KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1986/december
• Gulyás Gyula: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Gulyás János: „Pont belekerültem ebbe a vajúdásba” Részletek egy készülő filmből
• Zinner Tibor: 1951-ben történt
• Nóvé Béla: Kilátással – és anélkül Újabb angol filmek
• Takács Ferenc: Rövidtávfutók Egy régi „új hullám” Angliából
FESZTIVÁL
• Szabó B. István: Új olvasmányosság Montreal
LÁTTUK MÉG
• Székely Gabriella: Mária szerelmei
• Ardai Zoltán: Míg új a szerelem
• Nóvé Béla: Mary Poppins
• Schubert Gusztáv: Forró fagylalt
• Kovács András Bálint: Doktor Faustus
• Bikácsy Gergely: Londoni randevú
• Kabai József: Végtelen történet
• Baló Júlia: Szemünk fénye
• Schreiber László: Édes gondok
• Lajta Gábor: A Sárkány útja
TELEVÍZÓ
• Szekfü András: Mindenesti dialógus Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével
KÖNYV
• Nemeskürty István: Magyarok egy filmkatalógusban
KRÓNIKA
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ruttkai Éva

             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Aczél Endrével, a TV Híradó főszerkesztőjével

Mindenesti dialógus

Szekfü András

 

– Mióta ül a főszerkesztői székben?

– 1986. január elseje óta.

Hogyan vezetett ide az útja?

– Nem mondhatnám, hogy nyílegyenesen, hiszen egyhuzamban tizenhét évet töltöttem első munkahelyemen, a Magyar Távirati Irodánál. Tavaly nyárig nem is gondolhattam arra, hogy a Televízióhoz kerülök. Az ELTE bölcsészkarán végeztem, orosz és matematikai nyelvészet szakon. De hát matematikai nyelvészt akkoriban sehol sem kerestek, így hát nem a szakképzettségem, hanem az érdeklődésem határozta meg a pályámat. A nemzetközi politikai élet eseményeit mindig figyelemmel kísértem, tudtam néhány idegen nyelvet is, kézenfekvő volt, hogy megpróbálkozzam az MTI külpolitikai szerkesztőségével. A felvételi vizsgám sikerült; hírügynökségi újságíró lettem. Kétszer voltam külföldi tudósító: 1974 januárjától 1977 novemberéig Pekingben, utána három és fél évig itthon, majd négy és fél éven át Londonban dolgoztam.

Amikor a Híradó főszerkesztői posztját elvállalta, készített-e valamilyen írásos programtervezetet?

– Természetesen voltak elképzeléseim arról, mit és hogyan szeretnék átalakítani, de annak nem láttam értelmét, hogy ezt írásban is rögzítsem. Márcsak azért sem, mert a Híradó csoportmunkában készül. Nem tudhattam, hogy kollégáim, akiknek már több éves gyakorlatuk volt a szerkesztésben, miképpen képzelik el a megújulást. Ezért azt mondtam nekik: tekintsék úgy, hogy mostantól fogva minden szabad, ami eddig tilos volt. Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta: a nagyobb önállóság hihetetlen energiákat szabadított föl, megsokszorozta az emberek találékonyságát, lendületbe hozta őket. A Híradó mai arculata ebben a negyedéves „kísérleti” szakaszban for-

málódott ki mindannyiunk ötleteiből. Kérdem én, hogyan lehetett volna ezt előre eltervezni, papírra vetni?

Mi volt az, amiről biztosan tudta, hogy másképpen fogja csinálni?

– A régi Híradó az öt műsorvezetőjével (egy-egy bel-, illetve külpolitikai kommentátor, két hírolvasó és egy sportos) mindig a túlzsúfoltság érzetét keltette bennem. A kép azt sugallta, mintha a műsor résztvevői egyenrangúak lennének, holott ilyesmiről egy hírolvasó és egy kommentátor között szó sincs. Valójában éppen a műsorvezető személyiség hiányzott, ennél fogva a közönséggel való kapcsolat is rideg, személytelen maradt. Ezen változtatni akartam. Természetesen nem úgy, hogy maga a műsorvezető személyisége kerüljön a fókuszba, ő ugyanis csak közvetítő, az adás „pincére”, de ebben a minőségében nélkülözhetetlen. A nézők igénylik ezt a személyes kontaktust, szükségük van valakire, aki az egyes fogásokat elegánsan szervírozza, aki segít nekik az információk között eligazodni. A műsorvezető alapvető feladata, hogy felvezesse a híreket, hogy a riportok, interjúk előtt elmondja a „lead”-et. Sőt, a rövidebb, főképp külpolitikai híreket maga ismerteti, ezzel is egységesebbé téve az adást.

