KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Magyarok egy filmkatalógusban

Nemeskürty István

 

A kerek világ filmművészetét (és filmiparát, filmkereskedelmét, filmkultúráját) bemutató bárminemű tudományos hitelű összegezés egyre kilátástalanabbá válik. De mert valamiféle eligazításra néző és olvasó egyaránt mégis igényt tart, szaporodnak az adatokat közlő filmográfiák, lexikonok, képeskönyvek. Ezekben azonban alig lelhető minősítés, értékelés. Nem is feladatuk.

Néhány éve az angol Leslie Halliwell adatközlésnek és filmtörténeti értékelésnek egy érdekes és hasznos filmográfiai jellegű változatát találta ki. Halliwell (született 1929-ben) ifjúkorában a nemzedéke által hajdan igen kedvelt londoni Picturegoer című képes mozihetilap munkatársa volt, majd 1958 óta a Granada tévévállalat filmszakértője és vásárlója. 1965-ben kezdett kísérletezni egy filmcímek szerint sorba rendezett, ámde puszta adatközlésnél mégis bővebb, szövegesen is méltatva-bírálva eligazító kiadvánnyal. (The Filmgoer’s Companion. London, Macgibbon and Kee, 1965.; Alfred Hitchcock előszavával.) Ezt később folyamatosan tökéletesítette, és most már, e nyolcvanas éveinkben, rendszeresen közzéteszi a világ szerinte legfontosabb tízezer filmjének adatait és szöveges minősítését, képekkel illusztrálva: Halliwell’s Film Guide.

Halliwell módszere a következő. Közli a filmográfiai adatokat. De nem valamennyit. Írót, rendezőt, fényképészt minden esetben; másokat csak akkor, ha közreműködésük szerinte jelentős. Vonatkozik ez zeneszerzőre, díszlettervezőre, színészre és másokra. A cím mellett csillagokkal jelzi a film „értékét”: vagy műbecsét, vagy viszonylagos jelentőségét, például, hogy fontos kordokumentum. Ha egy nevet kurzív szedéssel emel ki, azt jelenti: a film egészén belül is kivételesen értékes közreműködés. (Például színészi alakítás.) Ha a filmhez kép is csatlakozik: az elismerő minősítés egy újabb foka. De: egyáltalán nem csak a nagy műalkotásokat kíséri kép; gyakran egy-egy színészi teljesítmény vagy beállítás vagy fényképezési megoldás miatt mégis fontosnak ítélt filmből látunk képet, ennek folytán többnyire olyan képet, amit az égvilágon sehol másutt meg nem találunk. Ezt követi egy rövid, pár mondatos tartalmi értékelés, majd – de nem minden esetben – egykorú kritikák idézése. (Lebilincselően érdekesek például Graham Greene 1935 táján írt filmkritikáinak részletei.) Minden esetben közli az Oscart, ha kapott ilyent a film; fesztiváldíjakat nem vesz figyelembe.

Mindennek persze nincs tudományosan megfellebbezhetetlen értéke; csupán egy tájékozott mozinéző véleménye ez a nagyvilág filmjeiről, nem utolsó sorban például arról, hogy idők jártával hányat tart még mindig maradandó becsűnek régebbi korokból. Mindjárt meg kell állapítanunk, hogy sokat: az 1984-es kiadás vagy tízezer filmjének több mint fele 1950 előtt készült!

Halliwell érdeklődése elsősorban az angol nyelvterület, így főleg az angol és amerikai filmgyártás termékeire irányul. Mégis figyelembe veszi más nemzetek filmgyártását, tehát például a legfontosabb német, francia, szovjet, lengyel, cseh filmek megtalálhatók könyveiben. Az olaszokat már érthetetlenül mostohán kezeli. Talán a svédeket is. De ez is egyfajta tájékoztató, figyelemfelhívó jelenség.

Tény mindenesetre, hogy bámulatos tömörséggel és szellemesen minősít, értékel, tájékoztat. A Halliwell’s Film Guide böngészése szórakoztató és tanulságos.

