KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Részletek egy készülő dokumentumfilmből

Fújja a szél, fújja

Sára Sándor

Sára Sándornak a II. magyar hadsereg történetét bemutató, Pergőtűz című filmjében, amelynek befejező részei szerepelni fognak az 1989-es filmszemlén, érintőlegesen már szó esett a hadifogságról. Azóta a téma „önállósodott”, és a rendező 1988 februárjában hozzákezdett – Fújja a szél, fújja címmel – a második világháború magyar hadifoglyainak történetét feldolgozó dokumentumfilm forgatásához. (Az egyes főrészek: az amerikai, a francia és az orosz hadifogság.) Eddig százötven interjút készített, elsősorban olyan volt hadifoglyokkal, akik amerikai hadifogságba estek. Az alábbiakban ezekből az interjúkból közlünk részleteket.

 

R. A.: 1944. augusztus 10-én Kisújszállásról mintegy 50 személyt hívtak be. És a Kárpátokba kellett jönni, védővonalat csinálni.

J. T.: Behívták az egyetemi hallgatókat egyetemi munkatáborba, munkaszolgálatra. És elmentünk a Kárpátokba, mi történetesen a Gyergyói havasokba, erődöket építeni.

T. B.: 1944 szeptemberében vonták vissza a felmentést, és október elejin kaptam meg a behívót.

E. A.: ‘44. október 10-én kaptam meg a behívót, ami október 17-re szólt. Úgyhogy közbe’ volt a Horthy proklamációja, és akkor azzal az érzéssel vettem ezt tudomásul, hogy talán megúszom a háborút.

F. N.: A Horthy-proklamációnál mindenki nagyon reménykedett – legalábbis mi –, hogy hát ily módon vége a háborúnak, és megússzuk az egész katonaságot. Sajnos, október 15-e nem sikerült. Be kellett vonulni. Bevonultam Pécsre.

T. B.: Levezényeltek bennünket Hajmáskérre. Ott a Központi Tüzér Lőiskola működött.

F. J.: Hajmáskérre megérkezve a felderítő alakulathoz kerültem. Ott az iskolaparancsnok Penchy vezérőrnagy volt…

T. B.: Mi tiszti iskolások voltunk. Aztán hozzánk kerültek még különböző más alakulatok, ludovikások, a Nagyváradi Hadapródiskola növendékei, tehát mind ilyen, ilyen iskola- és kiképző alakulatok.

B. A.: De tüzér mesterségre nem tanítottak, hogy miért, miért nem, az később kiderült, még lövegük se volt ottan… Mert mindent vittek a frontra.

K. J.: Furcsa volt nekünk az egész kiképzési dolog, mert… fapuskát adtak a kiképzésnél…

L. F.: Megindultunk kifelé Nyugatra, az egész katonaság. Vittük a GH-t, mindent.

E. A.: Ahogy a front közeledett, egyre nyugatabbra vonultunk. Vagyis vittek bennünket.

A. R.: 1944. december 13-án dobolt a kisbíró a faluban, hogy minden levente, aki még otthon tartózkodik, az három napi hideg élelemmel Győrszentmártonba’ jelentkezzen másnap.

R. A.: Összeszedték a leventéket a Dunántúlon, és minket, mint olyan csellengőket, hozzájuk csaptak. Bevittek Kapuvárra. Ott katonaruhába húztak bennünket, és a Fő téren elbúcsúztattak, hogy megyünk a frontra, mert bajba’ van a haza. Így kerültünk Komáromba, a Várba. Ott kaptunk egyhetes kiképzést. És úgy látták, hogy ez pont elég ahhoz, hogy frontszolgálatot teljesítsünk. Hát én se voltam idős, 21-dik évembe’, de a körülöttem lévő leventék bizony még kisebbek voltak.

K. J.: Fölmentem a hadnagyomhoz, ott volt a másik három hadnagy. És míg én ott töttem-vettem, addig… húztam is az időt, hallgattam: azt mondják a hadnagyok, vagyis beszélgetnek egymás között, hogy december 27-én Győrszentmártonban ki lesz állítva a szerelvény, kivisznek bennünket Németországba… Hát ezt nem tudtam megállni, lementem, és megmondtam a gyerekeknek, hogy hát ez vár ránk, kivisznek. Hát persze mint egy lázadás, kitört az egész, hogy nem megyünk, bennünket ne vigyenek ki, ha meg köll halni, haljunk meg itthon, úgyis elbombázzák a szerelvényt.

G. L.: Megpróbáltunk három társammal – akik érsekújvári gyerekek voltak – meglépni. Azonban pechünkre… hát a… csendőrök, a tábori csendőrök, akik ott az állomás körül… ugye ellenőriztek, meg vizsgálódtak, meg hát tartották a rendet, ezek észrevettek bennünket, hogy mi a szándékunk? Visszavittek. Hát már-már úgy nézett ki a dolog, hogy hadbíróság elé kerülünk. Mi azonban, hát letagadtuk, hogy… bennünk ilyen szándék volt, hanem azt állítottuk, hogy tejér’ akartunk menni valahová, az állomás melletti egyik házhoz, hogy hát tejet iszunk, és utána visszamegyünk a kötelékhez… Ennek ellenére fogolyként tartottak bennünket, és az egyik ilyen vagonnak a végében – voltak ezek a bizonyos… fékező… helyiségek, a fékezőnek a helyisége, oda tettek engem is többek között, és ránk zárták az ajtót. Sopron előtt azonban kiengedtek.

