KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Részletek egy készülő filmből

„Pont belekerültem ebbe a vajúdásba”

Gulyás Gyula

Gulyás János

 

Az elmúlt esztendőkben új műfajt formált a magyar filmművészet: a film-memoárt. Ahogyan a folyóiratok hasábjain, majd a könyvkiadásban egyre több helyet és figyelmet kaptak az emlékiratok, úgy vált egyre természetesebbé, hogy a film is rögzítse a félmúlt cselekvő-szenvedő emberének tanúvallomásait. Olyan művek születtek, amelyek az objektívnek elismert tények és a szubjektívnek minősített emlékek sajátos ötvözetével hozzájárultak – az idő dönti el igazán, milyen mértékben – a nemzeti történelem egy-egy szakaszának rekonstrukciójához. (E produkciók műhelygondjaival, értékeivel lapunk folyamatosan foglalkozott. )

A film-memoár műfaja, érthetően, különösképp foglalkoztatja a filmszociográfia művelőit. Gulyás Gyula és Gulyás János, akik hosszú ideje lankadatlan energiával veszik ki részüket Magyarország felfedezéséből, három évvel ezelőtt, a Balázs Béla Stúdió keretei között kezdtek anyagot gyűjteni az ötvenes évek elején történt kitelepítésekről. Azóta a BBS-ben a forgatás lényegében befejeződött, s a film, Honját a hazában munkacímmel, immár a Mafilm Objektív Stúdiójának ígéretével vár a végső, szerkesztői munkálatokra. A hortobágyi munkatáborokat megjárt emberek visszaemlékezései nyomán a majdani néző képet kaphat egy korszak politikai spekulációinak közvetlen következményeiről, s arról is, hogyan birkózik meg a lélek az akkor ütött s oly nehezen gyógyuló sebek emlékével.

A Gulyás-testvérek gyűjtéséből három részletet emeltünk ki: három, egymástól rendkívül különböző, tipikus sors találkozik – egy ponton.

 

 

1. Cs. József

 

1941-ben Belgrádban dolgoztam, részt vettem az ellenállásban, de meg kellett szöknöm. Megvolt a parancs is, értesítettek, hogy jöjjek el, azonnal tűnjek el. Így kerültem vissza Vukovárra, nevelő-városomba. Ott az egyik barátommal nyitottunk egy szórakozóhelyet, szállóhelyes, étkezős valamit. Úgy kaptuk meg az engedélyt az akkori megszállt Horvátország területén, hogy németeket láttunk el, mert már jegyre sem, semmire nem volt élelmiszer. Ott volt a Duna, a magyar határ, ladikkal átjártunk, s élelmiszert csempésztünk vissza Jugoszláviába. Megvolt ennek is a háttere, kaptunk leadót, s elláttuk a Fruska Gora-ban levő partizánokat.

Na, emiatt elkaptak, a barátom megszökött, engem becsuktak. Megfogtak, és úgy volt, hogy likvidálnak, de kaptam egy SS különleges behívót Dániába, erre kiengedtek nagy előzékenyen, s mire kigyüttem, már a második saroknál azt mondták: Jóska, ülj be, ott vár a csónak, mész Magyarországra. Így kerültem ide. Kaptam tartózkodást és munkavállalási engedélyt, avval, hogy minden vasárnap jelentkezzem a rendőrségen. Megtanultam magyarul, mert nem tudtam, aztán 45-ig dolgoztam egy maszeknál. A fölszabadulás előtti időszakban, 44-ben már munkaszolgálatra vittek a németeket ellátó stábhoz. Így a nyilasok nem tudtak elvinni. Puccerja lettem egy német tisztnek, aki nem volt SS, hanem wehrmachtos volt, és ő is megszökött valahonnan Krétáról, és itt fogadta valami parancsnok, aki utálta a Hitlert. Akkor mondtam neki, hogy el akarnak vinni ezek. Megvédett, s én megmaradtam. A fölszabadulás után az újrakezdés... Pestre utazgattam, kereskedő lévén mindent csináltam, az anyósom kereskedő iparral rendelkezett, ilyen kis szegényes, vásározó jelleggel. Na oszt mindegy, októberben, azt hiszem, vagy szeptemberben beléptem a Kommunista Pártba, és hát a népnevelő munkától kezdve a világon mindenben részt vettem. A leglényegesebb munkatevékenységem az 1949-es választás volt. Akkor a nagyker vállalat alakításához kikértek, oda kellett mennem. De nem dolgoztam az első héten, mert akkor jöttek a májusi választások, egyebek, úgyhogy 165 röpgyűlést szerveztem a legelitebb MAORT-helyeken (Magyar– Amerikai Olajipari Rt–szerk.), mert a MAORT-tisztviselőtelepet kaptam. A pártmunka-tevékenységem túl egyoldalú és nagyon szemellenzős volt, az akkori osztályidegeneket tűrhetetlenül nyírtam, vágtam, ahol tudtam. Csak pártmunkás voltam, pozícióm nem volt. De a párt felhasznált, mindenféle tervkölcsönre, a legnehezebb dolgokra is, a legosztályidegenebbeket sózták rám, és én teljesítettem. Elismerő oklevelet is kaptam. Elmentem főiskolára, visszajöttem. 1949-ben, Budapesten hat hetes szakszervezetibizalmi-képző iskolára mentem. Még a két szakszervezet egyesülésében is részt vettem a pénzügyi és kereskedelmi dolgozók szakszervezetének a kongresszusán.

Hazajöttem, s megkaptam a kereskedelmi és pénzügyi dolgozók szakszervezetének titkári állását, mert akkor valaki hiányzott. Majd a vállalatnál szb-titkár lettem. Pártmunkás voltam, a pártmunkám fő feladata a Magyar-Szovjet Társaság volt. Ott voltam vezetőségi tag, és abszolút aktív munkát végeztem. Ez azt jelenti, hogy kivittem a vetítőgépet, és a Szovjet eredményeit a falra vetítettem és magyaráztam az utcán. Komolyan nagyon jó élet volt ott a Magyar-Szovjet Társaságban, az egy különleges volt. Pont a templommal szemben volt egy elhagyott kricsmi, ott volt a mi székhelyünk. Nagyon aktívak voltunk, és ezért sokszor megdicsértek a pártbizottságtól.