A televíziós híradó az én szememben elsősorban hírműsor, nem pedig a világ állapotáról való elmélkedés fóruma. Ennek a műfajnak az alapszabályai egyetemes érvényűek, Norvégiától Ghánáig ugyanarra van szükség: a korrekt tájékoztatásra. Őszintén megvallva, nem az elmélettel kezdtem, nem könyvből tanultam híradót csinálni, a műfaj törvényszerűségeire, módszereire a tapasztalat vezetett rá. A világ számos országának hírműsorát láttam, az angliai gyakorlatot pedig, amely éppenséggel a híradózás legmagasabb színvonalát képviseli, éveken át nyomon követhettem. Úgy gondolom, amit másutt már eszményi formába öntöttek, azt nekünk nem újra felfedezni, hanem átvenni kell. A Híradó többek szerint túl sok hírt közöl. Én nem osztom ezt a véleményt. Minél több információt szeretnénk elmondani a rendelkezésünkre álló harminc perc alatt. Ritkán vagyok hajlandó kétpercesnél hosszabb híranyagot bennehagyni a műsorban: könnyű, rövid elemekből kell építkezni, nem pedig nehézkes blokkokból.

Milyen lesz a jövőben az első és a későbbi kiadások viszonya?

– Terveink szerint 1987 folyamán tovább „szabványosodunk”. Lesz egy adáskezdő híradó öt órakor, természetesen megmarad a fél nyolcas főműsorunk, a jelenlegi harmadik kiadás pedig, amelyet azontúl esti híradónak fogunk nevezni, fél tizenegy tájban jelentkezik majd. A második műsorban egyelőre nem lesz híradó. Jelenlegi második kiadásunknak a kettes csatornán minimális a nézettsége, az egyes program főműsora eltereli róla a figyelmet. Ezért megszüntetjük, helyette jön a fenti kombináció. Ezzel együtt valamilyen Híradó-pótlék a 2. műsorban is lehetséges. Vasárnap reggelenként egy félórás híradó-show-t szeretnénk sugározni. Nemcsak az időpontok, hanem a belső szerkezet is módosulni fog, de hogy miként, az még csak most körvonalazódik.

Látványában változik-e majd a Híradó?

– Többen unszolnak, hogy kellene egy látványtervező, aki szakértőként irányítja az operatőrök, grafikusok, rendezők munkáját. A Híradó képi világának megteremtése ma eléggé esetlegesen történik, mindenki közrebocsátja az ötleteit, az operatőrök gyakran remekelnek, ami az ismétlődő híradós feladatok esetében nem csekélység, mégis kellene valaki, aki egységes képi karaktert adna a műsornak.

Nehéz, válságos időben vette át a Híradó vezetését. Ez talán egyfajta belpolitikai optimizmusról tanúskodik?

– Van-e módom nyíltan beszélni az ország problémáiról? Erről van szó?

Pontosan.