K. J.: December 31-én léptük át a határt Hegyeshalomnál. Ausztriában már nagy hó volt.

N. Gy.: December 30-án minden faluba’ kidobolták – mert ugye akkó a’ volt a hirdetési mód, hogy… – hogy 1924-tül 1928-ig születettek, leventék, holnap reggel Tapolcán a vasútállomáson jelentkezzenek. Kidobolták, hogy 16 éves kortól 21 éves korig minden levente köteles december 31-én reggel 6 órára a leventeparancsnokság előtt megjelenni. 10 napi élelemmel és meleg ruházattal, aki ennek nem tesz eleget, azt felkoncolják. Erre példa van, a Kisbéri temetőbe’ két… testvér, levente, akik ugye megszöktek ennek a teljesítése elől, és akkor ott megásatták velük a sírokat, és akkor ugye agyonlőtték a sírparton, és beletemették a sírba.

H. B.: Állandóan a „fölkoncoltatik” falragaszokat olvastuk mindenütt. Úgyhogy az ember nem is igen gondolt arra, hogy másképp is lehet, mint ha hívják valahova, oda menni kell.

V. J.: Kezdetben azzal hitegettek bennünket, hogy Sárvárra viszik a leventéket, ahol munkára – mit tudom, cukorgyári munkára, vagy egyéb… téglagyári munkára – osztanak be bennünket. Azonban leérve a vasútállomásra azt tapasztaltuk, hogy ott már német katonák intézkednek. És hallatszott a kiáltás: Fünf und dreizig oder vierzig Mann ein vagon! Harmincöt-negyven ember szálljon be egy vagonba. Hát itt már gyanús volt, és mindjobban érlelődött bennünk, hogy nem Sárvár lesz az úti cél, hanem Németország.

S. O.: 1945. január 4-én indultunk el németországi utunkra, azok a falusi leventék, gyermekek – én 17 éves voltam akkor –, akiket valami ok miatt Németországba vittek. Máig sem tudom logikailag áttekinteni, hogy mi szükség volt miránk ott? Hiszen a háború utolsó hónapjait élte, és hát bizony mi, akik politikailag teljesen éretlenek, iskolázatlanok voltunk, az egész evakuálásból, deportálásból, Nyugatra való vonulásból semmit nem értettünk.

V J.: Az első állomás Graz volt – nagyobb állomás –, ahol több időt töltöttünk. Itt már láttuk a háború nyomait, bombázások pusztításait. Beszélgethettünk romeltakarítókkal, akik kizárólag fiatal gyerekek és öregek voltak. Hiszen köztudott, hogy Németországban ekkor már 16 éves kortól 60 éves korig mindenki katona volt. Itt, Grazban körül is nézhettünk, sétálhattunk a városba’. És felfedeztünk a vasútállomás közelében egy vendéglőt, ahol pengőért, magyar pénzért kiszolgált bennünket a magyar származású vendéglős.

N. Gy.: Éjjel ott aludtunk a vagonban. De irtó hideg az a vagon, az ha áll, sokkal rosszabb, mint ha megy. Aztán ott tüzelgettünk a vonat mellett, voltak ilyen rossz… mert előtte bombázták meg a grazi pályaudvart, ugye, aztán voltak ilyen összetört személykocsik, vagonok, minden. Abból szedtünk deszkát, aztán raktunk egy tüzet, mert hát nagyon fáztunk.

T. B.: Jó hosszú és elég viszontagságos utazás után Ausztrián, Lengyelországon keresztül, fölmentünk Stettin (a mai Sczeczin – a szerk.) közelébe.

V. L: Azt hiszem, még Stettin előtt – ez most jutott hirtelen eszembe –, a helység nevét elfelejtettem, nem tudom, német ruhába öltözött magyar lányok vártak bennünket, akik nagyon csinosak voltak, elegáns egyenruhájukban, csukaszürkében, és szálláskörletükbe kísértek bennünket, ahol megvendégeltek. Hogy mennyire? Már erre nem emlékszem. De emlékeim szerint a jóllakásig ehettünk. Hiszen nekünk ez volt mindig a lényeg. Na most mi ott voltunk egész éjjel. És másnap valamikor délelőtt mentünk tovább. Alkalom nyílt beszélgetésre, velük való beszélgetésre. Meg egyesek ugye szerencsések is voltak… De kiderült, hogy kik is ezek a leányzók. Délvidéki, erdélyi nyilvánosházak lakói – zömében –, akik a németek visszavonulásával a németekkel eljöttek. És hogy aztán önként jelentkeztek-e ezek a seregbe? – ezt nem tudom. És fényszórós szolgálatot teljesítettek.

A. R.: Egy nagy német Wehrmacht lovassági laktanyába vittek bennünket. Hideg istállóba raktak be minket. Akkor éjjel nem foglalkozott velünk senki, nem tudtunk pihenni, ki voltunk merülve, fáradtak voltunk!

N. Gy.: Orvosi vizsgák, meg megsoroztak bennünket rendesen, mind a katonáknak valót.

Sz. L.: Kaptunk aztán gyalogsági kiképzést, német gyalogsági kiképzést. És azt’ hát ott voltunk, mint ilyen német katonák, vagy hát magyar leventék, de német ruhába, mindenbe beöltöztettek.

A. R.: A fiatal leventéket, a 18 éven aluliakat a légierőkhöz vitték – tehát a flakkosokhoz, fényszórósokhoz. A 18 éven felülieket pedig beöltöztették német egyenruhába, csukaszürkébe a leventéket. Ameddig be nem öltöztettek bennünket, magyar tiszteknek a fennhatósága alá tartoztunk, mihelyt beöltöztettek bennünket, lekapcsoltak a magyar tisztektől, és kérem, német kiképző, SS kiképző alakulat vett át bennünket.

V. I.: Itt ismertük meg ezt a kifejezést: menetélelem. Ami állt egy téglakenyérből, azután egy kis zsír, margarin vagy szalonna – de minimális mennyiség. És ezt kellett négy napra beosztani. Ami ilyen fiatal gyerekeknek bizony nem sikerül. Legtöbbször megettük egy nap, akkor se laktunk igazán jól.