1952. július 17-én éjjel 3 órakor bejött a lakásba három szuronyos ávéhás, és azt mondták, hogy egy-két bőröndbe csomagoljam a szükséges holmit és menjünk el, el kell menni. Rákényszerítettek egy aláírásra, a „magyar állam védelmi érdekeit szolgáló utasítás” szerint fognak kitelepíteni. Kimentünk éjjel, kit láttam a kocsiban, az utcában lakó Sz. Józsi bácsit. (Harmadik „szemelvényünk” szereplője – a szerk.) Hát mondom, hogy az istenbe, hát ő a zsidó hitközségben az elhagyott javak titkára, Auschwitzból jött ki, hát akkor most mi közöm énnekem hozzá?! Vagy hogyan van van ez? Nézek a másik sarokba, ott meg N. Gusztáv magyar állami, királyi főhadnagy, aki annak idején engem szekált minden vasárnap, mert jelentkeznem kellett a felszabadulásig minden vasárnap a rendőrségen. Hát kérem, kitelepítettek bennünket úgy, hogy két napig a tűző napon a nagykanizsai vasúton be voltunk vagonírozva á la barom, vödörrel, víz nélkül. Körülbelül három nap múlva odaértünk Etyekre, az úgynevezett Tiszafüred-Kócspusztai Állami Gazdaságba vittek, egy még ki nem ürített istállóba. Trágya stb. Megcsináltuk a priccseket, voltunk ott nem tudom, hányan bent. Mikor én odaérkeztem, kérdezték, hogy mit csinálok? Mondom, hogy kereskedő vagyok. Volt ott egy ilyen kis önellátó bolt, de a parancsnok előírta, hogy mit lehet venni, és kinek, mit lehet eladni, azaz mit szerezhetek be, és mit adhatok tovább. Oszt hoztam be mindent. Szekérrel mentem Tiszafüredre, meg vissza, a rendőr kíséretével, aki minden mozdulatunkat figyelte. A legérdekesebb az volt, hogy a rendőrök nevét nem ismertük, az egyiket, mert köpcös volt, „totyafeszesnek” hívta mindenki. A másikat „Csiszuszkij”-nak hívtuk, akkor volt egy hasonló nevű szovjet miniszter, akkor volt „néma levente”, mert az mindig néma volt, volt egy „tűzoltó”, aki elojtotta a tüzet, ha főztek. Volt „Mongol”, „Cigány” és ilyenek. Ezt a főparancsnok nem tudta, meg senki sem tudta, csak mi. Az utolsó bemenésnél, bevásárlásnál a Mongol útközben lemaradt, és a fegyverét beletette a szájába, és agyonlőtte magát. Avval az indokkal, hogy ő ezt a disznóságot tovább nem csinálja. Nagyon megijedtem, hogy ettől valamilyen probléma lesz, de annyira eltussolták...

Na, most ezzel megszűnt ez a beosztásom, s kitettek munkára, reggel 5 órakor sorakozó és mezőgazdasági munka, amit csak lehetett. A legnehezebb hát a kezdet, akkor volt ugye a rizsgyomlálás, vízbe belemenni, csinálni. Akkor még sátorban is laktunk, tele egérrel. Szörnyű állapotok voltak. Na, aztán bevittek az istállóba. Ott volt egy tanya, négy istálló, s cirka 600 ember. Persze, itt nemcsak a kanizsaiak voltak, mert ötvenegyben kivittek egy-egy csoportot Lentiből, meg a környékről. Ugy hívták őket, hogy „piroskaiak”, mert azok a Piroska-tanyán voltak. Na, ezek elmesélték nekünk, hogy miféle dolog ez, és hát ezek rengeteget szenvedtek, talán többet, mint mi, sokkal szigorúbb körülmények között voltak. Itt kezdett konszolidálódni a helyzet, de aztán elgyütt a szegénység, a nyomor, a nehézség, betegség, a munka, a dolog. Az emberek némelyike rondább volt, mint hogy embernek szabad lett volna.

A legnehezebb munka az aratás volt, meg a cséplés. A parasztok, akiket lehetőleg oda vittek, nem bírták, mert nem volt meg a két liter bor, nem volt szalonna, nem volt sonka, se semmi. Paszuj volt meg feketekávé, s egy kis kenyér. Ekkor tanultam én meg csépelni, etető voltam az 1760-as gépen, ahol két oldalt adják a kévét. Nyolc órát is fenn voltam ugye, dehát én ettem szalonnát, sós szalonnát, utána körtét, mert a vizek nem voltak jók, vérhas dúlt az egész táborban. Reggel négytől este tízig dolgoztunk, kéremszépen. Ha leállt a gép, gyütt a rendőrség, akkor nem azt kérdezték a gépésztől, hogy mi van, hanem hogy a telepes mit csinált, nem dobott-e be valamit.

Nekünk azt mondták, hogy kérem, maguknak itt meg kell zsírozni a földet! Tudniillik volt egy ávós revízió is. Mindenkit behívtak, én is köztük voltam. Bevittek a központba, volt egy szoba, négy priccs, négy oldalon, és négy helyen feküdt egy-egy ávós. Bekérték név szerint, bement az ember, és akkor furcsa kérdéseket tettek fel, és arról vitatkoztak és nyaggattak. „Mondja Cs., maga milyen ember?” Hát én próbáltam elmondani, hogy milyen ember vagyok. Mindennek elmondtak, hogy hazug vagyok, disznó vagyok, kutya vagyok. Meg már akkor pedzették, hogy „ha most nem volna olyan dolog, szétrúgnám a hátsóját”. Na hát ott egy óráig forogtam, „disznó, miért nem néz ide, magának beszélek, akkor hozzám forduljon”. Így forogtam ugye, mert illetlen lett volna, hogy aki hozzám szól, ahhoz ne forduljak oda. Akkor elengedtek. Szóval ez ilyen revízió volt.

Velem volt a feleségem, kéremszépen, ő beteges volt, de kórházba, orvoshoz nem engedték. Hát szerencsétlent több esetben olyan ájultan vittük be, hogy azt hittük, talán meghal, hát nem bírja tovább.

Na ez októberig volt, mert akkor a Belügyminisztériumból egy Pobedával jött ki egy ezredes, és egy valamilyen más rangú ember és bementek a parancsnokságra ott a tanyán és felhívattak engem. Ha ilyen esetek előfordultak, azt mondtuk, na, ez már nem jön vissza. És tényleg így is volt, hogy ha valakit oda elvittek, akkor az már elment vagy börtönbe, vagy mit tudom én.

Bevittek a tiszafüredi rendőrségre, s ott leültettek, nagyon udvariasak voltak velem, s megkérdezték, hogy „maga elvtárs, mit keres itt, hogy került ide?” Mondom, uraim, maguk azt jobban tudják. „Ki az, aki magát kitelepítette?” Mondom, uraim, most soroljam fel? – s elmondtam az osztályidegen elleni harcomat és eredményeimet, s hogy ez jó is volt látszólag, úgy is mondták, hogy jól csinálom, és engem jelöltek ki mindig olyan helyekre, ahol osztályidegen ütközés volt. Megkérdezték, van-e valami problémám itt? Van, mondtam, a feleségem beteg. Elmondtam, hogy egyszer fölvittek Sz. Józsi bácsival valamilyen feljelentés alapján, ott kínoztak, vertek, pofoztak bennünket. Engem úgy ütöttek fejbe, hogy összeestem, összeszartam magamat. A feleségem utánam jött; ő félt, hogy most mi lesz velem, és hát mint a férje után, eljött utánam, s nem is tudtam, hogy ő ott van. Bedobták egy ilyen helyiségbe, amit zárkának tartottak, és ő nem engedte, hogy becsukják, még az aranyláncát is letépte a rendőr, és a lábát odaszorították, s otthagyták a rázárt lábával. Azután megyek haza, hát nincs otthon, akkor nemsokára egy rendőr lekísérte. Azt mondja, összerugdalták és összepofozták, mert ellenkezett, mert erősködött, mint egy kis tigris. Énértem. És ezek a nagy maflák aztán ütötték, verték, oldalába rúgtak, meg minden, hát félholtan jött szegény haza. Féltett engem és harcolt, ha én pusztulok, ő is pusztuljon. Ezután én egy hétig nappal is dolgoztam meg éjjel is, tehát hazajöttem a munkából, megkaptam az ott főzött paszujt, akkor sorakozó megint és akkor reggel megint kellett jelentkeznem, és újra kiküldtek munkára, ez volt a büntetésem, hogy egy hétig éjjel-nappal dolgoztam.

Ezt mind elmondtam ennek a belügyminisztériumi illetékesnek. „Köszönjük – válaszolta –, maga rövidesen haza fog menni”. Akkor a feleségemet már valóban vitték is az orvoshoz gyógyítani, nekem meg békit hagytak.