– Úgy gondolom, a híradó-főszerkesztők mindenekelőtt politikai funkcionáriusok, így van ez a világ szinte minden pontján. Anglia ritka kivétel. A brit kormányok jönnek-mennek, a BBC örök. Innen a tájékoztatás egyensúlyi szemlélete. Ez a fajta teljes függetlenség nemcsak Magyarországon, de a nyugati országok többségében sem adatik meg a tömegtájékoztatásnak. Franciaországban például a mindenkori hatalom féltékenyen őrzi a televízió fölötti befolyását. A folytonosságot nálunk sem a tömegtájékoztató eszközök, hanem a szocialista hatalom testesíti meg. A televíziózás tárgyilagossága ilyen körülmények között döntően attól függ, hogy az irányítás mennyire tekinti partnernek a televíziót és a nézőket. Jó esetben a kommunikációs eszközök nemcsak a vezetők elvárásait közvetítik, hanem, és ez a fontosabbik funkciójuk, az állampolgárokét is, azaz a sajtó, a televízió nem annyira a vezetés szócsöve, mint inkább az irányítók demokratikus ellenőrzésének eszköze. Nálunk túl erősek az egyoldalú, felülről lefelé irányuló kommunikáció hagyományai, ez a beidegződés még ma is akadályozza a televíziót abban, hogy valódi funkcióját maradéktalanul betölthesse. Nem mindenki érzi szükségét a párt- és az állami tisztségviselők közül, hogy terveiket és intézkedéseiket alávessék a nyilvánosság kontrolljának. Én azt szeretném, ha a vezetők kivétel nélkül megértenék, hogy partnerként kell kezelniük bennünket, ahogy mi is annak tekintjük a közönséget, nem pedig kioktatandó iskolásgyerekek gyülekezetének. Az irányítás nem lehet közömbös egy olyan műsor iránt, amelynek estéről-estére három és fél-négymilliós, esetenként még ennél is nagyobb közönsége van. A vezetés számára a legszélesebb nyilvánossággal való találkozás lehetőségét a Híradó kínálja. Szívem szerint az összes fontosabb intézkedést, amely a közvéleményt, a tömegeket érinti, úgy dolgoznám föl, hogy minden – hangsúlyozom: minden – esetben megszólaltatnám az ügyben illetékes vezető tisztviselőt. A szakértők kontrolljának is az eddigieknél többször kellene alávetni a döntéshozók intézkedéseit. Ezért vezettük be a stúdióvendég intézményét, habár még nem élünk vele eléggé. Bízom benne, hogy egyre több nyilatkozó miniszterünk és miniszterhelyettesünk lesz, hiszen életbevágó, hogy az állampolgárok és az ország vezetői nap mint nap találkozhassanak a televízió segítségével.

Sokan úgy vélik, hogy szemben a napi- és hetilapokkal, a Híradó, éppen nagyobb politikai súlya miatt, kevesebb szabadságot engedhet meg magának, óvatosabban mozdul...

– Egyáltalán nem hiszem, hogy így lenne. Meglehetősen kedvetlenül szállok vitába azokkal, akik a „kritikai attitűdöt” kérik rajtunk számon. A Híradó információs műsor, nem az a feladata, hogy az eseményeket értelmezze, hanem hogy nyilvánosságra hozza, továbbítsa őket. Műsorunk nem intézményeknek, rétegeknek, irányzatoknak, hanem a társadalom egészének kíván fóruma lenni. Meglehet, ez a fajta el nem kötelezettség egyesek szemében gyávaságnak tűnhet föl, valójában azonban előrelépés a demokratikus tájékoztatás felé. Korántsem olyan magától értetődő, hogy a Híradó a részérdekektől, frakcióktól függetlenedjék, ezért az objektivitásért harcolni kell, hiszen sokan még ma is úgy értik a „felelős” politizálást, hogy csak az eredményekről szabad beszélni, a hibákról, a kudarcokról hallgatni kell. Mások pedig az ellenkező végletről bírálják mértéktartásunkat, mondván, hogy pozitív példákat mutatva elkendőzzük a gazdaság és a közélet válságának tényét. A szélsőségek elkerülése egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Híradó szerkesztői, műsorvezetői apolitikusak volnának, hogy szenvtelenül figyelnék, miként alakul az ország sorsa. Ellenkezőleg, a reform hívei vagyunk, de hát éppen ezért kívánunk teret adni minden véleménynek, éppen ezért igyekszünk az elfogult tájékoztatáson túljutni. Mint a reform hívének, nekem is két nagy szívügyem van: a gazdaság és a politikai intézményrendszer megújulása. Ez a két reform nem választható el egymástól, kéz a kézben kell járniuk. 1981-ben a Lengyel Egyesült Munkáspárt rendkívüli kongresszust tartott. Sok emlékezetes esemény történt ott, és sok olyan is, amit jobb lenne elfelejteni. A lengyel pártvezetés egyik jelszavára azonban ma is élénken emlékszem, mert igen megszívlelendőnek tartom: „A demokrácia nem a hatalom kegye, hanem a szocialista társadalom élő és növekvő szükséglete.” A Híradó a maga eszközeivel ennek az igazságnak kíván érvényt szerezni. Reformpártiságunknak vannak neveltetési, életkori okai is. A Híradó jelenlegi vezetéséről azt szokták mondani, fiatal. Hát nem igazán az, én negyvenkét éves vagyok, a helyetteseim csak két-három évvel fiatalabbak, tehát egyívásúak vagyunk. Mi abban a politikai szellemben nőttünk fel, és azzal azonosultunk – ki több, ki kevesebb kritikával –, hogy a reform Magyarországon unikális kísérlet, ehhez hasonló dolgok más szocialista országban hosszú időn keresztül nem történtek. Ennél is inkább nemzeti ügy. Belénk ivódott, hogy a reform, és csakis a reform az, ami a szocialista társadalmat itt, Magyarországon előreviheti.