Sz. L.: Hát nagyon jó sorunk nem volt, az biztos, mert sok koplaláson mentünk keresztül. Mert rávettettünk arra is, hogy lopni is köllött, meg mindent, amit csak értünk, ugye ami ehető vagy fogható volt, vittük azt.

R. A.: Volt olyan időszak, hogy négy napig se ettünk. Sehol se voltunk benn az élelmezési listába’. A vezetőink úgy könyörögtek ki valami kis kaját. Volt, ahol kaptunk, volt, ahol nem. Úgyhogy borzasztó sokat éheztünk.

F. I.: Amikor megindult a nagy szovjet offenzíva, fönt, északon, akkor bennünket ottfelejtettek a németek jóformán…

G. J.: A németek megelőztek bennünket, előbb bevonultak a táborból, úgyhogy ez a körülbelül kétezer főnyi karpaszományos társaság egyedül maradt ebbe’ a táborba’. Innen aztán a hátaslovakkal, lövegekkel télvíz idején szánkókat eszkábálva, gyalogosan vonultunk nyugatra.

J. T.: A szobánkban a vaságyakat szétszedve, a vaságyak végéből csináltunk tulajdonképpen szántalpakat, azokat összekötöztük. Erre raktuk a kevés műszert, ilyen teodolitokat, meg ilyen… iskolai felszerelést, meg a saját személyi motyónkat. Majd önmagunkat befogva elindultunk – feltételezésünk szerint – nyugati…, illetve hát észak-nyugat felé.

B. A.: Nagy hideg volt, tél volt, egész késő estig, majdnem éjszaka közepéig gyalogoltunk – mert csak gyalog mehettünk. És volt egy… egy szörnyű élményem, amit sose felejtek el. Muszáj volt mennünk, mert ha nem megyünk…, lefagy a szánkónk, és nem tudjuk tovább cipelni, de pihennünk is kellett… Úgyhogy fölváltva mozgatva a szánkót, hogy ne fagyjon le… pihentünk egy-két percet, öt percet, tíz percet, hogy tovább tudjunk menni. Mellettünk a német menekülők, akik mentek nyugat felé, ilyen ekhós szekerekkel jöttek… és pont ott álltak meg, ahol mi ottan… pihengettünk. És kérdezték, kik vagyunk, mik vagyunk? Megmondtuk. És egyszer csak egy őrült sikoltást hallunk az egyik szekérből. Egy fiatalasszony jön ki, és őrjöngve mondja, hogy a kis csecsemője meghalt. Megfagyott.

I. T.: Egyre intenzívebben hallottuk már a frontzajt. És találkoztunk már menekülő németekkel. Nem is elsősorban katonaság menekült, hanem a lakosság menekült. Tehát attól a résztől keletebbre eső területekről menekültek a németek. De hát menekültek ott ukrán katonák… kozákok… szóval az úton, vagy útnak nem nevezhető… de sík területen mindenki ment valamerre – feltételezhetően nyugati irányba. Hát ennek azután az volt a következménye, hogy a négynapi fáradság eléggé elcsigázta a mi ifjú csapatunkat is. És… valószínűleg egyre… – hát hogy mondjam?… – veszélyesebb lehetett a helyzet, mert úgy sorba’ lassanként eltűntek a tisztjeink is. És a végén egy tartalékos főhadnagy bácsi próbált bennünk lelket tartani: „Tartsatok ki, fiúk, el kell érni Stettint.”

F. J.: Menekülnünk kellett, mert 70 kilométert kellett megtennünk másfél nap alatt, hogy az Odera hídját felrobbantják, és aki át tud menni, az hát… nyugatra kerül, aki nem, az keleti fogságba kerül.

B. A.: Sokan a magyarok közül, egyszerűen élve a szabad lehetőséggel, szabadsággal… eltávoztak tőlünk, és próbáltak, igyekeztek hazajönni Magyarországra… Többen voltak… Na most, mikor odaérkeztünk ebbe a kis faluba, akkor kaptuk a hírt, hogy nagyon sokat, akik megszöktek tőlünk… összeszedtek egy büntetőtáborba, egy büntetőcsoportba, szakaszba vagy századba osztották őket, és ezeket azonnal levitték Magyarországra, mégpedig Komárom környékére, és ott bevetették… Később tudtuk meg, hogy ezek közül a bevetettek közül csak kettő tért vissza… mert a többiek mind ottmaradtak.

F. J.: Légitámadás érte Berlint, futóárokban vészeltük át, körülbelül Berlintől 30 kilométerre… Amikor beérkeztünk, az Alte Oberton kaszárnyába irányítottak bennünket. Hát a közelébe’ minden égett, félig leszakadt házak voltak. Úgyhogy olyan embereket láttunk, akik a fürdőkádba’ haltak meg a bombázás következtében, és mintegy premier plánba’ láttuk az egész leszakadt ház részét. Félelmetes volt, mert semmi elhárításuk a németeknek, légelhárításuk nem volt. Öt napig bolyongtunk Berlinben, míg végre ki tudtunk jönni.

T. B.: Elég kellemetlen helyzetbe kerültünk egy alkalommal, mert felkéredzkedtünk egy német katonai, úgynevezett „országos” járműre, tehát egy lófogatú kocsira, szekérre, amit egy idős katona vezetett, német katona vezetett. Kérdeztük, hova megy? Csak annyit mondott, nagyon szűkszavú volt, hogy megy előre. Fölkéredzkedtünk… elvitt bennünket egy darabig. Hát a német katona barátunkat pillanatok alatt ott főbe lőtték. És egy városka előtt tábori csendőrökbe, német tábori csendőrökbe botlottunk. És velünk kezdtek volna foglalkozni, de szerencsére amerikai repülőgépek egy mély támadásban elrepültek fölöttünk, elkezdték lőni azt a házat, ahol a tábori csendőrségnek volt a bázisa. Mi ezt a pillanatnyi zavart kihasználtuk, ugye akkor a németek mind… eltűntek, leszaladtak a pincébe, mi meg ottmaradtunk a fal mellett, hárman, állva. Hát aztán úgy gondoltuk, hogy jobb lesz kereket oldani.