Hát kérem, akik közöttünk voltak, ezek nagyjából parasztok voltak. Nem kulák jellegűek, mert hogy is mondjam, kivittek ott süketet, vakot, mindenkit, nem kérdezték. Például Lenti környékén valamelyik községben a párttitkár lányát is elvitték, mert albérletben volt annál az illetőnél, akit elvittek. Nem is engedték vissza, ott maradt végig. No, oszt volt, aki 37-ben még csendőr volt, aztán leszerelt, szóval azt azért vitték el. De voltak olyanok, akikre nem volt indok, hogy miért vigyék el, nem voltak osztályellenségek.

Azért nekem a legnehezebb az volt, hogy mikor minket kiraktak a vagonból, ott engemet hetven százalékban mindenki ismert, mert én népnevelő is voltam és minden házba bementem. És azt hitték, hogy engemet kémkedés, besúgás miatt vittek ki, hogy én csak azért vagyok ott, hogy majd én pofázzak meg jelentsek. És kiközösítettek, teljesen kiközösítettek. És ezeket a följelentéseket mind rámsózták ugye. Hát én antiszimpatikus ember lettem.

Fölhívtak egyszer B. Mihályhoz, aki úgy állt, mint a Napóleon, az egyik szeme, azt hiszem, üvegből volt; középtermetű, talán egy csöppel magasabb, mint én, de tipikusan úgy viselkedett, azért hívtuk mi kis Napóleonnak. Azt mondja: „maga hogy képzeli, hogy maga most hogy kerül innét el, vagy mi lesz magával?” Hát, mondom, én úgy képzelem, hogy elmúlik ez a dolog, és ez egy társadalmi betegség.

 

 

2. B. Balázs

 

Keszthelyen végeztem 1948-ban premontreieknél, hazakerültem Lesznekre, egyetemre akartam menni, de a körülmények úgy hozták, hogy nem tudtam. Otthon voltunk anyámmal, együtt gazdálkodtunk, aztán váratlanul egy napon, június huszonharmadikán, pénteken éjjel fél kettőkor zörgés volt, a kutya ugatott.

– Ki az?

– Rendőrség! Kinyitni!

Fölkeltünk, benyomul két rendőr, a puskát ránk fogják.

– Kezeket föl!

Hát, gondoltam, rendkívül komikusak lehettünk. Hálóingben, fölrakott kézzel álltunk a placc közepén. Akkor a rendőr megnézi, nincs-e nálunk fegyver. Hát nincs. Általában az ember nem szokott fegyvert az ágyába vinni és a hálóinge alatt tartani. Meggyőződtek róla, utána bevittek a rendőrségre, ahol elég hangos, ideges hangon közölték velünk – már nem emlékszem, azt hiszem, egy huszonkilences törvényre hivatkoztak, valami Gömbös-törvényre –, hogy minket kitelepítenek és – akkor még nem ismertem a nevet – valami Pusztakócs, vagy Ohat-Pusztakócsra fognak vinni. Írjam alá a nyilatkozatot. A nyilatkozat aláírását megtagadtam, mert úgy éreztem, hogy ez törvénytelen. Nem volt se bíró, se semmi. Miután nem voltam hajlandó üvöltözés ellenére sem aláírni a nyilatkozatot, tudomásul vették, és azt mondták, hogy ennek semmi halasztó hatálya nincs.

Hazamehettünk, tíz percet kaptunk a csomagolásra. Ötven kilót vihettünk magunkkal. Bevagoníroztak egy marhavagonba. A szomszédok ott voltak, tényleg úgy éreztem, hogy nagy az együttérzés: sírtak.

Már nem emlékszem pontosan, hány család voltunk. A vagon fele közülünk való volt, fele pedig rendőr. Így mentünk Zalaegerszegig. Hát Zalaegerszegen volt az első lehetőség, hogy ki-ki a dolgát elvégezze. Hát ez borzalmas volt számomra, mert életemben nem vetkőztem le még a családon belül sem más előtt – és akkor ugye leterelték a jónépet a vagonok közé, hogy íme, most tessék! Ugye nő, férfi vegyesen. Ez borzalmas dolog volt a számomra, képtelen voltam rá.

Utána tovább mentünk, akkor már csökkent az őrség, és engem meglepett – mert először azt hittem, hogy borzalmas indulat vesz bennünket körül –, hogy az egyik rendőr – úgy fél füllel hallgattam – ahogy lógatta a lábát a kinyitott marhavagonnál, azt mondja a másiknak: „Te, az istenit... úgy szégyellem magam!” Ebből úgy éreztem, hogy azért valami itt nincs rendben körülöttünk és az egész kitelepítés körül, ha maga a rendőr is így nyilatkozik.

Pesten dobtam ki az első levelet, egy cetlit, a rokonságnak, hogy aki megtalálja, juttassa el erre és erre a pesti címre és csodálatos módon fölvették és el is juttatták a címhez. Ez nagyon jól esett nekem, mikor erről tudomást szereztem.

A mozdonyvezetővel alkudtunk aztán Tiszafüreden, mert nem mondták, hogy hová visznek, és sokáig azt hittük, hogy esetleg a Szovjetunióba.

Akkor a mozdonyvezető megígérte, ő se tudja, mert Tiszafüreden kapja egy lezárt borítékban az újabb állomásnak a címét. Debrecen felé fogunk menni, az biztos, ott van az a bizonyos Ohat-Pusztakócs, tehát lehetséges, hogy ott le kell szállnunk. De ha ő megtudja, hogy nem, akkor ő kiengedi a gőzt a mozdonyból, és menjen ki ahova lát. És ha őt agyonlövik, bármi történik, ezt megteszi. Hát ezt is csináltuk aztán, hogy vártunk, hogy mi lesz. A vonat nem lassított, a mozdonyvezető a megbeszélt kettőt füttyentette – ez annyit jelentett, hogy nincs semmi baj, Ohat-Pusztakócson megállunk.

Vasárnap hajnalban értünk oda. Fantasztikus látvány volt, és nagy élmény számomra, mert nem voltam még az Alföldön. Az a napkelte, hát az csodálatos volt. A puszta. Valahol egy óriási tűz égett, és lovaskocsik futkostak a tűz körül olyan húsz méteres körzetben. Én akkor nem tudtam, hogy miért, később jöttünk rá, hogy ugye a hajnalok hidegek az Alföldön, és hogy a lovak ne fázzanak, a tűz körül futtatták a kocsisok a kocsival együtt. Ez fantasztikus dolog volt.

Aztán sorba jött a vagonírozás, egyenként nyitották a vagonajtókat. Odaállt az a parasztkocsi, amelyiknek a vezetője egy odavalósi vagy környékbeli pusztai ember volt, fölpakoltunk a kocsira és mentünk a nagy bizonytalanságba. Lovas rendőrök mindenütt, ordítozás, ahogy az így lenni szokott, minket is fölpakoltak egy kocsira, elindultunk.

Mint említettem, én a premontreieknél végeztem, aránylag vallásos fickó voltam, és velem volt a Missale is, mert ezt az egyet azért magammal vittem – most is őrzöm. Vasárnap, pont Pünkösd utáni negyedik vasárnap volt, kezembe vettem az írást, az introitus így hangzik: „Az Úr oltalmazza életemet. Kitől kellene remegnem? Ellenségeim, akik szorongatnak, maguk botlanak meg és elesnek. Ha táborok kelnek is ellenem, nem ijed meg a szívem”. Amikor én ezt így elolvastam, olyan végtelen nagy nyugodtság vett rajtam erőt, hogy úgy éreztem, nekem semmi bajom itt nem történhet, hogy az életemnek egy óriási nagy kalandja lesz. Huszonegy évesen így vágtam neki ennek, akkor még nem gondoltam, hogy ez a kaland néha kicsit tragikus lesz, néha nagyon nehéz lesz – de hát végül is egy nagy kaland lett...

