TelevízóTéves feltevések a tévés kor gyermekérőlEszéki Erzsébet
Többgyermekes családapa-ismerősöm nem vesz televíziót, hogy utódai ne kuporogjanak unos-untalan a képernyő előtt. A túl sok tévénézés nincs jó hatással a gyerekekre, mondja, mert lustítja, butítja a kicsiket, akik még nem tudnak válogatni a műsorok között, jobb az olvasás! Az okfejtésben van némi igazság, mégis kétségtelen, hogy a mai gyerek sokat tanulhat a tömegkommunikációs eszközök révén. Érdekes adatokat olvastam a nyugatnémet TV-COURIER című sajtószolgálati kiadvány egyik legutóbbi számában a gyerekek és a média kapcsolatáról. A felmérés Svájcban, tehát egy kapitalista országban készült ugyan, ahol más a televízió és a rádió műsorstruktúrája, sok adat mégis általános érvényű lehet. Érdemes néhányon eltűnődni.
Svájcban a hat–tizennégy évesek csaknem mind hozzáférnek a médiához: a háztartások 95%-ában van legalább egy tévékészülék. A megkérdezettek egyharmada naponta többször is a képernyő elé ül, 43%-a naponta egyszer, s csupán 7% nagyon ritkán vagy soha. Ez alapján elmondhatnánk, hogy a mai gyerekek a televízió bűvkörében élnek. Ugyanakkor csak kevesen hallgatnak naponta többször rádiót, ellentétben a felnőttekkel, kik rövidebb időt töltenek tévézéssel, s lényegesen többet ülnek a rádió mellett. Ez a tény valószínűleg azzal magyarázható, hogy az idősebbek még nem a televízió világában születtek. A mai gyerekeket viszont kiskoruktól fogva körülveszik a különböző készülékek, amelyek a svájci statisztikák szerint nem szorítják ki egymást, épp ellenkezőleg: aki többet tévézik, gyakrabban hallgatja a rádiót, a magnót, a lemezjátszót is.
Azok a gyerekek, akik sokat néznek televíziót, valamivel többet mozognak a szabadban, mint akik kevesebb időt töltenek a képernyő előtt, valószínűleg, mert az ülés miatt megnövekszik a mozgásigényük. Pontos számítások árulkodnak arról, hogy a svájci gyerekek naponta átlagosan másfél órára ítélik magukat tévés szobafogságra, fél órát hallgatnak rádiót, 25 percet kazettát és lemezt. Olvasásra 22 percet fordítanak, összesen tehát átlagosan 2 óra 47 percet szentelnek a médiának, körülbelül annyit, amennyit játékkal és sportolással töltenek. Érdemes összevetni ezt a számot az 1971-es adatokkal: a szabadidő eltöltése úgy alakult tehát, hogy a tévénézés ideje csökkent, s több idő jut sportolásra, játékra.
Az, hogy hány óráig nézhetnek a gyerekek tévét, elsősorban koruktól függ. Az mindenesetre kortól függetlenül is megállapítható, hogy szombaton tovább maradnak fent: ugyanolyan műsort szombaton megnézhetnek, amilyent hétköznap nem. Egyébként alig akad a gyerekek között, aki engedély nélkül folyton-folyvást a képernyő előtt ülhet. A szülői engedmény elsősorban a műsor jellegétől függ, ezen kívül a leckétől, a napszaktól, s attól, hogy jók voltak-e a nebulók. Sokan a gyermekműsorokat sem nézhetik állandóan, hisz a szülők a tévézés engedélyezését nevelési eszközként is felhasználják.
A szociológusok nemcsak a gyerekeket kérdezték meg, hanem a szülőket is. A felnőtteket elsősorban arról faggatták, hogyan vélekednek a média nevelő hatásáról. A válaszokból kiderült, hogy a televíziózás lényegesen nagyobb szerepet játszik a gyereknevelésben, mint a rádióhallgatás. A gyereket lehet büntetni vagy jutalmazni a televíziózás engedélyezésével, hiszen jobban kötődik a nagyobb látványt nyújtó képernyőhöz, mint egy – bármily érdekes műsort sugárzó – hangládához. Ennek ellenére nem használják a felnőttek túl gyakran a televíziót nevelési eszközként, mert nem szívesen fosztják meg utódaikat attól a sok hasznos tudnivalótól, ami tévénézés közben elsajátítható. A rádió tanító hatását is pozitívan ítélik meg, ezt mégis szerényebbnek érzik a televíziónál, amely ugyanolyan jellegű műsor esetén is a látvány miatt nagyobb hatást gyakorol a gyerekekre. Sok szülő viszont fél attól, hogy a gyerek tévézés közben téves gondolatokat, eszméket sajátít el, eltompul, fantáziaszegény lesz – ez valószínűleg azokra a felnőttekre jellemző, akik nem irányítják kellőképpen gyermekeik tévénézését.