A. R.: Egyszer csak beengedtek bennünket a fürdőbe. Volt egy előtér, nagy előtér, ilyen előszoba, ilyen raum, ahol deszkafogasok voltak. Hozták a szappant vödörszámra – nem is ismertük már a szappant –, ilyen kis zöld 10 dekásat, meg ilyen 10 dekás fehér szappant vödörbe. Mosakodtunk ezzel a szappannal, és szóltam is én ezekhez az illetőkhöz, de nem szóltak egy szót se. Megfürödtünk, kijöttünk a fürdőből, felöltözködtünk, teleraktuk a zsebünket szappannal – kérem, úgysincs szappanunk. Elmentünk vissza a körletbe. Volt egy őrmester velünk, aki odavezetett bennünket, és – kérem szépen – mondja, hogy tudjátok igazán, hol voltatok? Hát mondtuk, most már sejtjük. Erre föl azt mondja, én beszéltem ott a szolgálattevő személyzettel, és többek között mondották – mivel hát tudták, hogy mi magyarok vagyunk és kérdezték az őrmestertől, hogy hát ugye magyar az alakulat? – hogy jártak ott magyar katonatisztek, szintén fertőtlenítés céljából, és akkor ott hátul a kéményen jöttek ki. Hát a fürdő mögött körülbelül 50 méterre egy ilyen, kis téglagyárszerű valami kis épület volt, és egy kéményen hatalmas fekete füst tombolt ott kifelé. És akkor tudtuk már, hogy a megsemmisítő táborba’ voltunk, a gázkamrába’ fürödtünk, tehát ugyanott, ahol a deportáltakat vetkőztették, ahol a gázcsapnál… a vizescsapnál engedték be a gázt, hát mink is ott fürödtünk. És akkor – kérem szépen – fogtuk a szappant, ki az ablakot és ki a szappant mind, az ablakon kidobtuk, akinek volt szappanja, az még kidobta, úgy megirtóztunk.

N. Gy.: Akkor elindultunk 300 kilométert gyalog. Hat nap tettük meg ezt az utat – szóval 9 nap, de abba’ 3 pihenőnap volt. Úgyhogy ezen a Wolin szigeten végigballagtunk, Swinenmünde volt az utolsó hely, Anklam meg volt az első, a tengerparton. Ott olyan komp volt, hogy a vonat rájárt, melléálltunk, úgy vittek át bennünket.

A. R.: Két amerikai vadászrepülőgép ránk csapott, és az egyik végiggéppuskázta a hat gépkocsit. Ezeknek olyan géppuska-lőszerük volt, hogy volt háromfajta lőszerük: az egyik golyó, az acélmagvas volt, az kék csíkos volt; a másik piros csíkos volt, az robbanó volt; a harmadik meg sárga csíkos volt, az foszforos volt. Hát avval az acélmagvassal három gépkocsinkat rögtön kilőtték. Úgyhogy az egyiknek a motorblokkját lőtték keresztül, a másiknak a differenciálját. Pontosan én ültem az oktató mellett, és mikor rácsaptak a sofőrfülkére, csak pontosan kihúztam a slusszkulcsot, és már estem is ki az ajtón, az oktató a másik felin. Kérem szépen, átkúsztunk az árokba, a kocsi meg gurult. A többi már mind az árokba’ volt… Hát, kérem szépen, láttuk a két repülő, hogy köröz fölénk, és az egyik még egyszer rácsap, rástuccol. Így fogtuk a bokrot, hát semmi fedezék nem volt, csak a bokrot fogtuk. És szerencsére nem lőtt, megbillentette a repülőgépet, és intett kifelé. Hát evvel menekültünk meg talán a haláltól, az első tűzkeresztségen.

F. N.: Bemondta az angol rádió, hogy Figyelem! Figyelem! Drezda lakói, február 13-án, a lakosság menjen ki a szomszédos hegyekbe – Drezda egyébként hasonlít Pécshez, a fekvése, mert hegyek környezik –, mert terrorbombázást, hát persze nem ezekkel a szavakkal, fognak végrehajtani. Hát, kérem szépen, aki hallgatta, az nem mert kimenni, mert honnan tudhatta. Csak az angol rádióból, ha az angol rádiót hallgatta. Hát azért azonnali főbelövés járt. Ha hallotta, de nem vett róla tudomást, hát az ottmaradt. Na, be is következett a bombázás… először a gyújtóbomba, utána a sima bomba, utána a foszfor. Mi csak annyit láttunk, amikor a foszfor potyogott.

Sz. K.: Kijártunk romot takarítani, a német családokat menteni, az utcákat rendbe tenni, a közlekedést, mindent, tehát ez volt a beosztásunk akkor nekünk.

S. I.: Egy síró asszony jött, hogy segítsünk neki. Fölmentünk – a lépcsőház ép volt. A hálószobának a felit elvitte a bomba, és a fekvőhely mellett ott volt az éjjeliszekrény, rajta a hitlerista biblia, a Mein Kampf és… hát megdöbbentő volt a látvány, amikor az a fiatalasszony odament az éjjeliszekrényhez, felkapta a Mein Kampfot és nagy ívben az ötödik vagy hatodik emeletről kivágta a mélybe.