A táborélet nekem keserves volt. Azt is megmondom, hogy miért, mert nem szoktam hozzá a kemény fizikai munkához. Ugyan vívtam előtte, egy fél évet, bokszoltam is, de valahogy az a tempós fizikai munka, ami ott úgy elkövetkezett... az nagyon nehéz volt. Pszichikailag is.

Megérkeztünk. Akkor először is elszállásoltak bennünket egy volt uradalmi kúriának a különféle termeiben. A padlón szalma volt lerakva, és ott aludtunk az első éjszaka.

Később kijelöltek egy-két birkahodályt, hogy az lesz a szálláshelyünk, és azt ugye ki kell takarítani, mert előtte két nappal még birkák voltak benne. De szerszám nem volt, így magától értetődik, hogy kézzel kellett a birkatrágyát kihordani, szekérre rakni, elhúzni. Miután ezt sikerült fölvakarni, akkor hoztak szalmát, meszet, egy kicsit lelocsoltuk azt a félig nedves talajt, akkor rá a szalmát és körülbelül ötven-ötvenöt centi jutott személyenként. Besorolták, hogy egy család hány személy, ha három, akkor százötven centi, ha négy, kétszáz. Kibökték, kész. Így indultunk.

Következő nap volt az úgynevezett eligazítás. Civilek jöttek, semmi rendfokozatuk nem volt, összecsődítették a tábort. A napon álltunk vagy húsz percet, ők tereferéltek, nevetgéltek, majd az egyik fölállt egy székre és beszédet mondott, hogy mi milyen titóista láncos kutyák vagyunk, és miegyebek. Hát én bevallom, hogy addig Titóról azt tudtam, hogy a háború alatt körülbelül mit csinált, de egyébként semmi többet. Hát ott értesültem róla, hogy én ennek vagyok a láncos kutyája – ami nagyon felháborított. Nem mintha nekem Tito ellen valami kifogásom lett volna, de hát azért mégis, én a láncos kutyája? Ez azért furcsa volt. Egy ilyen dörgedelmes beszéd után az az ember egy kicsit kéjelegve, úgy a széken állva, a lábával veregetve a széket, azt mondta:

– Márpedig vegyék tudomásul, hogy önök itt fogják megzsírozni a földet...

Ez egy kicsit elgondolkoztatott, el is szomorított, mert ahogy elnéztem annak az embernek a fizimiskáját, én úgy láttam, hogy talán egy-két évvel ezelőtt ő Auschwitzban vagy Dachauban a másik oldalon állt, ugyanígy.

Nahát ezt ugye tudomásul vettük, és nekiálltunk dolgozni. Először egy cséplőbrigádba kerültem, amely zömében diákokból állt, úgy szervezte meg az egyik helyes kis leányzó, hát elmentünk. Egy borsóasztagot kellett elcsépelni, de én nem értettem hozzá. Ugye nem értettem a trükköt. Annak megvan a trükkje, hogyan kell a borsószalmát szétszedni. Azt csak aszerint lehet szedni, ahogy ráfordították, mert ugye a sok kaccsal az úgy összekapaszkodik. Hát én azt nem tudtam, kétségbeesetten böktem bele a villát, és majd megszakadtam, akkorákat emeltem – de nem akart jönni. Hát ugye azért csak ment, úgy tíz óra körül már vagy hat-nyolc vérhólyag volt a tenyeremen. Aztán hát csak beletörtem.

A táborból kölcsönadtak bennünket egy állami gazdaságnak répaszedésre, és akkor én elmentem oda. Az anyám a táborban maradt... Mikor hazamentem, nem kis megrökönyödésemre anyámat nem találtam a táborban, és akkor mondták, hogy átvisznek bennünket a tiszaigari állami gazdaságba. így kerültem én a főtáborból ebbe a melléktáborba. Ott sok volt a rizs, és nekik is kellett az ember. Gyakorlatilag ott voltunk mink ötvenkettőig.

Az első őrség nagyon rendes volt ott is. A volt parancsnokunk jött át, aki mindig csak akkor kiabált velünk, ha idegen ellenőrzés jött. ő bevallotta később, hogy csalódtak, mert őket úgy informálták, hogy ide grófok, bárók meg nem tudom, milyen magas rangú emberek jönnek, és amikor látták, hogy köztünk egy báró sincs, egy se néz úgy ki, mint egy báró, akkor ő úgy érezte, hogy őket félrevezették vagy félreinformálták. Lényeg az, hogy ő volt a parancsnok, és ő tényleg nagyon rendes ember volt, tisztességesen dolgoztunk, és semmi olyan atrocitás, olyan különleges kitolás abban a táborban addig, amíg ő volt, nem történt.

És talán ennek is ittuk meg a levét, mi hárman. Elég jó viszonyban, mondhatnánk azt, hogy barátságban voltunk az őrség tagjaival, és fényképfelvételeket készítettünk. Ez inkább játék volt: a rendőr hogy fogja el a másikat, aztán közben ruhát cseréltünk, rajtam is volt rendőrruha... szóval játszottunk. Lányok is voltak, a rendőrök is fiatalok voltak..., szóval emberi nexus volt, emberi körülmény. Azonkívül persze, hogy zártan éltünk, semmink nem volt és máról holnapra éltünk.

Namost ezeket a fényképfelvételeket az előhívás után a fényképész a kapitányságra vitte. Ott már nem ilyen szempontból kezelték az ügyet, hanem úgy fogták fel, hogy a rendőrséget politikai szempontból hátrányos színben feltüntető fényképeket készítettünk. Hát azért ugye büntetés jár, megszegtük a tábor rendszabályait, mert nem lett volna szabad fényképezni. Ennek csak az volt a szépséghibája, hogy a kifüggesztett rendszabályok közt ez a kitétel nem szerepelt. Ezt csak később akasztották a nyakunkba, és ennek eredményeképpen internáltak bennünket, és fölvittek minket a Mosonyi utcába.

Gyakorlatilag nyolc hónapot voltam a Mosonyi utcában, illetve nem egészen ott, mert munkát vállaltunk, tehát én kimentem Kőbányára, – s úgy emlékszem, hogy a Szent István Tápszergyárat alakítottuk át Orion Rádiógyárrá. Ott a légkompresszorral dolgoztam. Aztán levittek bennünket Ercsibe. Ott egy kicsit talán szabadabb körülmények között éltünk, végtelen rendes, igazságos, precíz parancsnokunk volt. Nyolc hónapig voltam ott, akkor közölték, hogy az internáló végzést megszüntetik. Ekkor én kértem, hogy hosszabbítsák meg, mert itt az internáló táborban sokkal jobb körülmények között éltem, mint a hortobágyi táborban.

A viszony más volt, több lehetőségem volt, a társaim is hozzám közelebb álltak. Jó hangulat volt. Nagy sakkpartik voltak a szabadidőben, érdekes emberekkel találkoztam, akikkel az életben talán sose találkoztam volna, nem beszélhettem volna. Ilyen volt Széchenyi Mihály, Vekerle, Nemeskéry... Szóval nem voltak ezek olyan emberek, akikkel ne töltöttem volna szívesen egy-két órát. Érdekes emberek voltak. Soha nem találkoztam ezzel az úgynevezett „felső tízezerrel”, és érdekes volt számomra a gondolkozásmódjuk, az intelligenciájuk, a nyelvtudásuk, az életfilozófiájuk. Tőlük sokat tanultam, mégpedig azt is megtanultam, hogy hogyan kell emberi méltósággal elviselni a megaláztatást és egyáltalán ezt a zárt légkört. Hogy az ember hogy tud egy picit befelé fordulni, hogy tud a szellemével ilyen körülmények között is értelmesen gazdálkodni. Aztán szereztünk egy francia nyelvkönyvet is, fölelevenítettem francia nyelvtudásomat, gyakoroltam, volt alkalmam franciául beszélgetni is. Szóval ezek a dolgok kötöttek inkább ehhez az ercsi táborhoz, minthogy visszamenjek a Hortobágyra. Hát aztán ugye a telefonválasz az volt, hogy nézessék meg, hogy normális-e az a tag, aki ezt kérte...