Milyen lehetőségei vannak a Híradónak arra, hogy támogathassa a gazdasági reformot, és a hozzá szükséges közéleti-politikai demokratizálódást?

– Minden lehetősége megvan rá, hiszen a politikai vezetés reformpárti. Nem adta fel a megújulás eszméjét, gondoljunk például a bankrendszer tervezett átalakítására. A reform módjában viszont nagyon is különböző nézetek léteznek, mind a közgazdászok, mind a politikusok körében. Tény, hogy ezeket a nézeteket mi nem ütköztetjük. A televíziónak vannak olyan műsorai, a gazdaságpolitikai magazinok, ahol ezt érdemben meg lehet tenni. Nekünk csak arra van terünk, időnk, hogy jelezzük a különböző elképzelések létét.

Nézzünk most végig képzeletben egy „megreformált” Híradót! A műsor új szignállal kezdődik. Mióta?

– Március 23-án vezettük be, amikor véget ért a kísérleti szakasz.

Ki készítette?

– Kozma Péter grafikus, részben saját, részben háztáji ötletekből.

Mit jelképez az új szignál?

– Ez lesz ennek az interjúnak a legmeglepőbb válasza: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam...” A grafikus, aki egyébként igen tehetséges művész, úgy hiszem, kissé félreértette szándékaimat. A történet a következő: annak a bizonyos második gömbnek az i-re kellett volna fölkerülnie, addig, amíg a társaságban itt valaki rá nem jött, hogy a Híradót hosszú í-vel írják... De a nyavalyás gömb már készen állt, akkor mi legyen? Legyen az „ó” betű? De hát hogy néz ki, ha megjelenik annyi, hogy „Hírad”, és beszáll a helyére „ó”... Most tehát megjelenik a Híradó szó, és valamiféle helyettesítőnek beperdül ez a repülő pattanás, ahogy nevezni szoktuk – szóval annyit tudok mondani, talán mire az olvasók ezt az interjút kezükbe kapják, el fogjuk tüntetni. De még ebben a formájában is, Presser Gábor zenéjével, sokkal jobbnak érezzük, mint a régit.

Mégis, milyen megbízást kapott a grafikus, mit fejezzen ki?

– Először megjelenik Magyarország, utána pedig a földgömb. Ez egyfajta „magyar szemüveget” volt hivatva érzékeltetni. A mi országunk kontúrjai jelennek meg, és ezen keresztül látjuk a megjelenő földgolyót. Megválasztottuk a színeket, a zöldet és az aranyat – sajnos, akik fekete-fehérben néznek, ezt nem tudják élvezni. Nem érzem tragikusnak, hogy most fél év után már változtatunk, mert én a kollégáimmal sokkal többet fogok alakítani a Híradó formáján az elkövetkező években, mint az elődeim tették, akik köztudottan nem voltak nagyon fanatikus változtatók.

Véget ér a szignál, megjelenik egy műsorvezető. Milyen műsorvezetői csapattal indultak most, hogy a szerep súlya megnövekedett?