K. J.: Fölállították a magyar zászlóaljat az udvaron, és jöttek a német tisztek, kihirdették, hogy minden szerelést le köll adnunk, amit itt fölvételeztünk. Aztán le is adtuk, és attól kezdve munkaszolgálatosok lettünk. A hadnagyomtúl tudtam meg, hogy Magyarország már fölszabadult… És ezért vették el a fegyvert, mindent tőlünk, és azért lettünk mi már ott őnáluk hadifoglyok, mert hát… Magyarországról kiűzték a németeket.

L. S.: Az egyik nap mindannyiunkat kivezényeltek a kör alakú kolostornak az emeleti folyosójára. Biztosítanunk kellett, hogy senki a folyosóra ki nem léphet. Először nem tudtuk, hogy mi van. Nem sokkal később megjelent egy autóoszlop, és megjelent Beregffy a kíséretével, és összehívta a vezérkari tanácskozást. Most mi ebből természetszerűleg nem hallottunk semmit, csak láttuk, hogy ott ülnek eléggé roskatagon a kecskelábas asztaloknál, padoknál, és hát folytak a jelentések, hogy ez van, az van, ez az alakulat itt, ez az alakulat ott. Hát április vége volt, különösebb érdekesség a dologba’ nem lehetett. Egyszer csak Beregffy felugrott, karlendítéssel köszönt, és azt mondta: „Kitartani az utolsó emberig! Én távozom.” És ezzel beült egy személyautóba, két teherautón a saját holmija, és elment. Az volt a pletyka, hogy a svájci határ felé.

V. J.: „Hitler… Adolf Hitler, népünk vezére és kancellárja a bolsevizmus elleni harcban, katonái élén Berlin védelmében hősi halált halt.” Meglepődtünk, és figyeltük a németek arcjátékát, ki hogyan vélekedik minderről. Hát volt, aki lehorgasztotta a fejét, volt, aki mosolygott. De úgy vettem észre, hogy annak mindenki örül, hogy vége a háborúnak. Szóval küszöbön áll a háború vége. Noha ott még bejelentették, jelszó: harcolni a bolsevisták ellen a végsőkig, a szövetséges csapatok támadásai elől pedig kitérni.

B. A.: Köszönet Penchy vezérőrnagynak, aki mindig is mellettünk volt, és ki is jelentette a németek előtt, hogy… itt jelenleg több száz értelmiségi, intelligens, tanult fiatal van, és nem engedi a magyarok jövő fiatal értelmiségét vágóhídra küldjék! Nem engedi! A németek azt mondták, jó, rendben van, akkor megvonják az élelmezést tőlünk. Ezt megelőzően már a magyar vezetőség és a magyar parancsnokság érdeklődött, hogy a nyugati front körülbelül hogy áll, és merre vannak az amerikaiak. Kiderült, hogy onnan körülbelül 40–50 kilométerre már ott voltak.

S. I.: Penchynek az abszolút jóérzését és a tisztikartól, a Horthy-tisztektől teljesen eltérő mentalitását remekül illusztrálja, hogy mikor bevonultunk az erdőbe, és ott vagy egy hétig bolyongtunk – ő tudta, hogy hová, mi nem tudtuk –, akkor egyszerre hívtak bennünket, és kiállítottak egy igazolást arról – mindenkiről –, hogy szakaszvezető… És ennek az eredménye az lett, hogy a francia hadifogolytáborba’ – mint a papírok, mint a papír is tanúsítja – mindenütt mint szerzsan, mint őrmester szerepelünk. Hát ennek a lényege az volt, hogy ne mint közönséges katonák, rang nélküli katonák szerepeljünk.

R. A.: Délután lépéseket hallunk, hátranézek, hát két katona ott áll a lövészgödör fölött, a géppisztolyt ránk fogja, mondja, hogy: komm, komm. Nézem, mi a fene, még ilyen katonát nem láttam. Majd látom, a karján van, hogy USA – amerikai.

S. J.: Na, forduljunk meg, szépen sorba’ voltunk, és akkor kezdi a lelógó pisztolyát… csatolgatni. Te jó Isten, hát most… csak nem… itt kell meghalni? Hát bizony, forduljunk meg és… – csatolja. Hát aztán a pesti fiú, amelyik olyan nagyszájú volt és mindég… azt mondta: „Mister! Mister! Mister! Mister! Nicht Deutsch! Budapest, Hungary, Budapest! Nicht deutsch!” Sírva aztán hozzáfogott rimánkodni. Az… nagy szigorú képpel nézett, mit tudom én… akkor elkezdte a madzagján a pisztolyát… – nagy pisztoly volt nála – forgatni. És… aztán motyogott valamit a többinek és… hát nem lőtt bennünket tarkón – mert úgy nézett ki, hogy… ott kell… Na, talán az is… adott rá okot, hogy bementek a sátrainkba… és hát ott kézigránátokat találtak.

B. D.: Bielefeldbe’ volt egy nagy gyűjtőláger, harminc-harmincháromezer ember volt abban a gyűjtőlágerban. Két hatalmas sportpálya volt egybeépítve, körül drótkerítés, fenn a kapuknál meg az emeleten az őrtornyokba’ géppuskák, gépágyúk voltak, úgyhogy a szökés vagy ilyesmi lehetetlen lett volna ott. Másnap délután aztán jött egy magyar rádióbemondás, hogy akik mint magyar leventék kikerültek, és itt a lágerbe’ vannak, azok a tiszti gyűjtőhelyre jöjjenek ki. Hát mi is próbáltunk furakodni oda, hogy hát ugye ki tudjunk menni a tömeg közül. Hát ugye a németek nem akartak bennünket engedni. Pláne ezek a zöldruhás SS-ek.

