KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Montreal

Új olvasmányosság

Szabó B. István

Tudósítónk beszámolója

 

Montreal a világ filmjeinek fesztiválja kíván lenni, nem pedig a világfilmeké. Rokonszenvesen becsvágyó célkitűzését nemcsak hivatalos nevében hirdeti (Festival des Films du Monde; World Film Festival), hanem beköszöntő programnyilatkozatában is megfogalmazta már 1977-ben Serge Losique igazgató-főtitkár. A nemzetközi („international”) jelző – mondotta – túlságosan elmosódott és devalválódott a fesztiválok tengerében, könnyű lehetőséget adva aránytalan részrehajlásokra. Körbepillantva a nemzetközi fesztiválokon, ez a megállapítás többnyire nem vitatható. A kérdés csak az: mennyire sikerült Montrealban a „nemzetközi” fesztiváloktól tehát tudatosan különbözni akaró egyetemesség eszményét megközelíteni.

Eredeti célkitűzéséhez a fesztivál immár tizedik éve tartja magát. Az idei „jubileum” erre lépten-nyomon emlékeztet. Gratuláló plakátok a műsorfüzetekben, fogadások, feliratok hirdetik; a remekül dolgozó fesztivál-stáb minden tagjának a mellén mintha zászlórend csillogna, egészen a hotelportásokig és a biztonsági őrökig (sötétkék szalagon arany betűkkel: Tíz sikeres év). Ez a tizedik fesztivál – miért olyan nagy dolog? – vonnánk meg „európai” vállunkat, hiszen Velencében idén a 43. Mustrát, Cannes-ban a 39., San Sebastianban a 36. fesztivált rendezték. Csakhogy ez nem Európa, hanem az „Újvilág”, ahol az időnek is más a léptéke és a értéke; a római Szent Péter-bazilika idekicsinyített, de különben (a művészi harmónia kivételével) pontos másolatának homlokzatán is hatalmas neon 150 éktelenkedik, jelezve, hogy már olyan régi, mint, mondjuk, nálunk a sortatarozásra váró belvárosi házak, hogy ne is Itáliát említsük.

Nos, hogyan és mennyire tudta reprezentálni a világ filmművészetének állását ez a jubileumi fesztivál? Reális képet adott róla – ami nem lelkesítő, nem felkavaróan izgalmas, de nem is reménytelenül lehangoló.

Természetesen itt is a játékfilmek versenye állt a program és az érdeklődés középpontjában. 21 játékfilm szerepelt a hivatalos versenyben, csaknem ugyanennyi országból.

A legjobb filmnek járó fődíjat a francia J.-J. Beineix (a Díva és a Hold a csatornában nálunk is ismert rendezője) 37,2 reggel című, szakmailag kifogástalanul elkészített, több közönség-korosztállyal sikeresen kapcsolatot találó, hatásosan érzelmes, de nem nagyon mély s nem nagyon eredeti filmjének ítélték. Ez a döntés körülbelül annyira volt vitatott és vitatható, mint a legtöbb fesztiválon a fődíj-döntés; ha valamelyik másik film kapta volna, akkor is megoszlottak volna a vélemények. Vagyis egyértelműen, magasan kiemelkedő műalkotás itt sem szerepelt a versenyben – e tekintetben is reális tükreként a mai filmművészetnek –, de szerepelt legalább tizenkettő, amely szakmai kidolgozottsága, mesterségbeli színvonala, sőt művészi hitele miatt elismerhető – s ez is a reális képhez tartozik. Új eszmék és új esztétikai minőség átütő erejű találkozására nem volt (itt sem) példa, de ez a hiány nem a fesztivál válogatóbizottságáé, hanem a mai világé, s annak filmművészetéé. Tegyük hozzá, bizakodva: egyelőre. Mert a készülődés, az eszközök kipróbálása, a felszín alatti mozgások ereje sok filmben érzékelhető, s ez nagyon fontos, hiszen a filmes „új hullámok” nem a semmiből szoktak „tűzokádó gyanánt, tenger mélységéből egyszerre” kibukkanni, hanem korábban elindult mozgások interferenciájában összegeződnek valami új minőséggé. Biztató jel – ismétlem –, hogy a montreali tükörben is talán kevesebb volt az utójáték, korábbi évek, évtizedek filmes manírjainak ismétlése, variálása, s feltétlenül kevesebb volt az öncélú, formanyelvi bravúrkodó semmitmondás, és több volt az előjáték, új valóságtartalmak első, novellisztikus megérintése, lehetőleg egyszerű, realista – de nem primitív, hanem a komplikált és összetett modern ábrázolásmódokon át és túl, mintegy azokat kitanulva elért – tiszta kifejező eszközökkel. Ez az új realizmus, a story-t, a történetet megint – de nem a régi romantikus vagy anekdotikus vagy gyermekded értelemben – preferáló „új olvasmányosság” a modern film megújulásának egyik meghatározó eleme lehet.

