KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A misének vége

Barna Imre

Mi következhet a dagály, a felforgató, a minden kacatot könyörtelenül elsodró, a tisztító áradat után? Természetesen a nagy vizek visszafolyása: visszakozás, apály. Ami metaforikusan rosszként, ellenforradalomként értelmezendő, lévén a Dagálynak, tehát a Forradalomnak, a Jónak az ellentéte.

Többé-kevésbé kimondva, de akár kimondatlanul is ilyesféle értékmegfontolások társulnak Olaszországban az apály vagy visszaáramlás jelentésű riflusso kifejezés korszakmegjelölő célzatú használatához. A megjelölni szándékolt korszak állítólag több mint tíz éve kezdődött, és ma is tart. A kifejezés jellegzetes használói ugyanazok az „ex-hatvannyolcasnak” is nevezett értelmiségiek, akiknek a magatartására a szó egyúttal vonatkozik is.

Ők azok, akik először forradalmat szerettek volna csinálni (Lenin és Mao, Che Guevara és Enver Hodzsa zászlaja alatt meneteltek, szükségszerű „lehetetlent” követeltek), majd hatvannyolc többféle kudarcától megkeseredve és „radikalizálódva” a harmadik világ partizánjaival szolidáris városi gerillaharc elméletén munkálkodtak, végül pedig (legkésőbb a brutálisan értelmetlen Moro-gyilkosság óta) a falra festett ördög megelevenedésétől és mind otrombább viselkedésétől sokkoltan a szakmai, üzleti életbe, a steril kultúrába vagy más, biztos helyekre menekültek. Utazó ügynökösködésbe, műbútorasztalosságba, számítógép-programozásba, irodalomba, újságírásba, múltba, jelenbe. Vissza: vissza a fényes jövőből.

Az már az ő olasz szerencséjük, hogy visszavonulásuk általában nem vég lett, hanem kezdet: például életerős, harmincas fiúk és lányok biológiailag épp esedékes pályakezdése. Amire a világ más tájain torzóvá váló életek mentek rá, ez a virágzó citromfák és a nyolcszáz éve burjánzó demokrácia honában belefért néhány évbe. A hetvenes évtized még véget sem ért, de „hatvannyolc” meg az „ólomévek” után máris kezdődhetett a visszacsordogálás korszaka, a riflusso. (Érdemes volna elgondolkodni rajta, hogy vajon mi lehet az oka az idestova tíz éve tartó állandóságnak. Talán csak nem az, hogy elmúlt a korszakok divatja? És ha igen: nem kortünet-e ez is?…)

Az „ex-hatvannyolcas” problematika egyik legnépszerűbb filmes szószólója, Nanni Moretti például mindössze harminchárom éves, amikor az 1986-os berlini filmfesztiválon Ezüst Medve díjat nyer A misének vége című filmjével. A misének vége Morettinek ráadásul már az ötödik filmje! Igaz: Moretti csodagyerek-félének számított Olaszországban már az 1976-ban (!) készült Io sono un autarchico (Önellátó vagyok) és különösen a két évvel későbbi Ecce Bombo óta. De Moretti a csodagyerekségben sincs egyedül: a Marco Ferreri és Jim Jarmusch által egyaránt felfedezett Roberto Benigni például csak egy évvel idősebb nála, Francesco Nuti még fiatalabb is; és a nálunk a Ratataplanból meg a Pukk!-ból ismerős kócfejű bohóc, Maurizio Nichetti is az ő korosztályukba tartozik. Ifjú „ex-hatvannyolcas”, színész és szerzői filmes mivoltuk mellett egyébként érdekes egyezés még, hogy egyúttal mind bohócok is szegről-végről: Arlecchinók és Pinocchiók, nagyon olasz figurák. Harsányan vásári szemléltetői annak az egyébként mindenki által sejtett, de bevallani többnyire szégyellt alapigazságnak, hogy nincs éles határ komoly és komolytalan dolgok között. Mert egyrészt a komoly dolgok képtelenül nevetségesek tudnak lenni, másrészt pedig bele lehet halni hülyeségekbe is.