F. J.: Az őrmester mutatja, hogy álljunk össze hármasával, és induljunk utána. Persze kísért az állványos géppuskával. Amikor megyünk, akkor már egy ilyen völgyszűkületbe’ mentünk, és ott már kétoldalt rengeteg amerikai katona volt. Azok mind felgyürkőzve és ingujjban, csak derékszíj meg puska – azoknál más felszerelés nem volt, mert mindent vitt utánuk a teherautó. És akkor bevittek bennünket a községbe. Nem messze volt a község, és körül volt kerítve léckerítéssel az iskolaudvar, onnan két ágyúval a szomszéd községet lövette egy amerikai őrnagy. Mondtuk neki, hogy nincs abba’ a községbe’ ellenség. Nem baj – azt mondták –, először megölik a községet, aztán vonulnak be. Jól van. És akkor elővágódott egy magyarul tudó – Takács József, úgy hívták –, bemutatkozott: „Takács József vagyok, én már Amerikába’ születtem, de a szüleim magyarok, és ti már jó helyen vagytok, ne féljetek, már nem lesz belőletek halott, mert már itt vagytok fogságba, mi azonban még megyünk előre, még mi meghalhatunk.” Akkor ott voltunk estefeléig. Estefelé fogtak bennünket, és bekísértek Bayreuth-ba, a városba.

Sz. S.: Ahogy mentünk kerékpáron, egy dzsip vágódott elénk, angol katonák ültek rajta. És az egyik angol katona – kifogástalanul beszélt németül – keresztbeállt a dzsip előttünk az úton, leszállt belőle, odajött hozzánk – mi kerékpárral voltunk –, és kifogástalan németséggel annyit kérdezett tőlünk, hogy: Uraim, Önök a Tito alakulatokhoz tartoznak? Mire annyit mondtunk, hogy: „Nem, kérem, mi magyar csapatok vagyunk.” Erre látszott, hogy megkönnyebbedett, és annyit mondott csak, hogy: „Na, hála isten, akkor még van időnk.” Szóval később tudtuk csak meg, hogy ennek a megkönnyebbült sóhajnak az volt az értelme, hogy a jugoszláv partizán csapatok erőltetett ütemben haladtak Dél-Ausztriába előre. És az angolok pedig, érthetően, minél nagyobb területet óhajtottak megszállni, és előbb-utóbb összeütközésbe kerültek volna ezekkel a jugoszláv partizán alakulatokkal.

J. F.: 29-én jöttek be abba a helyiségbe a franciák. A francia harcoló csapatok. Úgyhogy pár ágyúlövést hallottunk, meg ilyen sorozatvető fegyverekből valamit. Azt’ begyüttek a franciák, átvizsgálták a kórházat, föl köllött mindenkinek állni az ágybul, mert fölborogatták a matracokat is, fegyvert kerestek, meg nézegették a hónunk alját, hogy SS nincs-e? Hát aztán én voltam akkor egy tatabányai Forisek Mihály nevűvel, annak is a lába volt így fertőzött, hát ezzel ketten aztán kimentünk. Már akkor mankóval tudtunk menni. Hát elkezdtek bennünket a franciák – hát nem tudom, énszerintem haditudósító lehetett – fényképezni. Leállt külön is, meg így össze köllött állnunk, egymás mellé, evvel a tatabányai sráccal. Na, aztán akkor megvolt, visszamentünk a kórterembe.

K. L.: Kétnapos alkudozás után hajlandók voltak fogságba ejteni bennünket. Mert először azt mondták, hogy nem érnek rá ők most hadifoglyokkal törődni.

S. I.: 1945. április 22-én esett a volt hajmáskéri Tüzér Központi Lőiskola amerikai fogságba. Patten hadseregének. Meg kell mondani, hogy tőlünk keleti irányba, nem nagyon messze, a szovjet hadsereg közelgett. A fogságba esés hát természetesen részünkre rendkívül örömteli esemény volt. Mert gondoltuk, hogy… végre levethetjük a mundért, és mint akinek puska se volt a kezében… vidáman majd haza fogunk jutni. Hát bizony erősen tévedtünk.

R. F.: Dániában ekkor már nagy mennyiségű magyar volt. És ezekhez a magyarokhoz akartunk Dániába’ csatlakozni. A csatornán végig hajózva Kielbe értünk. Kiel, ez hadikikötő volt. Na, most mi, amikor bementünk a kieli kikötőbe, tulajdonképpen az ekkor már leállított, és a második világháború elején félelmetesnek ismert német tengeralattjáró flotta sorfala között mentünk be a kikötőbe. Ekkor már a tengeralattjárók mind le voltak állítva. Nem volt üzemanyag. És ezeknek a személyzete ugyancsak a gyalogságba volt beosztva. Tehát kirajzolódott bennünk az a kép, hogy a németek elvesztették a háborút. A zsiliprendszerben ért bennünket a légiriadó. Óriási fejetlenség volt. A németek, akik a hajónkra közbe’ fölkerültek, flakkokkal lőtték a kikötőt támadó repülőgépeket, melyek részben bombáztak, részben pedig aknákat szórtak a tengerbe. A zsilip első része még nem volt kinyitva, hátulról meg már lezárták. Tehát se előre, se hátra nem lehetett menni. Szerencsére a zsilipnek az első része, a tenger felé vezető része, az kinyílt, a nyílt tengerre kimentünk, és abból a bombázásból, ami egyébként ebbe’ a zsiliprendszerbe’ a hajókat is érte, sikerült a nyílt tengerre kimenni. A nyílt tengerre azonban alig érkezhettünk ki, számottevő pár kilométer távolságra, leállították a hajót, tudniillik aknaveszélyes volt a víz. Nem engedtek bennünket tovább, tehát egy helyben álltunk, nagyszerű célpontnak. Szerencsére nem történt közbe semmiféle légiriadó. Aknakutató hajókat kaptunk, és tulajdonképpen aknakutató hajóknak a kíséretében érkeztünk meg Flensburgba. Félelmetes látvány volt az, hogy a hajónktól jobbra vagy balra, ha találtak aknát, azokat felrobbantották, és hát ugye szorongás töltött el mindenkit, hogy hát véletlenül is nem kerülünk-e valamelyiknek az útjába. Ekkor parancsot kaptak, kaptunk azzal, hogy bevetésre kell mennünk a hamburgi frontra. Erre megindult a visszafordulás. Így történt, hogy 1945. május 7-re érkeztünk le Nortdorfba, és 1945. május 8-án pedig ugye mindenki által tudottan, a háborúnak vége lett.