– Az első kiadásban heten vezetnek műsort, közülük négy híradós, Sándor–Elek–Moldoványi–Káplár, egy tévés, de nem híradós, Sugár András, egy rádiós, P. Szabó József és egy főszerkesztő hírlapíró, Pálfy József.

Fog változni ez a lista a továbbiakban?

– Egy ideig állandónak tekinthető. Az év végéig bizonyosan. Azután meglátjuk... A Televízióban bérelt helyek vannak, bizonyos posztokon ugyanazokat az arcokat látni huszonöt éve; ezt nem tartom egészségesnek.

Kik jöttek önnel együtt a Híradóhoz?

– A helyetteseim, tehát a TV-Híradó új vezetése az Aczél–Elek–Sándor-csapat. Mi kezdettől fogva együtt dolgoztunk, ez közös munka és közös mű. Van néhány új munkatársunk, például Tardos Júlia, aki a Rádiótól jött, Bánki Arpád és Dömsödi Gábor szintén, szükségünk van mikrofonos emberekre. A Híradó külpolitikai szerkesztőségében nagyon problematikusnak ítélem a káderhelyzetet, ott még frissíteni kell, de nem olyan könnyű embereket találni.

Egyáltalán nem vagyok elégedett azzal sem, amit belpolitikában nyújtunk. Ennek részben szubjektív, részben más okai is vannak. Szubjektív ok például, ami mindannyiunkra, az egész híradós közösségre vonatkozik: a szükségesnél kevesebbnek találom az eredeti gondolatot, a politikai, gazdaságpolitikai, a társadalomtudományi műveltséget. Kevesebb, mint ami ahhoz kell, hogy ne csak kellő szakértelemmel, hanem eredetiséggel is végezzük munkánkat. Ideális esetben ismerni kellene a problémák összetevőit és az irodalmát is – ez eszményi állapot lenne, mi csinálnánk a világ legjobb tévéhíradóját. De nem elég mozgékony a szürkeállományunk. Szeretnénk még sok új munkatársat felvenni, javítani a káderállományt és konkurenciát támasztani az ittlévőknek – szerintem a kettő egyformán fontos.

Mit tud Ön tenni azért, hogy megteremtődjenek a műveltségbeli felfrissülés feltételei? A TV-Híradóban bizonyára nagyon feszített a munkatempó, már csak a napi két-három megjelenés miatt is.

– Itt valóban tömegtermelés folyik. Nem jut idő például arra, hogy úgy készüljenek fel egy riportra, ahogy az én ízlésem szerint felkészülni illik. Hogy elmélyedjenek a témában, ne „blattoljanak”. Hol van akkor a megoldás? Kevesebbet kell termeltetni a munkatársainkkal, és ezért a kevesebbért legalább ugyanúgy meg kell fizetni őket. Mi normában dolgozunk; havonta tíz riport az alapkövetelmény. Ennél mindenki többet teljesít, mert ez hozza a prémiumot. Az ösztönzés nálunk sajnos alapvetően mennyiségi, bár ezen máris sokat változtattunk. Eddig úgy volt, hogy tíz riportot mindenképp meg kellett csinálni. Most továbbra is tíz pont ugyan a norma, de ha valaki egy riportra nem egy pontot kap, hanem többet, mert az kiváló, akkor ezt a tíz pontot akár három riporttal is teljesítheti. Érdemes tehát minőségi munkát végezni.

Ehhez persze több pénz kell. Nőtt-e a Híradó anyagi támogatása?

– 1986-ra sem jutott sokkal több pénz, mint amennyi 1985-ben volt, de időközben, amikor a Televízió vezetői meggyőződtek róla, hogy belső versenyt akarunk teremteni, és több riport készül, amiből csak a java kerül adásba, két esetben is pótösszegeket ajánlottak meg nekünk. Erre azért is szükség volt, mert új műsortípusokat hoztunk létre, ilyen a szombat délutáni, úgynevezett nulladik híradó, amely Juszt László műsorvezetésével május 10. óta létezik, és örvendetesen nő a nézettsége. Új a Híradó A Hétben, ennek is vannak költségei, és 87-ben további újdonságokkal indulunk.

„Nézzük tovább” a Híradót. A műsorvezető felvezeti az első anyagot, ami most már lehet külföldi, de belföldi is...