Természetesen a közönség – még az olyan „szakmai” közönség is, mint például egy zsűri – az újító törekvések részeredményeinél könnyebben méltányolja a kész, kiforrott, egységes stílusú műveket. Erre nézve Jiří Menzel remek, keserédes szatírája, A mi kisfalunk érdemelte meg a pálmát (meg is kapta a zsűri különdíját és még néhány helyi szervezet elismerését). A Menzel-film sikerének érdekes, magyar vonatkozása is volt: főszerepében a fesztiválközönség ugyanazt a Bán Jánost láthatta, aki a magyar versenyfilm, a Falfúró főhőse is. Szomjas György a sajtókonferencián érdekesen elemezte a két kesernyésen komikus, jellegzetesen mai és kelet-európai film különbözőségét is, ami a Bán János által kitűnően alakított figurák karakterének ellentettségében is megragadható. A mi kis falunkban Otik kissé bugyuta kocsikísérő, nem akar semmit, szófogadó, csak azt teszi, amit mondanak neki, s éppen „švejkes” ügyefogyottságával lesz a körülötte, az ő és mások rovására ügyeskedők erkölcsi bírája. Falfúró Géza viszont aktív hős, meg akarja változtatni az életét, ügyeskedő maga is, így lesz katalizátora a cselekménynek, de nem lesz erkölcsbírája önmaga és a körülötte élők ügyeskedéseinek. Nem kerekedik, még nem is keredkedhetett – mondta Szomjas – egyértelmű story-vá a cselekmény, nincsen verdikt, olyan jelenségeket érint meg a film, amelyeknél nem tudni biztosan, melyik a színe s melyik a visszája. „Így már nem lenne szabad élni” – mondja kesernyésen kacagtatva Menzel filmje. „Vajon lehet-e így jobban élni?” – kérdi bizonytalan félmosollyal Szomjasé. – Ez a lekerekítetlenség, választalanság zavarba hozta a film vetítésein szép számban megjelent magyar emigráció minden nemzedékű és felfogású tagját. Az érzékenyebbek megérezték a film életszerűségét, valóságosságát, de az a kép, amit a film mutat, nem „stimmelt” sem a vonzódók, sem az elutasítók óhaza-képéhez, sem az emlékek, sem a látogató utak Magyarországával. „Muszáj hazalátogatnom – mondta a vetítés után a húsz éve Kanadában élő, dolgozó s azóta itthon nem járt neves operatőr –, mert már olyan szavakat is használtok, amelyeket nem értek.” „Mi sem értjük még mindet” – válaszolta Szomjas.