A. B.: Vittek minket Bolzanóba, majd Veronába. Még mindig a németek. Veronába’ nem sok időt töltöttünk. Reggel egy német katona eltörte a fegyverét, és tárgyalták az ügyét, úgyhogy délre már megszületett az a döntés, hogy kivégzik. Hát erre ott fölsorakoztatták az ottan lévő teljes állományt... és akkor láttam életemben először kivégzést.

K. Zs.: Vittek még minket délre, Veronába. De ott aztán már se parancsnok, semmi nem volt. Ott már aztán teljesen fejre állt az egész.

H. B.: Modenában volt az első, ahol már őriztek bennünket. Egy sor drót… így föltekercselve a tábor körül. És ott láttuk a vonatablakból kinézve azt, hogy hát mutogatták az olaszok, akik a földeken voltak, hogy majd ki fognak bennünket végezni. Hát ugye ő nem tehetett… német katona, nem német katona. Modenából nem soká vittek bennünket tovább. Pisa–Livorno között volt egy nagyobb tábor, ahol már magas drótkerítés, két vagy három sor… és megvoltak már a posztok, az őrök a sarkokon, néger katonák vigyáztak ránk.

N. Gy.: Bergholzba vittek. Az egy gyárváros volt. Volt ott egy repülőgyár, textilgyár, a fene tudja, még mi nem. Hát ott meg is értünk. Ott tényleg majdnem UNRA láger volt, mert ott tíz kilométeres körzetbe’ szabadon mozoghattunk. Ott semmi probléma nem volt. Krumplileves volt minden nap, mikor odamentünk, meg 20 deka kenyér három nap, rizskenyér, olyan fehér volt, mint a hó, a másik négy nap meg 20 deka ilyen háztartási keksz.

Sz. E.: Az angolok ezt követően – hát persze nem egyik napról a másikra – összeszedték a különböző táborokból a középiskolás diákokat, a hozzánk hasonló középiskolai diákokat, tanárokat, tanítókat… sőt, több esetbe’ Eötvös kollégistákat… és hát egy ilyen iskola-zászlóaljat hoztak létre – így tudnám megnevezni. És ez különböző tagozatokkal működött. Volt benne gimnázium, kereskedelmi, polgári, de volt elemi iskolai tagozata is, mert bizony volt ott 10–12 éves gyerek is köztünk.

I. F.: Mikor vége lett a háborúnak, bekerültünk úgynevezett „senki földjére”. Hogy mondják ezt most? Senki földje, úgy mondják végeredményben. S akkor mondták a magyar tisztek, hogy ha erre mennek, mennek Oroszország fele – ha erre mennek, Nyugat fele mennek. Menjenek Nyugat fele, mert arra műveltebb emberek vannak… És a műveltebb ember jobban bánik a… hadifoglyokkal, mint aki nem művelt. Hát mink úgy gondoltuk, hogy nem megyünk mi se Nyugatra, se Keletre. Elindultunk Dél fele, Magyarország fele. Voltunk vagy heten-nyolcan akkoriba’, úgy terveztük, hogy megkeressük a Dunát, és a Duna mellett ugye le fogunk jutni Magyarországra. Előbb úgy csináltuk, hogy nappal nem mentünk sehova se. Éjszaka mentünk. Nappal csak akkor mentünk, ha erdőbe kerültünk. Így ez lett a határozat. Na csak úgy mentünk, hogy az első… mindig az első embert váltottuk. És a végén én kerültem legutoljára. Nézem, eltűntek az emberek, hol vannak? Hát volt az erdőbe ilyen nagy bevágás. És mikor észrevettem, ott áll az amerikai kocsi, már mondták az amerikaiak, hogy leckó, leckó (let’s go). Nem tudom, most is, csak azt jelenti, gyerünk, gyerünk. Fel az autóra.

S. T.: Jöttek ezek a nagy teherautók. Azokkal átvittek minket Bayreuth-ba. Hát ott se a városba… hanem Bayreuth mellett szintén a mezőn volt egy… egy még csak körül sem kerített rész… de hát a sarkokon egy-egy géppuskás fészek volt, és őrök sétáltak.

B. A.: Egy réten helyeztek el bennünket. Még drótkerítés sem volt, csak ideiglenes latrina.

T. B.: Ott… nemcsak ott, a következő táborokban is az volt az érdekes helyzet, hogy nem voltak tulajdonképpen táborok, hanem csak egyszerűen ilyen nagy mezőre vagy szántóföldre levezényeltek bennünket, ott leültünk, és akkor megjelentek ilyen műszaki alakulatok és körülkerítettek bennünket.

Z. J.: Közel ötszáz–ezer ember volt egy ilyen táborba’. Úgy kell elképzelni, hogy egyszerűen a sima búzamezőn letáboroztattak, leállítottak. Bekerítettünk egy nagy területet. Azt szabályos utcákra osztották, gerendákat hoztak később, a gerendákra dróthálót tettünk rá… Saját magunknak… elkerítettük magunkat. Tornyokat építettünk. Mindent hoztak különben, ami hozzá kellett, gerendázatot, tetőanyagot. És egyszerűen azt mondták: ez a terület. Az a búzamező nem sokáig volt búzamező. Ha elképzeli, hogy annyi ember, ha csak egy helybe topog, mit csinál? Két nap múlva senki nem mondta volna, hogy ott búzamező volt valaha.