És most lássuk a könyörtelen tényt: miként mutatkozik a mi magyar filmünk e tízezernyi mozgókép között? Összesen két magyar film említtetik; mindkettő koprodukció. Egyik Az aranyfej, másik a Mephisto. Az aranyfej nem kapott csillagot; kurzívan szedett munkatársi név sem szerepel; a magyar közreműködők közül feltüntetve: Boldizsár Iván társíró; Hildebrand István fényképész; Fényes Szabolcs zeneszerző. Magyar színész nincs megemlítve. A szöveg: „Egy dunai kirándulóhajó utasai Szent László arany hermájának ellopásával kapcsolatos bűnügybe keverednek. Sovány bonyodalmú, vontatott cselekményű, de gyerekek számára szórakoztató útifilm.”

A Mephisto két csillagot kapott; kiemelten fontos (kurzív) magyar munkatárs: Szabó István rendező és Klaus Maria Brandauer. A magyar munkatársak közül még feltüntetve: Dobai Péter és Szabó István forgatókönyvírók; Koltai Lajos fényképész; Tamássy Zdenkó zeneszerző; Bánsági Ildikó. Szöveg: „A húszas évek Németországában még egy munkás-színház eszméjétől vezérelt színész később a nácik bábjává válik. Nagy műgonddal készült mélyenszántó politikai műalkotás.”

Ennyi szivárgott be egy széles tájékozottságú angol szakíró tudatába a magyar filmről. Pedig ismeri többi filmünket is; ezeket azonban értékeik mellett is helyi jelentőségűeknek tartja. Ha tehát eltekintünk fesztiválok, filmhetek és stúdiómozik sikereitől; ha figyelembe vesszük, hogy valódi mozihálózatba tényleg alig került magyar film a nagyvilágon (a szocialista országokat kivéve) – akkor ez a fájdalmas adat, ha kiábrándító is, de józan figyelmeztetés valóságos helyünkre a filmnagyvilágban. Összehasonlításul tanulságos emlékezetünkbe idézni, hogy a második világháború előtt, két év során, 1936–37-ben két amerikai forgalmazó cég huszonkét magyar hangosfilmet mutatott be országos forgalmazásban az Egyesült Allamok területén; ezek legtöbbjéről a központi napilapok is rendszeresen közöltek ismertetéseket, bírálatokat. (Terry Ramsaye: International Motion Pictures Almanac, New York, 1947. Feature Pictures of the years 1937–1947. 598–700; a napilapok bírálatairól lásd: George Amberg: The New York Times Film Reviews 1913–1970. New York, 1971.)

Ez a tény máris átvezet a Halliwell-”katalógus” egy közvetve magyar vonatkozású szenzációjához. Amennyire nem vagyunk jelen ugyanis – mint láttuk – filmjeinkkel a nagyvilágban, annyira jelen vagyunk mégis filmművészeinkkel.

Közhely és mégis hangoztatandó: magyar művészek 1930 és 1950 között, húsz év során voltak igazán jelen a világ – jelesül leginkább Hollywood – filmművészetében, főleg pedig az 1935 – 1945 közötti tíz évben. Lássuk mindezt adatszerűen.

Ötnél kevesebb alkalommal említtetik (ami önmagában teljesítmény elismerése, mert, ismét hangsúlyozzuk, Halliwell nem közöl teljes filmográfiai katalógust, csak a szerinte maradandó becsű szereplést, közreműködést méltányolja): Badal János, Baky József, Balázs Béla, Békássy István, Békeffy István, Beregi Oszkár, Bohém Endre, Boross Ferike, Darvas Lili, Duna Stefi, Eggerth Márta, Egyed Zoltán, Esterházy Ágnes, Ezry Sándor, Farkas Miklós, Fejős Pál, Földes Jolán, Gaál Franciska, Halász János, Hatvány Lili, Herczeg Ferenc, Hunyady Sándor, Kállay Sándor, Kardos László, Katona Viktor, Korda Vince, Kun Magda, Lajtha László, László Miklós, Martos Ferenc, Nóti Károly, Orbók Attila, Ormándy Jenő, Pascal Gábor, Pataki Mihály, Petrovics Iván, Somló József, Székely István, Székely János, Szőke-Bartók Éva, Tolnay Ákos, Trauner Sándor, Tábori György, Tábori Pál, Vajda László, ifjabb Vajda László, Zukor Adolf, Zsigmond Vilmos.

48 név. Közülük csupán kettő: Badal János és Zsigmond Vilmos 1945 utáni egyéniség.

Öt-tíz alkalommal említve: Bánky Vilma, Benedek László, Brodszky Miklós, Bús Fekete László, Gábor Zsazsa, Görög László, Hajmássy Ilona, Herczeg Géza, Kovács László, Kozma József, Lengyel Menyhért, Pál György, Solt Endre, Tors Iván, Vadnay László.

