SzépleányokA csúf Paris almáiArdai Zoltán
Az 1985-ös Magyarország Szépe-választás volt hazai földön az utóbbi fél évszázad egyetlen tréfán kívüli – csakugyan tétremenő – szépségversenye. (Vagy inkább a tréfa rekedt most kívül, s merevedett puszta ékítménnyé.) Nem valamely vállalati est részeként zajlott, nem is Anna-báli keretek között: maga volt a Rendezvény, s a koronázási gálaest csak része egy nehéz párájú eseménysorozatnak. Minthogy a versenykiírás sorsjobbító ígéreteket rejtett magában (korántsem csak győzelem esetére), rövid úton mozgalom szerveződött. Ügy látszott, a szépségkirálynő-választás évenkénti programmá, a szépség hasznosításának nemzeti intézményévé válhat, amelyre mind több lány, sőt apa, anya, fivér tekint majd gyanakvás nélkül. A szabályozott formák, szerződési kilátások kezdték újjávarázsolni azt a bizalmat, amellyel másfél-két évtizede emlékezetesen visszaéltek a reményláz akkori fellobbantói, bizonyos nálunk üdülő olasz közalkalmazottak. Már csak arra lett volna szükség, hogy a verseny döntőjében (a tévé kamerái előtt) kiütközzék: ami itt üzlet, az világos üzlet. Nem így esett azonban; a nyilvános finálé semmiben sem volt egyértelmű, sőt, a díjkiosztás malőrjeit a verseny utójátékai során újabbak követték, egyre vigyoribbak és riasztóbbak. És mi történt a győztessel? Tavaly megölte magát, ezzel mellékesen betetőzve a monstre szépség-akció balsikerét is.
Ezt a kifejletét még az a két fiatal filmes sem láthatta előre, akik pedig az Esemény nagyszerűségét tagadva kezdték forgatni Szépleányok című dokumentumfilmjüket – eredetileg videóriportázsukat – már 1985 nyarán. Dér András és Hartai László annyit vettek biztosra, hogy groteszk jelenségeknek lesznek tanúi. Kiindulópontjuk láthatólag ez volt: mivel a szépség ilyenfajta ünnepei, bárhol rendezzék is őket, többé-kevésbé mindig faramuciak, a nálunk rendezett ünnep garantáltan nagyon faramuci lesz. Higgadtan dolgoztak, sőt, szinte érzelemmentesen, racionális figyelemmel. Különben nem is kerülhetett volna a filmbe épp annyi referatív nyilatkozat és adat, amennyi még nem fakítja munkájukat egy szövevényes ügy audiovizuális jegyzőkönyvévé, de már magában is (jelenetek nélkül) kirajzolja az ügy természetét – mint modellt. Ehhez már korán észre kellett venniük a szépségverseny szervezői (szponzorai stb.) és résztvevői közt nőttön növekvő kölcsönös megvetést. Rögtön ennek okait próbálták láttatni, a készülő Szépleányok így alakulhatott a verseny kudarcát értelmező jelenet- és monológgyűjteménnyé. Nem egyik vagy másik nyilatkozó mondja el, hanem az interjúk együtteséből (nagyrészt éppen ellentmondásaikból) derül ki, hogy a versenyhirdetők eleve nagyzoltak, amikor a lányokat táncbavitték. Egy országos méretű szépségbajnokság sima lefolyásához ugyanis jó realitásérzékű lányok és olyan kezdeményezők kellenek, akik nem kiéhezve várják vállalkozásuk hasznát, hanem már amúgy is impozáns tőkéjüket mozgatják meg. Ide fölöttébb nagyvonalú stílus szükséges; enélkül csak rosszízű férfitréfaként hat mindaz, ami általa erotikus (persze: show-erotikus) fényt kap: a női szépség közérthetőbb (eladhatóbb) változatainak begyűjtése, a szépek akolba-rekesztése és felvonultatása. A döntőbe jutás és ami azután következik, mindenképp együttjár olyan tortúrákkal, amelyeket a nők már nem vállalhatnak „heccből”, vagy a „tükröm-tükröm”-hiúságából; még a férfigyönyörködtetés esetleges szenvedélye is összefonnyad ilyenkor. Márpedig az ezt ellensúlyozó galanteria a magyar versenyigazgatóságnak a legnagyobb jóakarat mellett sem állt volna módjában. Ráadásul magyar lányokkal kellett küszködnie, kiknek képzeletét nem béklyózza sem nyugatias tájékozottság, sem holmi Lajtán-inneni szerénység. De éppen az volt a legcsábítóbb, ami a legveszélyesebb: a kötelező érvényű konvenciók hiánya. A szépséggel való üzletelés ugyanis bőven folyhat és folyik is Magyarországon, azonban mégsincs elismerve oly módon, hogy kultúrája is lehessen. így tehát itt megrendezhető olyan országos szépségparádé – s talán csakis olyan rendezhető meg –, amelynek lebonyolítói valójában rossz szemmel nézik a versenyzők törekvéseit. Hisz nincsenek is hozzászokva, hogy méltányolják ezeket, azt sem tudják, hogyan tegyék és miért. Persze ilyen zavarok közepette csak kevesek – az egyénileg jobban helyezkedők és agresszívebbek – járhatnak csakugyan jól, de szerencsés esetben mégis mutatkozhat elégséges haszon mindkét oldalon (a lányokén is) egy kiadósabb ismétléshez.