Visszakerültem a táborba, ahol már a körülmények egészen mások voltak. Az őrség idegen volt, és ezek közé sajnos olyan emberek is kerültek, akik, úgy érzem, sok szadista hajlammal rendelkeztek. És én nem tudom, hogy felsőbb utasításra-e avagy magánszorgalomból, de már nagyon sok atrocitás történt akkor a táborban. Verések, kitolások. Például létszámellenőrzés februárban, hóban, csak úgy mezítláb kizavarva mindenki. Álltunk és megszámoltak, és ugye mindenki toporgott, mert a lába fázott. Akkor káromkodott az őr, hogy ne mocorogjunk, mert nem tudom megszámolni magukat, és akkor újra kezdte. Egészen addig, ötször-hatszor, míg az embernek már majdnem kékre fagyott a lába.

Vagy, mit tudom én, zuhog az eső novemberben, általában hat-nyolc kilométerre volt a munkahely. A zuhogó esőben ki kellett gyalogolni, nyakig sárban, utána szépen visszagyalogolni – csakhogy éppen otthon ne legyünk. Hogy éppen ázzunk, vagy mit tudom én. Három hónapot, tehát tizenkét hetet úgyszólván úgy dolgoztunk végig, hogy egyetlen szabadnap nem volt. Ez nekünk még csak elment, dehát az asszonyoknak mosni kellett, valami apróságot főzni, mert akkor a koszt botrányosan gyenge volt. Reggel feketekávé, délben valami lötty, este hasonló. Valami üres káposzta főzelék, szóval nagyon, nagyon rossz volt.

Azt hiszem, ötvenkettő decemberében mentünk le Karcagtilalmasra, a gazdaságba, répát szedni. Majdnem télen, akkor esett le az első hó. A gazdaságnak nagyon fontos volt, hogy a cukorrépa ne maradjon bent – ugye munkaerő nem volt, és azt mondták, hogy ahány holdat kiszedünk, annyi kiló szalonna lesz prémiumként. Hát az akkor csodálatos nagy dolog volt. Egy kiló szalonna! Elvégeztük a munkát, december huszonharmadikán végeztünk, megkaptuk a bérünket. Bemegyünk a gazdasághoz reklamálni a szalonnát. Hát hímelnek-hámolnak, majd végre az egyik nő kiböki, hogy a rendőr fölvette. Akkor szóltunk a rendőrnek, hogy hol a szalonnánk? Hát nagy üvöltözés kezdődött, hogy menjünk csak vissza a főtáborba, majd megtudjuk, ki a magyar rendőr!

December huszonnegyedikén megyünk vissza Szentesre. Én meg megkérdeztem a két kollégát – mert hárman szóltunk, ugye három körülbelül egyívású fiú –, hogy mi lesz? Most biztos megvernek bennünket. Kérdeztem a Tónitól, engedi-e magát megverni? „Mit csináljak? Igen. Hátha egy-két pofonnal megúszom.” Szólok a Gyuszinak, engedi-e magát megverni? „Engedem.”

Én meg gondolkodtam, hát tulajdonképpen miért vernek meg? Hát én semmit nem csináltam, nekem ígérték a szalonnát, én kerestem a szalonnát. Azt mondták, hogy a rendőr vette föl, én nem tudtam, a rendőr miért vette föl. Arra gondoltam, hogy esetleg a mi számunkra vette föl. Arra nem gondoltam, hogy a saját maguk számára vette föl.

Elmegyünk a táborba. Lényeg az, hogy én úgy éreztem, nem engedem magam semmi körülmények közt megverni. Egyrészt akkor már kezdett úgy rámnehezedni a tábor. Hónapok teltek kilátástalanul, a világból talán semmit nem tudtunk, mert közismert dolog, hogy sem levelet, sem csomagot nem kaphattunk – hivatalosan. Azért mondom, hogy hivatalosan, mert mindig voltak olyan emberek – máig is tisztelettel gondolok rájuk –, akik vállalták azt a rizikót, hogy megkapják a csomagot és a számunkra továbbítják.

Lényeg az, hogy már úgy rámnehezedett ez a tábor, és miután mondták, hogy ott fogjuk megzsírozni a földet, hát semmi nem utalt arra, hogy mi onnan valaha szabadulunk. Úgy elkeseredtem, hogy beraktam egy kést az ölembe, hogyha hozzámnyúlnak ok nélkül, akkor én, aki a legközelebb van hozzám, azt leszúrom. És lesz, ami lesz. Bementem, ahol a Tóni barátom lakott. Hát éppen az asztalnál ül és mosakodik. Az orrából csöpög a vér. Leültem egy székre. „Na mi van? Hát hogy úsztad meg?” Éppen nyílik mögöttem az ajtó, bundában, géppisztollyal megjelenik mögöttem az őr. Életemben nem állt meg az idő. Pedig volt néhány meleg helyzet az életemben, még a háború alatt is, mint ifjú leventének, de most valahogyan úgy éreztem, megáll az idő. Mindenki megdermed. Petróleumlámpa, a karácsony este hangulatából semmi, Tóni is megdermed, és akkor nincs más, mint az orrából, ugye, a vér belemegy a lavórba, hogy: pletty! Pletty. Pletty. Én nem tudom máig se, hogy tíz másodpercig tartott, vagy húsz másodpercig. Egyszerűen nem tudom, meddig vártam, hogy na, most szól, hogy menjek. Minden idegszálam tényleg úgy végig volt spannolva. Nem szólt semmit, becsukta az ajtót, elment. Lényeg az, hogy kettőjüket megverték, engem nem... Hát ez meleg pillanat volt az életemben. Én megúsztam, de hát a másik nem úszta meg. Tényleg ezt is olyan furának éreztem, embertelennek, és ezért utalok arra, hogy valószínűleg szadista hajlamú emberek lehettek. Megverték például az egyik fiút, és utána az anyjával mosatták le a vért a falról – ez már, úgy érzem, egy kicsit gusztustalan.

Sok esetben, azt hiszem, csak unatkoztak az őrök. Semmi más ok nem volt. Megvertek egy csendőrt azért, hogy döntse el, a magyar népi demokratikus rendőr tud-e jobban pofozni, vagy a volt királyi csendőr. Vagy a kis B. gyerek – kuriózumként említeném meg, hogy az apja akkor a kommunista párt titkára volt. A gyerek egy kis csipet volt, és egy őszi szántás alkalmával a tarlón összeszedett tíz-tizenkét szem krumplit, s amikor jön be a táborba – ugye mindig meg kellett mutatni a csomagunkat, hogy nem hoztunk-e valamit feketén – a nyomorult kis gyerek mutatja, hogy szedett egy kis krumplit. Hát rögtön nekiestek, és összepofozták. „A nép vagyonát már most lopod! Te piszkos!” Az ilyen atrocitások aztán később megszűntek.