15 név. Legtöbbjük színész és író.

Tizenegyhúsz alkalommal említve: Fodor László, Gyergyai István, Korda Sándor, Korda Zoltán, Marton Endre, Molnár Ferenc, Pressburger Imre, Tóth Endre, Várkonyi Mihály, Vajda Ernő.

10 név.

Feltűnő, hogy Korda Sándort nem jegyzi úgy Halliwell, mint mi otthon; Korda Zoltánt viszont Sándor bátyjánál többre becsüli. Pressburger Imre forgatókönyvíró-rendező értékei a szakember számára kétségbevonhatatlanok – itthoni tartozásunk éppen ezért igen nagy iránta. Nagy figyelmeztetés Vajda Ernő neve; szintén forgatókönyv-író; jóformán feledtük. Vajda Ernő (Pápa 1889–USA 1964) sikeres színműírónk; Délibáb című darabját (1917) Oslo és Hamburg színházai is előadták; a világot bejárt legsikeresebb színművei: A válóperes hölgy; A trónörökös; valamint a Farsangi lakodalom című operalibrettója (Poldini Ede zenéje). Tóth Endre rendezői munkássága Halliwellnél kiemeltebb, mint a mi otthoni tudatunkban. A legnagyobb meglepetés Gyergyai István, ez a jeles színész, aki haláláig rendszeresen hazalátogatott ugyan, de legszemfülesebb riportereink is ritkán kaptak az alkalmon... Gyergyairól fényképes méltató szöveget is közöl; a So Dark the Night című, 1946-os filmjében pedig, melyben főszerepet játszott, kiemeli alakítását. Tóth Endrének négy filmjét tartja ez a kézikönyv különösen becsesnek: Dark Waters, 1944., Merle Oberon, Franchot Tone, Thomas Mitchell, Rex Ingram szereplésével; The day of the Outlaw, 1958; Pitfall, 1948., Dick Powelllel; Thunder over the Plains, 1953, Randolph Scott főszereplésével.

Rendkívül érdekes Korda Zoltán újraértékelése. ACry, the Belowed Country 1951., először tárja fel a délafrikai faji problémákat művészi mélységben; a The Four Feathersről Graham Greene elismerő szavait idézi; a The Macomber Affair, 1947 „a legsikerültebb Hemingway-film”; a Woman’s Vengeance, Huxley: A Mona Lisa mosoly című novellájából, 1948., Charles Boyer és Jessica Tandy főszereplésével. Zeneszerző: Rózsa Miklós; a forgatókönyvet maga Huxley írta, egyébként Korda Zoltán jóbarátja...

Huszonegynegyven alkalommal említtetik: Bíró Lajos, László Ernő, Lugosi Béla, Lukács Pál, Szőke Szakáll.

Egyik név sem meglepetés, viszont megjegyzendő, hogy ezek szerint Szőke Szakáll több volt, mint aminek hollywoodi működését mi ma látjuk: kedvelt színész, nem csupán afféle statiszta.

Lugosi Bélát Halliwell nagy művésznek tartja; említésre méltó, hogy egy ízben Hajmássy Ilonával játszott együtt (Frankenstein Meets the Wolf Man, 1943), néhányszor pedig önmagát is parodizálta. Például: Abbot and Costello Meet Frankenstein, 1948.

És most térjünk Lukács Pálra. Lukács Pál itthoni tudatunkban mint megbízható epizodista él. Ennél sokkal nagyobb színész volt. Halliwell szerint a legjobb hollywoodi művészek egyike. A húszas évek Vígszínházának művésze, akit a hazalátogató Zukor Adolf szerződtetett Hollywoodba, az egyetlen Oscar-díjas magyar színész. ( Watch on the Rhine, 1943., Bette Davisszel.) Foglalkoznunk kell tehát itthon Lukács Pállal. Különösen jelentős filmjei: City Streets, 1931., Rouben Mainoulian rendezése Dashiel Hammett forgatókönyvéből; Dodsworth, 1936.,

