élő orosz embereknek, akik a puszta földön kint egy völgykatlanban feküdtek. Erről a magyar hadvezetőség nem tudott, ez Stilinszkinek vagy hát titokban orosz barátja volt, én nem tudom, de hogy németgyűlölő volt, az biztos. Na és kocsin mentünk ki, engem felültetett, olyan kedves volt. Százados volt, nem is főhadnagy, főhadnagy volt akkor, úgy van, Stilinszki József főhadnagy volt. Elmentünk. Bizony én végignéztem ottan a menekülteket, ott földbe vájtak egy lyukat, ott aludtak. De nem találtam köztük. Úgy szerettem volna megtalálni. Talán el is vittem volna akkor. Nem tudom, hogy mi lett ugye. Ha él, az a magyarokról csak jót mond, nagyon szereti, egész biztos, még a gyermekei is. Ha nem él, hát akkor nem él. Nagy-nagy törés volt a lelkemben ez. Úgyhogy énnekem az életben volt három-négy szerelmem, de én nem mondhatom el azt, hogy elhagytak engem. Mert kettőt elvitt a halál, egyik hastífuszban, a másik meg rákban... és ez pedig így tűnt el. Úgyhogy énnekem a szerelmeim élnek mind egyszerre, nem volt megszakadás. Na hát így volt ez az orosz asszony is. Sokat jelentett az én életemben, akkor is úgy mondtam, hogy ez a háború csak azért volt, hogy mi ketten találkozzunk. Azután pedig én megbékéltem az orosz néppel. Egy olyan madzaggal kötöttem meg a békét vele, amit nem tud eltépni senki sem.
K. Gy., vezérkari tiszt
A doni alakulatokat megszemlélték és megnézték a két legmagasabb katonai elöljáró, a vezérkar főnöke és a honvédelmi miniszter.
Nem együtt, külön-külön. A vezérkar főnöke végignézett egy támadást, amit egyik hídfőállás ellen végeztek, és elmenetele után kiadott egy parancsot a 2. hadsereg részére, illetve nem is parancsot, hanem ilyen búcsúfélét. Amelyben harcra buzdított és kiemelte azt, hogy miért kell a hazától ilyen távol harcolni és hát bátraknak... stb. stb. ... Az egészre én azt mondom, hogy egy ilyen smanc parancs volt ez is. Visszaérkezte után, én beszéltem Szombathelyivel, aki nagyon le volt verve. Nagyon aggályoskodott a 2. hadsereg helyzetére vonatkozóan, nemcsak a kiterjedés miatt, hanem általában az egész helyzet miatt, amit ő tapasztalt.
Természetesen, egészen más van a parancsban, ez olyan általános valami volt, amikor emberek, akik kifelé nyilatkoznak, azok másképp nyilatkoznak, mint éreznek, ez egy rettenetes hiba, mert ugye az emberek nem az érzéseit tudják meg annak a magas parancsnoknak, hanem azt, amit mond.
És ha ez azt mondja, hogy tovább harcoljatok „mert ez ilyen meg olyan érdek”, ezt veszik készpénznek, és nem azt, amit az illető belül érez, aki érzi azt, hogy ennek már nincs sok értelme, és nincsen jelentősége.
S., sebészorvos, tartalékos tiszt
Az már mind azt várta, meg be is ígérték, a Szombathelyi kint volt, az volt a vezérkar főnöke, hogy majd így helyben... kitüntet ott egy pár embert. Hát persze, a fiatalok mentek ugye, 20–21 évesek, gyerekek, hát a rohamcsapatokba, akik voltak, ilyen földerítők, azok mentek ész nélkül. Hát ugye minden be volt ígérve, no majd ez lesz, az lesz, amaz lesz, felváltják őket, karácsonyra mindenki hazakerül, de ebből nem lett semmi, ugye.
Ezek ott vártak, rongyoskodtak, lement a fehérnemű róluk, ugye, már olyan is volt, hogy ing nélkül vette fel a blúzt, meg ilyesmiket.
Szóval ez egy napóleoni hadsereg volt, már a nagy támadás előtt is.
(Folytatjuk)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 864 átlag: 5.39 |
 |
|