– Korábban az volt a szokás, hogy szinte kötelező módon a nemzetközi élet híreivel kezdtük a Híradót, kivéve néhány nagyfontosságú protokoll-eseményt. Mi egyáltalán nem tartjuk magunkat ehhez az elvhez. Örömmel veszem, hogy a szerkesztők néha előnyben részesítik a belpolitikai anyagokat a külpolitikaiakkal szemben. Azt sem tartanám elvetendőnek, ha a kettő keveredne, de ez egyelőre még nem megvalósítható. Az volna jó, ha az anyagok sorrendjét az szabhatná meg, milyen fontosak az ország számára. Legyünk mi is olyan öntudatosak, mint más nemzetek, amelyek elsősorban saját dolgaikkal vannak elfoglalva. Az én szememben egy termelői vagy felvásárlói áremelés, egy ipari óriásberuházás sokkal fontosabb, mint egy bejrúti merénylet.

Négy hónapja vezette ön a Híradót, amikor a csernobili atomkatasztrófa bekövetkezett. Mint a televízióban is elhangzott, a magyar lakosság akkor nagyon elégedetlen volt a tájékoztatással.

– Voltak kisebb tájékoztatási görcsök itt is, de hangsúlyoznom kell a magyar tájékoztatás felelőseinek a védelmében, hogy a tájékoztatás forrása nem Magyarország volt, hiszen a baleset, a tragédia nem itt történt. Mi minden információt közreadtunk, amit az illetékesektől, tehát a Szovjetunióból kaptunk. Mindent, hiánytalanul. Nem adtunk közre, és ehhez én nem is lettem volna partner, olyan spekulációkat, amelyek nagyon virulensnek mutatkoztak Európa nyugati felén. Hogy a katasztrófának milyen következményei lesznek, milyen a hatóereje, milyen védekezés szükséges, és így tovább. Kellő információ hiányában ők is a sötétben tapogatóztak, mint sokan mások. A különbség közöttünk kétségkívül az volt, hogy amott egy sor esetben lélek nélkül, kifejezetten kártékony módon eljutottak olyan következtetésekig, amelyek abszolúte nem voltak helytállóak.

Én sajnos nem láttam magyar tévéhíradót ebben az időben, mert külföldön tartózkodtam. Beszámolt a Híradó a külföldi tényekről, például a svédországi atomriadóról?

– Tehát hogy más országokban hogyan reagáltak rá? Hogyne. Elmondtuk, hogy Lengyelországban milyen intézkedéseket foganatosítanak. Bár ne mondtuk volna, mert hisztériakeltésen kívül egyébre nem volt alkalmas. Elkezdték a jódtablettákat osztogatni, amikre egyáltalán nem volt szükség. Tudomást szerezve erről – mindenki félti az életét –, itt, Magyarországon is elkezdtek az emberek jódtablettát követelni. Mit csináljunk ezzel a jódüggyel?! A Híradónak volt a legkevesebb szé-gyellnivalója. Mi többet tudtunk nyújtani még a magyar írott sajtónál is, amelyik az esetek nagy részében a hivatalos kommünikékre szorítkozott. Mi fölszálltunk a helikopterekkel, amelyek mérték a sugárzást. Interjúalanyaink voltak. Elmentünk abba a kutatóintézetbe, ahol az indikátornövényekről, a nagylevelűekről

– sóska, spenót – leolvasható volt, hogy 1960-ig, az atomcsend-szerződés aláírásáig ezek sokkal nagyobb „vészt” jeleztek itt, Magyarországon, de a kutya nem tudott róluk, és a világon sehol sem volt téma, hogy milyen a radioaktív szennyezettség a levegőben. Sokkal nagyobb volt, mint 1986-ban, Csernobil után. Ezt megmutatni szerintem szükséges és hasznos dolog volt.