Ebből azért nem lett semmi, mert – a Szépleányok tanúsága szerint – a zavarok elemi gyorsasággal olyan fonadékká erősödtek, hogy kikászálódni belőlük nem lehetett. Ez egyébként köszönhető külhoni érdekelteknek is, akiknek balekjei nem is annyira a lányok voltak, mint inkább a versenyeztetők. A vállalkozás egyre kevésbé látszott igazi (folytatható) üzletnek, egyre többen kezelték inkább úgy, mint a maguk tünékeny alkalmát. „Ez üzlet, ez üzlet” – hajtogatja a filmben az egyik nyilatkozó úr, talán arra gondolva – némi joggal –, hogy nálunk az „üzlet” haptákot parancsoló varázsige, és csak szentségtörők firtatják, miféle üzletről van szó. Valóban: még a jelen egyik kiemelkedő magyar szobrászát is elbűvölte a verseny körüli felhajtás. A mester úgy próbált művészi győzelmet aratni a kihívó látványosság fölött, mintha a fogyasztói Amerika köszöntött volna be Magyarországra. Mondani sem kell, hogy másféle üzlet-mágiával volt dolga. Miközben a díjazott lányok teste körül ügyködött (s a videókamerán kívül fotósokat is beengedett műtermébe), aligha látta jól át, milyen folyamatok részesévé válik. E nem-tudás büntetése: most az élet ragadta meg a művészetet, s valósággal kitekerte a nyakát.
Dér és Hartai filmje már olyan világot dokumentál, amelyből csaknem teljesen kiveszett valaha-volt „formani bája”. E világ gyötrő képtelenségei megmaradtak, de mind kevésbé vehetjük észre bennük a bumfordi kedvesség árnyalatát. Ha azonban egyáltalán keresünk árnyalatokat, ma is megláthatunk valamit a valóságban, ami mást is ébreszt bennünk, mint dühöt. A Szépleányok értéke, hogy indulatoskodás nélkül, vizsgálódó módon tud dühöt ébreszteni a valóság iránt, fogyatékossága viszont, hogy egyebet nem tud. A modell filmje, s nem a modellé és a sorsoké együtt. A szépségkirálynő tragédiáját megérinteni is alig tudja; az ide közvetlenebbül kapcsolódó filmrészletek túlságosan hosszúak vagy túl hangsúlyosak ahhoz képest, milyen keveset mondanak ebben a filmszerkezetben. A megszólaltatott lányok nyilatkozatai főként csak tény vizsgálati szempontból érdekesek, holott beszéltek volna ők úgy is, hogy a film nézője nagyokat nyeljen, rádöbbenve érzelmeik és eszük természetére. (Lásd Szomjas György dokumentumfilmjeit, az 1970-es Nászutakat és az 1971-es Füredi Anna-bált.) A filmkészítői alapállásból ered az a hiányosság is, hogy az életképszerű jelenetek többnyire töredékesek, s nem a jól elkapott motívumok szövik őket, csupán előfordulnak bennük ilyen mozzanatok. A kamera megbízhatóan érzékelteti, mondjuk, a koronázási gála szörnyű, imitált eleganciáját, de alig teszi ezt gazdagabban, mint az egyszerű tévéközvetítés tette. A filmlemezen (ahogy a szerzők művüket elnevezték) kevés az önmagában is remek felvétel. Közülük való a „Vidéken is élnek” című, rövid jelenetsor. Bár kicsit mesterkéltnek hat, ütése van, mint bizonyos novelláknak; a szerzők „újérzékeny” stílusban, igazi filmes kedvvel formálták meg. A Szépleányok egészét azonban kevéssé jellemzi a kedv, s éppen ezért nem megrendítő. Már-már gépies hidegségű film ez, amely nem azzal ijeszt meg, amit elénk tár, hanem azzal, hogy nem okoz vele fájdalmat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1173 átlag: 5.58 |
 |
|