A misének vége című filmben Moretti – Olaszországban jól ismert, emblematikus szakállát leborotválva – ifjú papként jelenik meg. Nem istenességből, hanem mintegy azért, hogy egy játék (játékfilm) erejéig ne legyen kérdés, miért is moralizál. Úgy viseli a reverendát, ahogy az udvari bolond a maskarát; ő az a bolond, aki moralizál.

Az ifjú pap egy déli szigeten, idilli együgyűségben töltött tíz év után visszakerül Rómába, a szülővárosába, és ott a régi és új rendetlenséget tapasztalva elhatározza, hogy rendet csinál. Azaz: hogy ismét megtölti hívekkel a külvárosi plébánia templomát (melynek tűzről pattant feleség és angyali gyermek kedvéért fordított hátat az elődje); hogy hajdani, „hatvannyolcas” elvbarátai közül az egyiket a világból való kivonulásról, a másikat a papi pályáról, továbbá húgát az abortuszról, apját meg a házasságtörésről lebeszélje; hogy egy másik, terroristává lett régi barát mellett, ha kelletlenül is, de tanúskodjék ésatöbbi.

De hiába. A bírósági tárgyalásról egymással szinte egyetértésben utálja ki őt a vádlott meg a bíró; a volt elvbarátok meg a maguk kudarcával vagy hóbortos ábrándjaikkal vannak elfoglalva. Egyikük, egy piff-puffal és mozgalmi nosztalgialektűrrel kereskedő antikvárius fiúkat hajt fel magának a közeli mozi sötétjében. Miatta majdnem meg is ölik; és kis híján agyonveri őt egy vidám fickó is, holmi szelíd parkolási vita miatt.

Az ex-papról kiderül, hogy veszekszik a feleségével, aki viszont rosszul főz, a húga alighanem elmegy az abortuszra, az elhagyott mama pedig öngyilkos lesz. Miért csináltad? Most ki törődik velem?! – bukik ki a papfiúból is az önzés. A szinte nem is létező, idilli szigeten eltöltött tíz év után Rómában rövid idő is elég volt, hogy minden egyes emberrel meggyűljön a baja, és már csak úgy általában az „emberiséget” szeresse egyáltalán. Mások megkeresztelendő újszülöttjét, egy presszó vadidegen közönségét. Elmegy ő ebből a városból. Valahova vissza. Messzire, ahol fúj a szél, és nemigen élnek emberek.

Vége a misének, ite, missa est. Az Atyának és Fiúnak… Zene fel; értelmesen rezgő férfihang búgja: „Magányossá tesz majd a nagy szabadság, ezért fogsz te hozzám visszajönni…” És a zsúfolásig telt templomban víg táncra perdülnek egyszer még mind a szereplők: a hűtlen apa, a terrorista, a mizantróp, a farizeus, a homokos, az ex-pap és a papné, aki rosszul főz.

Hogy el ne felejtsem: a film nagyon mulatságos. Moretti látnivalóan nem sokat törődik a filmcsinálás elvi és anyagi természetű válságaival. Abszurdba hajló gesztus-naturalizmusa hol Bressont, hol meg Jacques Tatit, heroikus sebezhetősége Chaplint, szószátyársága Woody Allent, kimódolatlan, már-már ösztönös stilizáltsága még akár Fassbindert is idézheti. De Moretti egyúttal nagy, eredeti tehetség is, aki feltehetően még nagyon sok filmet fog csinálni addig is, amíg tisztázódik, van-e egyáltalán esélye a filmcsinálásnak.

Hogy miről szólnak majd a további Moretti-filmek? Apály után dagályról, azután pedig megint apályról-e? Hogy előbb oda, aztán meg vissza…? Azt hiszem, mindegy, mit gondol erről Nanni Moretti és kora. Ez a szomorú burleszk szerencsére nem vízben tocsog. Lélektől lélekig: tagolhatatlan és irányok nélküli, roppant űrökben bukdácsol.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4883