KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/május
• Zalán Vince: AIDS, Csernobil és...? Nyugat-Berlin
• N. N.: Ami az enciklopédiákból kimaradt Vitaest Nyugat-Berlinben
• Gambetti Giacomo: Erkölcsi elégtétel Morónak
• Rubanova Irina: Gyilkosságok a katedrálisban
• Juhász Gyula: „Békévé oldja...” Én is jártam Isonzónál
• Ardai Zoltán: A csúf Paris almái Szépleányok
• Körner Éva: Az absztrakt és konkrét szobrász: Pauer Gyula
• Koltai Tamás: Ló is, darázs is Laura
• Klaniczay Gábor: Andy Warhol
• Nóvé Béla: Élet és idézet Távol Afrikától
• Melocco Miklós: A botrányos festő Caravaggio
• Ádám Péter: A legenda születése
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A sánta dervis
• Koltai Ágnes: Bolygók együttállása
• Bikácsy Gergely: Találkozás és búcsú
• Báron György: Kétségbeesve keresem Susant
• Baló Júlia: Elmenni, visszajönni
• Faragó Zsuzsa: A halált a hangyák hozzák
• Tamás Amaryllis: Utazások egy régi autómobilon
• Schreiber László: Én a vízilovakkal vagyok
• Farkas Ágnes: Gyermekkorunk tangója
• Kabai József: Vigyázat! Életveszély!
• Gáti Péter: Ellencsapás
VIDEÓ
• Timár Péter: Vitrinemben verik a tüntetőket Képernyő kontra filmvászon
KÖNYV
• Kézdi-Kovács Zsolt: A Larousse-filmlexikon – és mi

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Távol Afrikától

Élet és idézet

Nóvé Béla

 

N. É.-nek és K. Á.-nak baráti levél helyett Kenyába

 

„... a vidék, s benne az emberi lét legfőbb jellemzője, a levegősség. Afrikai éveimre visszatekintve elfog az érzés: mintha életem egy részét a levegőben töltöttem volna. Az ég épp hogy halványkék, vagy lila; súlytalan felhőóriások vonulnak, torlódnak rajta szakadatlan, ám mindebben valami különös élénkség, erő van, amely a közeli hegyeket és a rengeteget átható mélykékre színezi. Déltájban a levegő lángolni kezd; örvénylik, vibrál és ragyog, akár a zuhatagok, a tárgyakat megkettőzve roppant délibábtükröt tart a táj fölébe. A magaslati levegőt az ember könnyedén lélegzi, s vele valami éltető bizonyosság, nagy-nagy könnyűség árad a szívébe. Reggel pedig, ha az afrikai felföldön ébred, körülnéz, és azt gondolja: Íme, itt vagyok, ahol lennem kell.”

E lélegző szépségű sorok a harmincas évekből Isak Dinesen (alias Karen Blixen) memoárjából valók, amelynek látványos megidézéséért Sidney Pollack tavaly Oscar-díjat kapott. Minthogy az önéletrajzi regénnyel azonos című film kitüntetett alakja maga az írónő, s a forgatókönyv, az emlékező keretbe foglalt dramaturgia – néhány egyéb biográfiai adalékot: leveleket, róla írt könyveket leszámítva – elsősorban az ő személyes Afrika-élményén alapul, mi több, a filmbeli párbeszédek, narrációk is javarészt tőle idéztetnek, ezúttal nem egyszerűen tiszteletkör e filmes adaptáció irodalmi eredetére, s ez utóbbi valóságalapjára kitérni.

