FesztiválLipcseFilmesek a barikádokonFehéri Tamás
Kiküldött munkatársunk beszámolója
A 23. Lipcsei Dokumentum- és Rövidfilmhét, a korábbiakhoz hasonlóan, a politikai szolidaritás jegyében zajlott. Az érdeklődés középpontjában Latin-Amerika állt. A „dokumentum- és rövidfilm héten” a hosszú, 40–50 perces filmpublicisztikák voltak túlsúlyban, de vetítettek 90 perces és háromórás filmet is.
A legnagyobb vita a svéd rendező, Peter Torbiörnsson Egy forradalom árnyékában: El Salvador című dokumentumfilmjének vetítését követte. A film a barikád mindkét oldalára betekint. Megismertet az uralkodó polgárság kifinomult életével, nézeteivel. S az elveket azonnal szembesíti a valóságos gyakorlattal: bemutatja a rendőrkapitány és fegyevereseinek egyik akcióját. Harckocsival rombolnak szét egy családi házat egy állítólagos lövés megtorlásaként. A ház romjain, a gomolygó porban, a győztes rendőrfőnök jelenik meg, egyik kezében a még füstölgő géppisztoly, a másikban egy frissen zsákmányolt táskarádió...
A film záróképsora kavarta a vitát. Néhány órára a partizáncsoport birtokba vesz egy falut. Ideges igazoltatás, razzia, kutatás fegyverek, fegyveresek után. A kamera láthatóan részese az akciónak. A vörös kendővel takart arcú harcosok egy megbújni látszó civilt cibálnak elő. Fegyvert találnak a zsebében. Falhoz állítják. Vallatják. A hangulat mind idegfeszítőbb. Kínos, megrázó percek telnek el. A pillanatnyi áldozat idegei felmondják a szolgálatot, s vallatóira ugrik. Eldördül egy fegyver, s a kamera előtt múlik ki egy élet. A film igazolni látszik az akció jogosságát: a halott zsebéből rendőrigazolvány kerül elő. A vita résztvevői azt az etikai kérdést boncolgatták, hogy a kamerának is része lehetett ebben a rögtönzött vallatásban és kivégzésben. A jelenlevő salvadori politikus-rendező a forradalom szempontjából károsnak tartja a képsort, a film rendezője pedig a forradalom iránti legjobb szándékával, a hitelesség szenvedélyes vágyától vezetve iktatta filmjébe a jelenetet. A néző, ha megoszlik is véleménye a kamerát érintő etikai kérdésről, mindenképpen egy forradalom megrázó dokumentumának emlékét őrzi meg.
„Beteg a világ”. A Lipcsében vetített filmek új meg új megnyilvánulásalt közvetítették e sok bajnak, többnyire csak tudomásulvételt igényelve, néha együttérzést, együttélést is kiváltva. Elemző film Angola felszabadító harcának történetéről, a győzelem útjáról, áráról. S ami megmaradt emlékezetemben. Két civil, hátratett kézzel beszéli el, hogy tegnap a szomszédos országból fegyveresek törtek rájuk. Ekkor a kamera mögéjük fordul, s az ember alig hisz a szemének: a két ember karjainak végén nincs kéz. A kéz nélküli csonkok kulcsolódnak össze. (Gaetani Pagano: Vissza kell térnünk.)
Hirosima, 35 évvel a 120 000 halottat hátrahagyó atomtámadás után. A túlélők és leszármazottaik még ma is titkolni kényszerülnek „bűnüket”: atomsugárzás érte őket, s mégis élve maradtak. S mert a sugársérülés örökölhető következményeit még ma sem tudja gyógyítani az orvostudomány, emiatt – félelmében – kiközösítené őket a társadalom. (Gitta Nickel: Ne gyújtsátok fel földünket!)
Láthatóan underground film Törökországból. 10–14 éves gyerekek nehéz fizikai munkát végeznek, kizsákmányolásuk kétszeres, hiszen a felnőttekéhez képest kevesebb a bérük, s még a szakszervezet sem védi őket. „Ez lenne a mi hazánk?” – kérdezik a szomorú arcok. (Muammer Özer: Tanulók.)
Európának is rossz a lelkiismerete. Emlékezetes élmény volt a csehszlovák film, a Két asszony emlékei, Vlasta Danova rendezése, amely a német helytartó, Heydrich feleségének visszaemlékezéseit ellenpontozza annak az édesanyának az emlékeivel, akiknek hat gyerekét ölték meg, amikor Heydrich parancsára egész Lidicét kiirtották. Heydrichné mint élete legszebb napjaira emlékezik ugyanazokra a napokra, amelyek a cseh asszony örök boldogtalanságát okozták.
Akadt azonban néhány igazán dokumentumfilmnek nevezhető mű – mégha a fogalmat szigorú következetességgel alkalmazzuk is. Az egyik ilyen film az NDK főiskolás hallgatójának, Helke Hoffmannak a dokumentumfilmje: Egy élet. A rendezőnő egy padláson fotókra, dokumentumokra, levelekre talál. Az emlékek bemutatásából, levélrészletek felolvasásából, korabeli fotók, lemezek felidézéséből, az ismerősök visszaemlékezéseiből, mind megannyi mozaikból áll össze a nemrég meghalt pékasszony életútja – Németország történelmének egy darabja.
Az animációs filmek esetében volt kifejezetten egybehangzó a közönség és a zsűri véleménye. Az Arany Galambot az Őfelsége című jugoszláv rajzfilm nyerte, rendezője: Veliko Bikic. Frappánsan pellengérezi ki a fejeket porba hullató félelmetes kényurat, akiről kiderül, hogy maga is csak báb egy még nagyobb hatalom kezében.
A magyar versenyfilmek közül Kolonits Ilona Életköszöntő című filmje az NDK kulturális miniszterének díját kapta. A rendezőnő a 2000 márkás díjat a Nemzetközi Szolidaritási Alapnak ajánlotta fel.
Persze az ember nem ül mindig a moziban. Mászkál Lipcsében, kirándul Weimarba és Buchenwaldba. Goethe és Schiller, Bach és Schubert emlékeit szívja magába, a könyvesboltban El Lissitzkyt és Bauhaus-könyvet vásárol; – az egykori haláltábor vitrinjében pedig emberbőr-lámpaernyő és öklömnyi emberfej-íróasztaldísz néz szembe vele. A világ harcban áll a múltjával és a jelenével is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1076 átlag: 5.62 |
 |
|