Azok a kis nézők, akik válogatás nélkül bámulják a műsorokat, a tanulmányban „passzív”-ként, a kritikus nézők „aktív”-ként szerepelnek. A számokból ismét érdekes következtetés adódik: a feltevés, amely szerint a képernyő bűvölete oly nagy, hogy a gyerekek többsége nem válogat a műsorok között, nem tartható fenn. A gyerekek jelentős része az aktív csoportba tartozik, többségük kialakítja tévézést szokásait, s ezt a folyamatot túlnyomórészt tudatos válogatás előzi meg. Elenyésző azoknak a száma, akik azért kapcsolják be a készüléket, mert nem tudják, hogy mit csináljanak. Arra a kérdésre, hogy mit tettek volna, „ha tegnap elromlott volna a készülék”, a megkérdezetteknek a fele azt válaszolta, hogy játszott volna. Az „aktív” és „passzív” nézők választásai között egyébként nincs lényeges eltérés. Az „aktívak” mindenesetre gyakrabban említették alternatívaként a játékot, a barkácsolást, a kötést-varrást, a „passzívak” pedig inkább olvasnának, zenét hallgatnának. A felmérési eredmény megerősíti azt a feltevést, hogy a televíziózás kiszorítja a gyerek más irányú tevékenységét, így napközben a sportolást, este az olvasást, tehát valami „aktív” és hasznos tevékenységet, ugyanakkor sok tudást éppen a televízió révén szereznek meg. A felmérés adatai nem bizonyították, hogy a „passzív” gyerekek hajlamosak a túlzott tévénézésre.
Gyakran hallani, hogy a sok krimi erőszakossá teszi a fiatalokat. A svájci szociológusok ezt a kérdést is megvizsgálták. Abból indultak ki, hogy a gyerekek nagymértékben képesek azonosulni kedvenc hőseikkel – s mivel gyakran néznek tévét, ahol sok az erőszakos hős, ők is agresszívabbakká válnak. A feltételezés szerint az agresszívabb gyerekek a képernyő előtt ülve is az erőszakos hőssel azonosulnak, a békés gyerekek pedig a békésekkel. Mindkét csoportból feltételezték továbbá, hogy még erősebb az azonosulás, ha a tévéhős sikert ér el tipikus viselkedésével. Bebizonyosodott, hogy az azonosulási készségnek fontos eleme a hős sikeressége – akár békés, akár erőszakos a tévéfigura –, de a feltevés, hogy a sikeresek erősebb azonosulásra késztetnek, csak részben bizonyult igaznak.
Egy megszerkesztett modellhelyzet (verekedés az utcán) példája alapján és a megkérdezettek reakciója nyomán két csoport különíthető el egymástól: a „cselekvő”, valamint a „nem cselekvő” gyerekek. A kérdésekre válaszolók 40%-a semmiképpen nem avatkozna be a verekedésbe, s csaknem ennyi próbálná szóval vagy tettel szétválasztani a dulakodókat. 4% kérne a felnőttektől segítséget, s 9% avatkozna be a verekedésbe. Érdekes a hasonlóság egyrészt a „cselekvő” – „nem cselekvő”, másrészt az „aktív” – „passzív” csoportosítás között. A „cselekvő” – ”nem cselekvő” besorolásnál is minkét csoport számára a legfontosabb alternatíva a tévézés helyett a játék, bár a „cselekvők” valamivel gyakrabban említették, hogy elmennének otthonról, míg a „nem cselekvő” csoport tagjai inkább az olvasást választották. Utóbbiak nehezebben szakadnak el a képernyőtől, s ha a készülék otthon elromlana, inkább máshova mennének tévézni. Bár a hőssel való azonosulás a két csoportnál nem differenciált lényegesen, kisebb eltérések megállapíthatók. Igaznak bizonyult például az a feltevés, hogy az erőszakra hajlók inkább azonosulnak az agresszív hősökkel és megfordítva. A számok viszont nem igazolták a feltevést, hogy a tévében látott erőszak hatására erőszakosabbá válnának a gyerekek – legfeljebb csak nyugtalanabbá.
Az agresszivitáshoz – úgy véljük – sokkal inkább hozzájárulnak szociális és környezeti tényezők. Szívesen olvasnánk ennek figyelembevételével egy hasonló magyar tanulmányt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 940 átlag: 5.65 |
 |
|