Karen Blixen Dániában született 1885-ben. Közvetlenül az első világháború küszöbén „excentrikus hajlamától”, „nordikus elvágyódásától” űzetve, vakmerő lépésre szánja magát: hozzámegy svéd unokafivéréhez, Brer Blixenhez, s vele áttelepül a család egy brit kelet-afrikai birtokára. Az alibiházasság azonban, mint csakhamar kiderül, magaállította csapda; a könnyűvérű svéd báró Afrikában ismét belemerül a szafari-vadászat s a gyarmati háború férfias mulatságaiba, míg aztán hedonizmusa és kalandvágya végső züllésbe taszítja. Így a huszonéves, művelt és érzékeny asszonynak a bennszülöttek között szinte kezdettől magára hagyatva kell megküzdenie egy többezer holdas kávéültetvény minden gondjával, a háborús szükséghelyzettel, magánnyal, betegséggel, elemi csapással. Ám e küzdelmesen szép, megrendítő élményeket, felismeréseket hozó tizenhét év az egyenlítői Ngong-hegység lábainál nem pusztán vezeklés, méltó kárpótlás is egyben: idővel a fekete földrész az önkéntes száműzöttet lélekben honosítja és remek tollú íróvá avatja. Amikor 1931-ben, a világválság s a kávéárak zuhanása miatt a gazdaságot kénytelen felszámolni és hazatelepedni, Afrikából alig hoz egyebet, mint amit magában, emlékképpen átmenthet. Hátralevő éveiben (Isak Dinesen és Pierre Andrézel álnéven) ezt foglalja bele maradandóan néhány regényébe, egzotikus mesébe, költői-filozofikus esszébe, 1962-ben bekövetkező haláláig. Két legismertebb művét, Out of Africa (Távol Afrikától), Shadows on the Grass (Árnyak a füvön) egykor irodalmi Nobel-díjra jelölték, s többek közt nálunk is megjelentették. (Volt egy farmom Afrikában Bp. 1942, Dante kiadás – az Európa Könyvkiadó újra lefordítva az idén várhatóan ismét megjelenteti. Az itt szereplő néhány szövegidézet e cikk szerzőjének fordítása.)

Az önéletrajzi regény csábító egzotikuma bármely hollywoodi rendezőt megkísért első olvasásra. Sietve jegyezzük meg, még jó, hogy Pollack és nem más engedett e kísértésnek. Hiszen mára a könyv szabad préda, szerzői joga lejárt, s a világjáró amerikai turisták szafari-nosztalgiája; kaland-étvágya éppoly követelőző (elég egy pillantást vetni a kenyai idegenforgalmi statisztikára!), mint Blixen bárónő, avagy Hemingway idejében. És aki sosem kerül szemtőlszembe eleven oroszlánnal, annak sincs ellenére, hogy a vérengző bestiák vászonról vagy képernyőről riogassák.

„A vadásznak, kivált ha csak fényképezni akar, mindenek előtt meg kell tanulnia feltűnés nélkül és puhán mozogni. Ezen a terepen nem járhat a maga feje után, mozdulatait össze kell hangolnia a széljárással, a színekkel, szagokkal, az egész »együttes« sajátos ritmusával.”

Nos, mennyire szívlelte meg Pollack a dán baronesz intő szavát? Azt mondhatni: amennyire egy nyílt-szívű, ám kissé konok jenki trófea-vadász a szavannákon módosítani képes több évtizedes Sziklás-hegységbeli gyakorlatán. Az expedícióra mindenesetre magával hozta kipróbált, derék trapperét: Robert Redfordot, s kívüle még két másik szafariruhába bújtatott sztárszínész azt: Meryl Streepet és Klaus Maria Brandauert. A színekre, szagokra, egyszóval a profi mimikrire is volt gondja, bizonyítja ezt a rutinnal felvett, de érzéki szépségű, hangulatilag telített képek, jelenetek sokasága. („Oscart” is nyilván ez hatotta meg a leginkább!) Igazi adaptációs nehézségei láthatóan csak a ritmust s az „együttest” illetően voltak. Mert hiába szólaltatja meg a háttérből a Fekete Mise zengő kánonjait, amit látunk, nem Afrika, s nem az Out of Africa belülről fakadó ritmusát követi, l’ollack e kissé hosszúra komponált „Vadász-szimfóniájában” a kalandfilm presto, s a nosztalgia-retro andante tételei váltogatják egymást.