Én azt hiszem, a harmadik turnussal szabadultam. Hívattak az őrsre és ott egy ÁVH-s őrnagy adta ki a szabadulókat. Nagyon meleg hangon mondta, hogy látja a papíromból, hogy érettségiztem, tehát történelmet is tanultam, és tudom azt, hogy minden történelmi átalakulásnak, minden történelmi vajúdásnak vannak áldozatai, és én is bizonyára egy ilyen áldozat vagyok – a papírom alapján –, és van annyi intelligenciám, hogy túl tudom ezen magam tenni egyszer, és belátom azt, hogy hát én egy peches ember vagyok, aki pont belekerültem ebbe a vajúdásba. Ő tudja, hogy ez nagyon nehéz, és most még tele vagyok indulatokkal, de ő reméli, hogy ezek az indulatok lehiggadnak stb., stb. Hasznos tagja leszek a szocializmust építő társadalomnak, és így tovább. Meleg kézfogással váltunk el, és aztán szabadultam.

Mi úgy szerepeltünk hivatalosan, mint kitelepítettek, de tulajdonképpen büntető táborban voltam, mert jobb kifejezést nem találok rá. Mert még az internáló végzésen is rajta van, hogy milyen bűnt követ el az illető, vagy milyen címszó alatt csinálják. Hát ezt nálunk nem közölték. Úgy éreztem, hogy talán személyes bosszú volt, valakinek nem tetszett a képem. Mert mással nem magyarázhatom, hogy Magyarország bécsi katonai attaséjától kezdve az iglódbörgöcei párttitkárig egy rendkívül vegyes felvágott volt a táborunk. Ahol csendőr, kulák, kisparaszt, szegényparaszt, tanító képviselve volt. Szóval nem hiszem, hogy ezt valami egységes politikai vagy ideológiai szempont határozta volna meg. Én személy szerint azt hiszem, hogy a családom elvitelében nagy szerepet játszott egy rendőr-szakaszvezető. Neki valahogy semmiképp se tetszett a fizimiskám – s ennek talán más okai is vannak. Legény voltam, ő is legény, és voltak azért csinosabb asszonyok és leányok is a faluban... Később hallottam, mikor kint voltam a táborban, hogy aztán valamilyen jobboldali múltja miatt kirúgták a rendőrségtől, és civilként élt tovább. De ez már rajtam nem segített semmit, hogy közben kisült, hogy kettőnk közül azért mégis talán ő volt az, aki inkább odavaló volt, mint én. Az utórezgések... azok talán egy kicsit nehezek voltak. Az első időben mindenki félt tőlünk, nem álltak szóba velünk, tehát munkahelyet nem kaptunk megfelelőt. Ha bárhol jelentkeztem, lelkesedtek először, hogy ó, hogyne kérem! Mihelyt mondtam, mert soha nem tagadtam le, úgy éreztem, hogy ez nem bűnöm, mindig megmondtam, hogy elvittek, itt és itt voltam, akkor rögtön alábbhagyott a kedv, mondták, hogy majd értesítenek. De az értesítések soha nem jöttek meg.

Addig ment ez a kellemetlenség, hogy ötvenhat tavaszán a lenti pártbizottsághoz fordultam, döntsék most már el, hogy én hibás vagyok-e, vagy nem. Mert ha ennek az országnak nincs rám szüksége, akkor, úgy el voltam keseredve, hogy azt mondtam: disszidálok. Ezt a határt ismerem, tehát elmegyek. Hát nagyon meredeknek tartották ezt a megjegyzést, és mondták, hogy írjam le ezt a kérelmet. Leírtam és utána egy-két hét múlva jön a drót. „Hű te, megint mit csináltál! Kint voltak a fekete Volgával, és még a dédöregapád iránt is érdeklődtek!”

De aztán, rá egy hétre, megkaptam a papírt, hogy helyszíni felülvizsgálatot tartottak, amelynek során megállapították, hogy helytelen volt, hogy kuláklistára helyeztek, semmi nem indokolta, és a többi, és a többi, és a többi. És ennek alapján engem semmiféle káros megkülönböztetés a magyar társadalomban nem érhet. Miután azt aláírva, lepecsételve, Farkas első titkár nevében megkaptam, utána, ha felmutattam, hogy úgy mondjam: zöld utat kaptam. Csak a szomorú az az egészben, hogy akorra már kiöregedtem.

Főiskolára még ugye nem vettek föl, de már jó munkahelyem volt; később a felvételire is sor került. Ötvenötben kezdtem el, először a mezőgazdasági technikumot, aztán az agrárt, aztán a mérnök-tanárit, majd a matematikát. Most már azóta, ötvennyolc óta tanítok, és úgy érzem, hogy helyen vagyok. Tanítványaim szeretnek, eredményeim vannak, megkaptam a Kiváló Munkáért kitüntetést is – hogyha ez egyáltalán jelent valamit. De meglepett. A kitüntetés mellé megkaptam a szívinfarktust is múlt decemberben. Úgy látszik, ez egy kis utórezgése a tábornak. De azt hiszem, nemcsak nekem, hanem másnak is, aki volt a táborban, hasonló gondjai, panaszai vannak. Hát ez már egy emberi tragédia. Ezen a papíron kívül – aminek én mentem utána – más rehabilitálás nem történt. Ötvenkilós csomagot vihettünk magunkkal, semmit nem kaptunk vissza. Négyezer forint gyorssegélyt adott a keszthelyi tanács egészségügyi osztálya. Ez volt az összes.

Ha beszélek mai kollégáimmal, nagy érdeklődéssel és megdöbbenéssel hallgatják, és csak annyit tudnak, hogy voltak túlkapások. A mai történelem ezt így zárja le, hogy voltak túlkapások. S ezeknek természetesen voltak áldozatai is. És ezzel a dolog el van intézve – a lovagiasság szabályai szerint.

 

 

3. Sz. József és felesége

 

Sz. József: Volt egy szép kis gépgyárunk, nagyon jól fizetett munkásokkal. Mindenki szeretett. A háborúban aztán mindent felrobbantottak. Az itt látható fénykép szerint mindent felépítettünk, s üzembehelyeztünk újra. Megcsináltuk a lakás tetejét, mindent a világon. S akkor egy éjszaka, éjfél után arra lettünk figyelmesek, hogy valaki a vaskaput durván...

Sz. Józsefné: Ne felejtsd el, hogy előbb államosítottak bennünket, és kitelepítettek a lakásból, kiküldtek a lakásunkból, és adtak egy másik lakást. Elvették a lakásunkat, és egy másik...

Sz. József: A Somogyi Béla kettőben volt, nem?

Sz. Józsefné: Dehogy, ez a Kazinczy utca huszonhét volt. Ahonnan elvittek bennünket éjjel kettőkor. Dörömböltek a vaskapun, és jött hét ávós, másfél méteres szuronnyal. Heten, hármunkért. A kisfiam hat éves volt. Mondtam, hogy én nem megyek, engemet öljenek meg itt. Azt mondták, amit másfél óra alatt össze tudok csomagolni, azt mindet elvihetem magammal. Természetesen, amire szükségem volt, ruhát, cipőt, holmikat, ami kedves volt, próbáltam egy szekrénybe benyomni, utána mentem a konyhába, mindenütt a hatalmas szuronyú ávós jött utánam, a spejzba is, hogy élelmet, edényeket összecsomagoljak. S amikor lejárt az idő, és kimentünk a kocsihoz, kérdezem, hol van a szekrényem, amibe becsomagoltam?! „Kérem, azt lepecsételtük, ahhoz nem lehet hozzányúlni.” Ott álltam egy szál ruhában, amit éjjel a hálóing tetejére felhúztam, magamra kaptam. Minden meleg ruha nélkül. Így indultunk el, kilencszázötvenkettő június 12-én. Nevezetes dátum, sose fogom elfelejteni. Közben a kisfiunk sírt. Később őt kikérvényeztük, hogy ne legyen abban a piszokban, éjjel egy sátorban aludtunk, ami rettentő hideg volt, nappal elviselhetetlenül forró. Aztán áttettek bennünket egy istállóba. A nádtető alatt, amiről lógtak a pókhálók, ott voltunk elszállásolva. Ott voltunk tizenöt hónapig.