A realista olvasmányosság és újegyszerűség vonalán méltó, sőt talán annál valamivel több elismerést kapott Helma Sanders-Brahms nyugat-berlini rendezőnő Laputa című filmje: a zsűri díját, az itthon is jólismert lengyel színésznő, Krystina Janda vibráló – sokakat idegesítően vibráló – játékáért a legjobb női alakítás díját és még a filmkritikusok zsűrijének elismerését is. (Egyébként – a versenyen kívüli filmeket is tekintve – úgy látszik, erőteljesen folyik, a többi értelmiségi pályához hasonlóan, a filmrendezés „emancipációja”, egyesek szerint „elnőiesedése”.) Laputa: Gulliver utazásainak nekeresd-országa, a filmben Nyugat-Berlin: itt találkozik olykor – két világ, két életforma, két család határán vagy senkiföldjén – az édesanyjával élő, elvált varsói fotóművésznő és a párizsi, nős, családos építész (Sami Frey). Szerelmük néha olyan erős, hogy úgy látszik: áthidalhatja, legyőzheti a való világ megosztottságait, máskor meg kihűl, ingerültségbe csömörlik, s úgy látszik: a való világ megosztottságai lehetetlenné teszik az emberi boldogságot. A film nem táplál illúziókat, de nem is reménytelenséget sugallóan dezilluzionista – ezért jó. Nem hiteget azzal, hogy tiszta emberi érzések megoldhatják a világ problémáit, de azt sem mondja, hogy a világ problémái miatt fel kell adni a tiszta emberi érzéseket. A film végére: marad minden megoldatlanul, de nem folytathatatlanul, egy következő találkozás vágyával és félelmével Lapután.

Hasonló tartalmat legalább ilyen tiszta eszközökkel, az érzelmesség és a groteszk kényes egyensúlyát tartva fejezett ki a szovjet versenyfilm, a Törvényes házasság: a háború alatt a hátországban egy kedves, vidám, fellengzős színésztől egy beteg, félénk és meggyötört zenetanárnőnek „csak úgy” baráti szívességből felajánlott pro forma házasság hogyan súlyosodik az idők és körülmények szorításában mély, emberformáló szövetséggé, katonaházassággá és katonaözvegységgé, anélkül, hogy a szerelem, a házasélet egyszer is beteljesülhetett volna.

Alig néhányat említhettünk a verseny 21 filmje közül, pedig még legalább hat külön elemzést érdemelne: Carlos Saura és Antonio Gades flamenco-táncfilm-trilógiáját (amiért a zsűri különdíjat adott) beteljesítő műve; a kínai film, amely a hatalmas ország hatalmas ellentéteiről, hagyomány és újítás drámájáról ad hiteles, reális képet; az angol Amerikai út apokaliptikus szatírája a kalóz-televíziók kalózvilágáról, az amerikai David Lynch (többek közt az Elefántember rendezője) Kék bársony című, többértelmű krimi- vagy lázálomparódiája (Dennis Hopper díjazott férfialakításával). Minderre nincs itt hely. Holott nyilvánvaló: 21 filmmel sem lehet reprezentálni – akár töredékesen – a világ filmművészetét.

Végül is: mennyit sikerülhetett bemutatnia a világ mai filmművészetéből ennek a világ-fesztiválnak? Summázva-leegyszerűsítve, s a versenyt kiegészítő, párhuzamos programok kínálatát is figyelembe véve: viszonylag arányosan, elfogultság nélkül, sokszínűén mutatta be a világ filmgyártásának azt a szám szerinti 80– 85 százalékát, amely a világ mozi-, tv- és videóforgalmazásából legfeljebb 10–-15 százalékkal részesül. S ezt csak úgy tehette, hogy nem szerepelteti a fesztiválon azt a szám szerint 10–15 százaléknyi filmet – az amerikai és amerikai típusú szuperprodukciókat –, azokat a „világfilmeket”, amelyek az említett forgalmazási arányszámok 85–90 százalékát uralják, s amelyek mindinkább forgalmazási reklám-terepnek tekintik és e célra mindinkább kisajátítják a nyugat-európai fesztiválokat is. Nem tudhatjuk a valódi okát, hogy ezek Montrealban miért nincsenek jelen: a szervezők nem akarják, vagy a nagy forgalmazó monopóliumok nem tartják érdemesnek és szükségesnek meghódítani ezt a fórumot is? Montreal így tehát nem „teljes” fesztivál, de mindenesetre annak a filmvilágnak a fesztiválja, amelyhez mi is tartozunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5652