Egyszóval mégiscsak a maga feje után járt a másfajta terepen is. Leginkább ebben találni okát, hogy ha az „Oscart” nem is, önmaga „nagyvadját” sajnálatosan elszalasztottá. A Blixen-memoár gazdagságát, eredeti belső optikáját lényegében leszűkítette egy afrikai díszletek közt játszódó szerelmi történetre, s ebben aztán a regény s a valós óletsors valahány szimbólumát elsütötte. Hiszen Redfordot nem cserkészni, vadölni vitte magával a szavannákra, hanem hogy a bárónő (Meryl Streep) vonzó és extravagáns szafari-vadász szeretőjét, Denys Kinch-Huttent eljátssza. Kettejük mellé már csak egy léha és rezignált karakter kell a férj szerepére (Brandauer), s e bizarr háromszöggel a film súlypontja máris elcsúszott egy ógövnyivel: a valóságról a fehér ember érzelmi trópusára. El Afrikából – idéz az idézetből, de elés kiemelve, a szimbolikus, életérzésbeli hangsúlyokat egyetlen motívumra terhelve. A Blixen-memoár finoman rejtjelezett, történetté formált vallomások sora, benne ki nem mondva is ott lüktet egy mámoros, végtelennek átélt szeretkezés megmegújuló katarzisa. Denys iránti különös szenvedélyét ugyan nem leplezi, de szavakkal sohasem vallja meg, mint ahogy férjét, jóllehet neki köszönheti majd minden szenvedését (a filmben luesszel fertőzi meg) egyetlen lapon nem említi. Annál többet, s annál mélyebb empátiával szól a vele élő benszülöttek: a kikuyuk, szomálik, maszájok világáról, kultuszaik értelméről, a természethez, a tudáshoz, Istenhez, a szenvedéshez és a halálhoz való viszonyulásukról. Könyvében egy meggyógyított pásztorfiú, egy kortalan agg törzsfőnök, „Ramante”, „Esa” és „Karah” épp annyi helyet kap, mint Denys és barátja, Berkeley, avagy mint Afrika igencsak „tarka” fehér telepesei és átutazói, a svéd, brit, amerikai kalandorok, francia és skót misszionáriusok. És persze a sakálvonítfisos magányos éjszakák legintimebb társai: Homérosz, Aesopus, Shakespeare, Kierkegaard, Mozart...

 

*

 

A D-dúr divertimento felhőszakadás utáni napfény-ragyogása persze átdereng, áthallik a Pollack-változaton is egy nagy klasszikus életérzés kétszáz éve mit sem fakult emblémájaként. Különös, avarba ejtő vegyülék: Mozart-lemez forog egy, a szafari park kellős közepén felállított gramofonon, körötte kíváncsi majmok hancúroznak. Amerikai rendező nemzetközi stábbal és szereposztással filmet forgat egy századeleji dán arisztokrata hölgy afrikai emlékeiből, hogy önnön nosztalgikus teljességvágyát, szabadságeszményét, a vadnyugattól táplált panteista álmát újrafogalmazza.

Melodráma! – csattant el a sommás ítélet nem egy kérlelhetetlen kritikus ajkáról. Pedig nem egészen – nem csak az. Pollack eddigi elegyes életművének öntisztító, az „örök visszatérés” jegyében fogant szintézis-kísérlete. Benne, általa megkísérel visszatérni talán eddigi legjobb – nálunk sajnos be nem mutatott – filmje, a Jeremiah Johnson nemes ideájához, romantikus, de egyszersmind markáns és tiszta sorsfelfogásához. És bár a megvalósításba felületes manírok, régi rossz reminiszcenciák is belevegyültek, mégsem kétséges, hogy szándéka tiszta és férfiasan komoly volt, hogy igényesen összeválogatott csapatát nem egyszerűen hatásvadász szafari-forgatásra telepítette át a kenyai Nemzeti Parkba. Arról pedig, hogy a Dinesen/Blixen által leírt századeleji afrikai „Varázshegyet” nem tudta meghódítani egészen, végülis nemigen tehet. Hiszen a jelképpé lett kis sárga motorosgépet – amellyel Denys és Karen egykor szent eufóriában ott lebegett a Ngang csúcsai, a hófödte Kilimandzsáró felett –, azóta a lezuhant Denys hamvaival együtt Afrika eső- és véráztatta földje régesrég magába emésztette. Pollack becsületére legyen mondva, hogy lia a mitikus magaslatot nem is, önmaga és honfitársa, Hemingway (a Francis Macomber rövid boldogságára, a Kilimandzsáró havára gondolunk) csúcsteljesítményét időnként emlékezetesen szép percekre mégis elérte.

 

*

 

Végül álljon itt még egy rövid idézet a könyvből: „Ha megtanulom Afrika dalát – a zsiráfokét, a hátán utazó újholdét, az ekékét kinn a földeken és a verítékes arcokét kávészüret közben – vajon Afrika tudja-e majd az én dalom? Megrezdül-e a levegő a síkság felett, ha előtűnik egy szín, mit egykor viseltem? Belefoglalják-e a nevem a gyerekek játékaiba, rajzol-e néha hozzám hasonló árnyat a telihold az út porába? És vajon meddig keresnek majd odafentről eltűntem után a Ngang keselyűi?”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/05 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5282