Azt hiszem, hogy a tájékoztatás, amit mi adtunk, az adott körülmények között legalábbis megfelelőnek volt mondható. Utólag visszagondolva: mondhattunk volna akkor többet is? Én sok-sok órát töltöttem azokban a napokban ennél az íróasztalnál, és szerveztem a különböző interjúkat és forgatásokat azért, hogy valami többletet tudjunk közölni, mivel a kommünikék beolvasása nem televíziós műfaj. Minthogy Magyarországon ilyen szituáció soha nem volt, nem kell azt feltételezni, hogy minden illetékes meggyőződéssel és fenntartások nélkül kooperált velünk. Mindenkiben ott mozgott egy kis félelem, hogy hátha pánikkeltésre alkalmas, amit elmond. A pánikot viszont el kellett kerülni, hiszen tényleg nem volt rá ok. Aki viszont ezt túl sokáig mérlegeli, az a végén arra a következtetésre jut, hogy legjobb, ha nem mond semmit, mert azzal biztos nem kelt zavart. Voltak ilyen eseteink.

Archiválják önök a híradót? Megvannak még ezek a kiadások?

– Ezek már nincsenek meg. Egy hónapig tartjuk meg a kazettákat. A Híradó egyes riportjai huszonnyolc évre visszamenőleg megvannak, bármikor, bármelyiket elő lehet szedni. De maga a híradós produkció, az összekötőszövegek, a műsorvezetés, a sport... nincs meg.

Nem gondolnak arra, hogy a Híradó egészét archiválni kellene, mert ugyanúgy része a nemzeti kultúrának, mint egy napilap?

– A kérdés elkésett: nemcsak hogy gondoljuk, de csinálni fogjuk. Úgy döntöttem, hogy rögzítjük az adásokat. Nem is kell hozzá túl sok kazetta.

Áttérve a belpolitikára: többekkel beszélgetvén, azt a véleményt hallottam, hogy a főváros/vidék arány az új híradóban kicsit eltolódott a vidék kárára.

– Ez az arány soha nem volt jobb a vidék javára, mint most, tehát az összefüggés fordított módon áll fönn. A Híradó csak annyira Budapest-centrikus, amennyire Magyarország az. Több megyeszékhelyen vannak tudósítóink, Zalaegerszegen, Pécsett, Szegeden, Debrecenben, Miskolcon, Szolnokon és Győrben. Ezek a tudósítók hagyományos eszközökkel, tehát 16 mm-es felvevőgéppel, filmre dolgoznak. A művek fölszállítása Pestre a lehető leghagyományosabb és legszégyenletesebb módon, tehát a

helyi gyorssal történik. Sem átírásra, sem elektronikus feljátszásra nincs mód. Ha egy vidéki városban bármi történik déli 12 után, szinte kizárt, hogy bekerüljön az első kiadásba. Egy televíziónak, amelynek pillanatnyilag nincs pénze arra, hogy elektronizálja a teljes vidéki hálózatot, a felvevő és továbbítóeszközöket, meg kell elégednie ezzel. Mindig csodálkozom a vidéki tévékritikusokon, akik keseregnek azon, hogy a vidéknek milyen kevés helye van a budapesti Híradóban. Még olyan példákkal is előállnak, hogy ha Budapesten eltörik egy főnyomócső, azonnal ott terem a Híradó, bezzeg minálunk... Kérem, hiába „termünk” mi ott, délután háromkor az ország valamelyik távoli szegletében egy eltörött nyomócsőnél, hogyha a róla készült riport másnap hajnal előtt nem tud megérkezni. Igaz, hogy már van helikopterünk, tehát le tudunk repülni érte, de a helikopter nem mozgatható csak úgy... Alapvető problémánk a technikai eszköztár mérhetetlen elöregedése. Csak tetézi ezt, hogy a vidéken dolgozó kollégák borzasztóan óvatosan bánnak a rázósabb anyagokkal. Az okok nyilván a vidéki mikroklímában keresendők.

Mi a kulturális témák helye, súlya a Híradóban? Kulturális magazinja van a Televíziónak, de kulturális híradója mintha nem lenne...

– Szeretnénk a művészeteknek az eddigieknél nagyobb helyet adni a műsorban. Különösen fájlaltam a filmművészetről szóló híradások hiányát. Ezen igyekeztem változtatni, már csak azért is, mert a film nem idegen tőlem, az MTI-ben két éven át szerkesztettem egy filmkiadványt. Néha két hét alatt négy filmanyagunk is van, részben forgatási riportok, részben filmelőzetesek.