Sz. József: Egy jó gazda az állatait nem teszi oda, mert fertőzést kapnak. Ha rámegy az a sok szenny az állat bőrére... És mi így éltünk ott, hónapokon át. A kezemben volt egy számológép. „Magának úgysem lesz már erre szüksége!” – és elvették. Nem tehettem mást, kiadtam a kezemből. Volt egy nagyobb táska, az tele volt fémkohászati recepttel. Az én szakmám ugyanis fémkohász, kutató fémkohász volt. Azóta már megvalósítottam néhányat a kutatásaimból, de már akkor készen voltam azzal, hogy a Duna, a Tisza és a Balaton vizét meg tudom tisztítani. Nem kellett volna hozzá milliárdos költség és százezer ember. Egy bélyeggyűjteményem volt a kisfiam részére. Azt széjjelrúgták a csizmával. Az sok dollárt ért, nem hencegek, de külföldön is érdeklődtek utána. Nem akartam eladni, az unokáimnak tartogattam. „Maguknak erre sem lesz szükségük” – és belerúgtak... Ilyen hülyék voltak. Legnagyobb része leesett, azok a drága bőralbumok mind tönkrementek. Segítsél kedvesem, ha valamit kihagytam?

Sz. Józsefné: Azt, hogy elvittek jól megverni. Nem tudtuk, hogy miért. Azt se tudtuk, miért deportálnak minket. Nem adtunk rá okot. Dolgozó, mindig dolgozó emberek voltunk. Becsületesen dolgozó emberek voltunk. Sorban kérdezgették a munkásainkat, hogy mit tudnak mondani, és mind nem mondtak semmit, ami rossz lett volna. Szóval ez lett a vége. Ezt érdemeltük meg azért, hogy dolgoztunk. Üres kézzel, egy váltó ruhával menekültünk el ötvenhatban, minden okunk megvolt rá, mert nem volt lakásunk, amikor a táborból visszajöhettünk. Az az egy kis nyaralónk maradt ott a Balatonon, egy szoba, konyha. Amikor visszatértünk, magunk a két kezünkkel építettünk hozzá egy kis spejzot, hogy valahogy lehessen ott élni. És akkor végül a férjem nem kapott munkát. És akkor összetalálkoztam a vasközpont igazgatójával meg az alumíniumipari biztossal, aki bennünket régről ismert, és jól ismert, és kérdezték, hogy hát magukkal mi történt, és akkor elmeséltem, hogy mi történt. „És mi van azzal a nagyszerű férjével?” Mondom, a nagyszerű férjem napszámos, mert sehol állást nem kap. És akkor ő adott egy címet, s akkor tudott az uram elhelyezkedni a MÉH-nél.

Sz. József: Székesfehérváron voltam hulladéktelep-vezető.

Sz. Józsefné: Ott viszont nem volt lakásunk. Itt van egy kimutatás, hogy hogyan laktunk, egy kétméteres, ablaknélküli cselédszobában laktunk hárman. És a részünkre nem volt lakás. Az nem volt elég, hogy mindenünk elveszett, hogy egész életünk munkája újra elveszett. A részünkre nem volt lakás. Szóval, azt hiszem, hogy ez elég.

Sz. József: Meg kell azt is mondanunk, Kanadában megbecsült emberek vagyunk. Úgy dúl a lelkem, mintha bent harcolnának. Mióta a kisfiamat megölték, meg a kislányomat, azóta úgy érzem magamat, mint egy halott ember, aki...

Sz. Józsefné: Az az előbbi rezsimnek a bűne volt!

Sz. József: Bűnről nem beszélek most! Én vallásos ember voltam, hívő ember vagyok, az is fogok lenni. Nemcsak az én családomat, de a munkásaimat is szerettem. És ők is, a munkásaim is szerettek, sőt, a szó szoros értelmében imádtak. Meg voltam becsülve mindenütt.

Sz. Józsefné: Mikor mi kaptunk kenyeret, amikor mi kaptunk disznótort, akkor ők is mind a részesei voltak.

Sz. József: Az egy nagy család volt kérem...

(Egy fényképet mutat.) Ilyen kisgyerekeket égettek el... A szüleimmel együtt. Ezt a fényképet úgy találhattuk meg, hogy otthagytuk az irodában, mert rossz volt. Így maradt meg ez az egyetlen kép a két megölt gyerekünkről.

Sz. Józsefné: Három húgomat ölték meg. Hogy miért kellett minket újra deportálni, azt én nem tudom megérteni, nem vétettünk az államnak, dolgoztunk keményen...

Sz. József: A Legfelsőbb Ügyészségnek megírtam Budapestre, hogy mi történt, és hogy jogtalanságnak látom az egészet. Itt a válasz, ezt írták, hogy minden az akkori jogszabályok figyelembevételével történt, minden szabályos volt, és ha nekem anyagiakra van szükségem, forduljak a Városi Tanácshoz. Fordultam oda, s az válaszolt: adnak kölcsönt. Akkor először kértem a leltárt, amit elvittek... Az eltűnt, semmit nem tudtak igazolni. Akkor később azt írták, hogy forduljak én a városhoz, adnak 5000 forintot, hosszúlejáratú kölcsönre. Itt volt a beteg feleségem ruha, lakás, minden nélkül, akkor választottam: elhagyom a hazámat, ahol az őseim magyar nemességet kaptak, aminek minden iratai megvannak. Egy szomszédomnál tudtam meghagyni őket. Most olyan lelkiállapotban vagyok, hogy bennem forr minden. De mégis, nincs semmi bosszú a szívemben. Csak fájdalom, hogy ember mire képes egy másik embertársával, nem törődnek azzal, hogy az öreg vagy fiatal, kisgyerek, akinek nem is szabadna ilyet látni, hallani. Ilyen dolgok történtek meg. Így érkeztünk Kanadába. Ott megbecsültek bennünket nagyon. A világon, amit ember elgondolhat, lakást, mindent, ők jöttek ajánlani. Igaz, hogy nem maradtam hálátlan nekik sem, számos tudományos munkámat befejeztem: ma nincs repülőgéprobbanás, nincs autórobbanás, erre mind van tizenöt szabadalmam, meg számos más minden...

Mi akkor Pusztakócsra kerültünk. De az utazás a lehető legrosszabb volt. A kisgyermekem vizet nem tudott kapni. Szomjas volt: „Apuka egy kis vizet adjál!” Azt mondja: „Apuka, nem akarsz adni, nem szeretsz te már?! Odaadom a játékomat.” Hát nem tudtam neki adni. Akkor éhes lett, de kenyér se volt. Mikor már szereztem élelmiszert a vonaton, mert voltak állomások, ahol megállt egy percre, kívülről kaptunk parasztoktól meg intellektuelektől kenyeret, meg más dolgokat. De nemcsak az én fiam kapott, hanem voltak ott más apróságok is. De nem lehet azt az állapotot elmondani, nem lehet megérteni azt, ami történt. Amikor megérkeztünk, az a durva bánásmód, az rettenetesen fájt, az fájt a legjobban.