Sinclair Lewis regényének filmváltozata; Little Women, 1933., George Cukor rendezése. Katherine Hepburnnel... Az adattár kétszer is közli Lukács képét megfelelő szövegkísérettel. The Secret of the Blue Room, 1933 és Watch on the Rhine, 1943. Rózsa Miklós, a legsikeresebb hollywoodi filmzeneszerző írja emlékezéseiben: „Egy magyar vendéglőben ettem Londonban, s a tulajdonos hívta föl a figyelmemet (az ötvenes évek végén) egy hatalmas ősz-szakállú kopasz, idős úrra. Kiderült, hogy Lukács Pál volt. Hetvenedik születésnapját ünnepelve Londonban összejöttünk. (1961.) Ekkor mesélte:

– Képzeld, írtak nekem a Vígszínházból, nem volna-e kedvem Pestre jönni. Én persze igenlőleg válaszoltam. Erre tudod, mit írtak vissza? Hogy tudok-e még magyarul! (Mikor ide ért, akkorát káromkodott, hogy egy jászberényi csikós is elpirult volna.) Hogy én tudok-e magyarul? Hát mi az istennyilát tudok, ha nem magyarul! Ejnye azt a kacskaringós...” (Rózsa Miklós: Életem történeteiből. Budapest, 1980. 117.)

Negyvennél többször szerepel Halliwell adattárában Rózsa Miklós és Kertész Mihály.

Rózsa Miklós, aki 1940 májusában érkezett az Egyesült Államokba, példátlan filmzeneszerzői karriert futott be. Számlálhatatlan sikerfilm zenéjét szerezte, a Négy tolltól a Ben Húrig.

Nagy figyelmet érdemel Kertész Mihály 62 (!) filmje. Ismételjük: Halliwell könyve nem teljességre törekvő katalógus, hanem a filmtörténet emlékezetes alkotásainak gyűjteménye. Kertészt Halliwell a világ legjelentősebb filmművészei közé sorolja, messze például Korda Sándor fölött. Mi itthon Kertésszel kevesebbet törődtünk, talán mert lazább kapcsolatokat tartott hazájával.

Holott a 62 film között valóban vannak jeles meglepetések. Az Angels with Dirty Faces, 1938, a Robin Hood kalandjai, 1938 (ezt nálunk többször is felújították), melyről egy 1974-es kritika ezt mondja: „felülmúlhatatlatlanul tökéletes rendezés”. A Black Fury, 1935 – „A legjobb film, amit valaha is munkás-sztrájkról készítettek, és ezt úgy írom, hogy figyelembe veszem a szovjet filmek legjavát” – a Cabin in the Cotton, 1932., egy déli földbérlő szerelmi drámája, a The Mystery of the Wax Museum, 1933., a Twenty Thousand Years in Sing-Sing, 1932 (Spencer Tracy, Bette Davis) nálunk is részben alig ismert, részben elfelejtett remekművek. Nem is szólva közismert kalandfilmjeiről, mint például a The Charge of the Light Brigade, 1936., magyar címe Balaklava volt, vagy akár mint az 1929-es Noah’s Ark (Dolores Costello, Noah Berry, Mirna Loy), mely a szerző szerint még 1984-ben is tanulságokkal szolgál. (Első világháborús tragédiával párhuzamosan előadott bibliai történet.) – A budapesti bemutató alkalmából a rendező hanglemezről anyanyelvén üdvözölte a közönséget. Na és a Casablanca! Mítosz lett belőle, sokak szerint a világ legjobb filmje, ami persze túlzás, mégis kétségtelen, hogy ennek a színpadra állított, ámde érdektelenség miatt be nem mutatott színdarabnak (Murray Burnett–Joan Alison: Everybody Comes to Rick’s) filmváltozata nemcsak az akkori világháborús közhangulatot fejezi ki, hanem ennél sokkal többet mond a mai nézőknek is végzetről, emberi kiszolgáltatottságról és a kiszolgáltatottság elleni lázadásról.

Isten őrizz, hogy mitizáljuk vagy túlértékeljük, netán kizárólagos mércévé tegyük Halliwell filmkatalógusát. De az biztos, hogy könyve, a talán soha meg nem írandó egyetemes világfilmtörténet elkészültéig hasznos segítség minden mozinéző számára; az pedig jogos büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy valamikor a harmincas-negyvenes évek táján magyar filmművészek meghatározó szerepet játszottak a világon, főleg Németországban, Angliában és az Egyesült Államokban.

 

Leslie Halliwell’s Film Guide. Granada Publishing Ltd. 1983.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5664