Korábban a popzenével is mostohán bántunk. Újabban megadjuk neki az őt megillető helyet. Az utóbbi időben több világnagyság szerepelt nálunk, villáminterjúkat készítettünk velük, részleteket hoztunk a műsorukból, a nézők érzékelhették, hogy itt vannak, hogy figyelünk rájuk. Komolyzenei hír kevés van, föltétlenül többre lenne szükség, a képzőművészeti híradások viszont túlburjánzanak. Továbbra is informáljuk nézőinket a fontosabb színházi premierekről, az utóbbi időben azonban igyekszünk a társulatok műhelymunkájáról is tájékoztatást adni. Mivel szeretnénk többet foglalkozni? Kultúrpolitikával okvetlenül. Elszomorító, hogy a filmélet válságának ügye mind a mai napig nem tudott bekerülni a Híradóba, mert nem találtunk hozzá nyilatkozót. Autentikus személyeket kerestünk, de nem volt együttműködő partner.

Van önnek joga kitenni egy üres széket a Híradóban?

– Van, de inkább nem élek vele. Megtehettem volna...

Bizonyos esetekben az is hír, ha valaki nem áll oda a kamera elé.

– A Híradóban sokszor elhangzott, hogy az illetékes nem akart kiállni a nyilvánosság elé. Vannak olyan esetek, amikor belekiabál a telefonba egy illetékes vezető, hogy ő nem hajlandó a Híradónak nyilatkozni. Elküldi a stábot, kirúgja, erre is volt példa, megmondjuk és megmutatjuk.

Az időjárás előtt a sportszerkesztő jelentkezik, ő a jelek szerint megtartotta a helyét, sőt...

– Bevezettük a sport újfajta tálalását is. A látványra helyeztük a hangsúlyt, a régi típusú hírolvasás megszűnt. Nem tartom a sportot puszta kiegészítőnek a Híradóban, fontos része az adásnak. A sportszerkesztőket ösztönözzük arra, hogy legyenek saját anyagaik is, és a látványt vezessék fel, ne csak MTI-híreket olvassanak egy papírdarabról.

Képzeletbeli Híradó-nézésünk a végéhez közeledik. Az új Híradó rendszerint valamilyen derűs „tücsök-bogár”-ral zárul...

– Még akik kedvelik az új Híradót, azok is gyakran felvetik, hogy minek minden adás végére egy könnyebb, hangvételében is, képileg is oldottabb anyag. Vajon tudatosan feledtetni akarjuk azt a tömérdek szenvedést, amit külpolitikai híreinkkel óhatatlanul a közönség elé tárunk? – kérdezik. Egyáltalán nem akarunk feledtetni. De ez a dolgok természetes egyensúlya, a halál mellett ott van a születés, minden tragédiában rejlik egy csepp komédia, és fordítva. Nem szeretnénk, ha adásaink komor, vigasztalan képet festenének a világról, mert az élet nem ilyen. A dolgok egyensúlyát próbáljuk helyreállítani. Mi tagadás, egy icipicikét valóban azért is választottuk a derűsebb befejezést, mert nem közömbös a számunkra, milyen érzésekkel áll fel a készülék mellől a Híradó nézője. Hátha nincsen módja szép dolgokkal találkozni – miért ne részesítsük ebben az élményben?

Az új Híradó közönségfogadtatásáról nem a főszerkesztőt kérdeztük meg. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont rendszeres panelvizsgálatából ragadtunk ki hat nyárvégi hetet, idénről és tavalyról, hogy legyen mód az összehasonlításra. Hat hét átlagában az új Híradó tetszésindexe 2,5 ponttal magasabb volt, mint a régié, azaz 83,5 pont szemben a régi 81,5 pontjával. A Híradót ezekben a nyári hetekben naponta átlagosan a felnőtt lakosság 43,4%-a nézte, azaz mintegy 3,5 millió ember. Az előző évhez viszonyítva ez naponta átlagosan 224 000 fő növekedést jelentett. Ez a különbség körülbelül annyi, mint egy nagyobb megyei lap olvasótábora.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/12 58-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5663