Sz. Józsefné: Nekem reumám volt már akkor is, én a konyhán dolgoztam, és vittem ki kocsival az ételt a munkásoknak. A víz csúnya sárga volt, az ivóvizünk. És nem felejtem el, az egyik ember megkérdezte, amikor kiosztottam a levest, hogy hol találtak ilyen tiszta vizet? Az volt a levesünk. És éheztünk. Kértem a rokonokat, hogy adják el, ami még föllelhető valahol, s küldjenek kenyeret, mert éhezünk. Így küldtek csomagokat. Az enyhítette a szörnyűségeket. Így éltünk, s az ember igyekszik elfelejteni, nem is rágondolni, mert sok volt, túl sok volt.

Minket 1944-ben is elvittek... Az uram akkor munkaszolgálatos volt... Nem volt otthon, nem volt senki férfi a házban, csak az idős apósom. És mi ott voltunk, az anyósom és a gyerekek. Együtt a család. Először is mindent elvettek, a jegygyűrűt lehúzták az ujjamról, minden ékszerünket, a függőt a fülemből, mindent összeszedtek. Aztán összecsomagolhattunk egypár edényt, valami élelmiszert, és vittek bennünket a gettóba. Azt hiszem negyvenen voltunk egy szobába zsúfolva. Elviselhetetlen körülmények között. Aztán jött a bepakolás, a vagonírozás, kisfiam, kislányom velünk, a kislány belázasodott, és az állomáson már összetalálkoztam a háziorvosunkkal, Nagykanizsán, dr. Viskayval. Mondom neki, hogy adhatok-e aszpirint, vagy mit adjak? „Édes gyerekem! Már mindent adhatsz neki!!” Szóval az egy másik szörnyűség volt, a bevagonírozás. Nem tudom, hányan voltunk, de akkora hely sem volt, hogy leülni tudtam volna. Az apósomnak, anyósomnak készítettem helyet, hogy üljenek. Egész éjjel álltam, és napokon át álltam, mert három napig tartott az út. Mire odaértünk a negyedik napon, kinyitották a vagonajtót, azt mondtam, ennél rosszabb már nem történhet. És akkor történt a legszörnyűbb: az apósom odajött hozzánk elbúcsúzni, mondván, hogy a férfiakat külön viszik. És jöttek a sorokat rendezni, négyes sorokba. Mentünk az anyósommal négyen. És mondja ott egy férfi, aki ott rendezi a sorokat, hogy a gyerekeket adjátok oda a szülők kezébe, a szülőket megmentitek vele. És a két drága gyermekem fogta a nagyanyjuk kezét. És nem vettem észre, hogy pár perc múlva már odaléptünk a választáshoz, ahol Mengele állt, és engem löktek jobbra, mert nem akartam jobbra menni, és a két gyerekemet vitte az anyósom balra, és a kisfiam látta, hogy ott hátbaütöttek, hogy menjek jobbra a munkások közé, és ők meg mentek a halálba. Levetkőztettek mindenkit, lekopasztották a hajunkat, csak a cipőm maradt meg a lábamon. S beosztottak bennünket, vittek föl egy ilyen építménybe, azt se tudtuk, mi az. És láttuk, hogy nők, csíkos ruhás nők belehajolnak egy ilyen vödörbe, egy hordóba, és kaparásztak kanállal, és ütötték őket korbáccsal. El voltunk rémülve, hogy mi ez, visszakerültünk az egyiptomi szörnyűségekhez. Később tudtuk meg, hogy kapartak egy kanál ételt, és ezért hagyták magukat ütni. Hogy milyen alacsonyrendű emberekké tettek bennünket ezek a szemetek! Nem ők voltak a felsőbbrendűek, nem voltak többek, jobbak, különbek nálunk. Hogy tehette ember az embertársával, hogy állatnál alacsonyabbrendűvé züllessze. Na és hát később tudtam meg, hogy a gyerekeinket elgázosították, hogy adtak a kezükbe egy darab szappant, minden ruhájukat, mindent levetettek róluk, és bezárták őket egy légmentesen elzárt helyiségbe, és azt mondták, hogy majd kapnak egy zuhanyt. És rájuk engedték a gázt. Ott haltak meg sorban, együtt mindannyian, s utána vitték a krematóriumba őket elégetni. Amikor mentem be, egy barátnőm jött mellettem, azt mondja, nézd, ott embereket égetnek, milyen szörnyű szag van. Én a fájdalomtól, hogy a két gyermekem már nem volt velem, nem láttam és nem hallottam semmit, de azután tudtam meg, hogy ez a valóság.

Sz. József: A munkaszolgálatból 44-ben vittek Németországba. Dachauban szabadultam fel. Flekktífusszal. Mikor hazaérkeztünk, akkor az utcán úgy árulták az elrabolt aranytárgyakat, ezüsttárgyakat, mint egy vásáron.

Sz. József né: S mi találtunk egy üres házat romokban...

Sz. József: Egy szék nem volt, semmi a világon. Üres volt minden. A jó emberek, akik szerettek bennünket, azok hoztak egy nagy kenyeret, és volt, aki visszahozta a varrógépemet, visszahozott egy bútordarabot. És valahol láttam egy gyönyörű porcelánunkat, nem is kértem el.

De nevem volt, jó nevem. Senki pénzét meg nem tartottam, a munkásaimra nem volt egy forint fedezet se. Az első tíz tonna vasat egy Wagner Jancsi nevű öntőmesterem kifolyatta, véletlenül, az sírva jött oda, mondom, Jancsikám, ne sírjál, majd ez mind helyrejön. S kaptam komoly rendeléseket.

Sz. Józsefné: Felállítottad az üzemet. Olyan dolgokat gyártottunk, amiket nem csinált senki más az országban. Alumíniumból létrákat, ablakokat, edényeket, ragyogó edényeket. És jött a nemzetközi vásár 1949-ben, kérték, hogy állítsuk ki a dolgainkat. Adnak ingyen helyet a nemzetközi vásáron. És jött egy bizottság, megnéztek mindent és megkérdezték: „Maguk még maszekok?” Még nem volt vége e nemzetközi vásárnak, amikor az uramat fölhívták, hogy jegyezzen békekölcsönt. S még a városházán volt jegyezni a békekölcsönt, amikor jött egy bizottság, hogy minden államosítva van. A személyi dolgait, a fényképeit kiviheti az irodájából. Ennyi volt az egész, ennyit kaptunk vissza: a fényképeket.

Utána kérte a férjem, hogy valami tüzelő van a padláson, azt nem államosították, a vállalatvezetővel volt egy szóváltásunk, és följelentett. A tárgyaláson, mivel semmi lényegeset nem tudtak bizonyítani, csak három hónapot adtak, s míg azt a férjem letöltötte, elvették a lakásunkat, amit társbérlővel laktunk. Benyomtak minket egy szobába, minden bútorral. Akkor tettek át bennünket a Kazinczy u. 27. házba, ahol szintén társbérlőkkel laktunk egy lakást. És ott volt két szobánk, és onnan vittek el bennünket. De ezt megelőzően volt egy házkutatás is nálunk, és hát sejtelmünk se volt, hogy miért. És kérdeztük, hogy mit keresnek, hogy mondják meg? A könyvtárt, a rolettákat kiforgatták, minden elképzelhetőt megmozgattak, utána bevitték az uramat a rendőrségre, hogy hol rejtettük el az ékszereket. Azt mondta, nekünk nincsenek ékszereink, nem maradt nekünk ékszerünk. Hazaküldtek, s aztán tudtuk meg, hogy el akartak rejteni egy fegyvert, hogy megtalálhassák, de nem tudták, mert annyira a nyomukban voltunk. Ezután lett a kitelepítés. Szóval, nem tudom, hogy mi volt a bűnünk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 02-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5648