G. L.: Elkezdett esni a hideg eső… Úgyhogy… abba a sárba… abba az agyonjárt, mélyen fekvő rétbe, még leülni se volt lehetőségünk. Állva aludtunk, ha aludtunk. De mozogni se nagyon akartunk, hanem hárman-négyen a hátunkat összevetettük, egyikünk pokrócát a fejünk fölé tettük és hát így próbáltuk magunkat védeni.

B. A.: Figyelmeztettek bennünket, hogy éjszaka ne mozogjunk, mert az amerikai katonák, azok nem ismernek tréfát… és ha elhagyjuk a bizonyos kijelölt területeket, akkor lőnek. Egyik katonatársunk, fölébredve, eltévesztette az irányt… másfelé ment el, nem a vécé felé… és ekkor az amerikai őr abba a pillanatba’ lőtt, és agyon is lőtte…

G. L.: Tőlünk nem messze, a domboldalba’, a rétnek a szélibe’ egy meztelen német katona volt, levetkőztetve, megkötve egy fához, és hideg vízzel locsolták az amerikai katonák. Úgyhogy én azt hiszem, arra ráfagyott a víz. Állítólag meg akart szökni… és állítólag szökés közbe’ a fegyverét is használta.

L. S.: Hát az amerikaiak sem voltak – én állítom – semmivel sem jobbak, mint más egyéb katonák, az első az volt, hogy mindenkinek az óráját levették, akiét elkapták. Tekintettel arra, hogy őnáluk a svájci óra az rendkívül drága, mert csak a saját kommersz óráikat gyártják. És így az volt az elv, hogy kérem, a hadifogolynak nem lehet órája, mert akkor meg tudja beszélni, hogy hány órakor, hol álljon szökésre készen. Ez volt az ok, ami miatt az órákat elvették.

F. J.: Éntőlem a németek ellopták a töltőtollamat. A tárcámat elvitték a franciák. Hát szóval… Az órámat elvitték az amerikaiak.

G. L.: 10 pengő magyar pénzem volt, még egy-két apró magyar pénzem is… de az utolsó papírpénzem tízpengős volt… És ahogy a pénztárcámat kinyitja az az amerikai katona, ezt a tízpengőst kiveszi, megnézi, fölnyitja… és… mondja nekem, hogy ezt ő elteszi. Erre én odakaptam, fogtam a tízpengős másik felit és húztam, ő meg húzta maga felé. Hát ő is óvatosan húzta, meg én is óvatosan húztam, nehogy elszakadjon a pénz. Ő húzta, én visszahúztam, és akkor háromszor-négyszer meghúztuk egymásnak… úgy elkeseredtem, mondom, hagyd már meg nekem ezt a pénzt, ez az utolsó magyar pénzem – mondom –, ez emlékem nekem… Azt mondja – magyarul! – én is emléknek akarom. Hát, mondom, te hogy kerültél ide? És rögtön mondja, szombathelyi gyerek vagyok… Szombathelyről a szüleim annak idején, mikor a második világháború megkezdődött, kimenekültek Észak-Amerikába, és én amerikai katona lettem.

Sz. E.: Gallyakból építettek hajlékot maguknak az emberek. Semmi más nem volt. Mi négyen összefogtunk, és csináltunk – emellett a nagyon rossz koszt mellett – egy faházat. Nagyon nagy szerencsénk volt, mert a levelek rövidesen megfonnyadtak, és azon a vidéken mindennapos az eső. Hát az emberek végül a vizes-nedves földön alud… vagy legjobb esetbe’ vizes avaron aludtak. A másik probléma pedig az volt, hogy… ennivaló… hol volt, hol nem volt. Tehát nagyon kevés ennivaló volt.

F. N.: Így kezdődött a porevés – mi annakidején így mondtuk –, mert az amerikaiak adtak: egy kanál tejport, egy kanál neszkakaót, egy kanál kávéport, egy kanál borsóport. Mindenki maga főzhetett volna elvileg, de mivel kinn voltunk a prérin, és közel s távol sehol egyetlenegy fa, hát nem volt mivel fűteni.

V. I.: Mindenféle porokat adtak: tojáspor, tejpor, kis só, pudingpor – a legkülönbözőbb –, mazsola, persze, kicsi mennyiségbe’. A lágervezetőség vételezett, és aztán elosztották.

I. T.: Azután hoztak egy-egy tábori konyhát… Betoltak egy-egy ilyen üsttel ellátott főzőalkalmatosságot. Adtak hozzá kokszot vagy brikettet, s akkor minden ilyen mezőnek megvolt a saját főzőhelye.

T. B.: Nagyon sokat… éheztünk. És szomjaztunk is. Úgyhogy bizony még arra is ráfanyalodtunk, hogy ott a táborban ezeket a vad… zabot, meg szóval ilyen… vagy ahhoz hasonló növényeket – szóval, amit lehetett, megettünk, volt, aki a lucernát is megette, mert egyszerűen nem volt mit… mit enni.

S. I.: Egy hónap után már sebesek lettek a fogínyeink. Hát ugye nyilvánvaló a skorbut.

G. I.: A városlakók mintegy állatkerti nézésre, kijöttek vasárnaponként a tábort megtekinteni, és élelmet hoztak, gyümölcsöt, egyéb élelmet. És akkor a kerítésen bedobálták azt. Na, most azok, akik fokozottabban igényelték a kosztot, ugye, nem tudtak ennek ellenállni, megközelítették a drótsövényt, és így történt az, hogy körülbelül a kerítéstől egy tíz méterre, belül, az egyik bajtársunkat – Végvölgyi János, azt hiszem –, testnevelési főiskolás fiút, agyonlőtték.

J. T.: 50 napig voltunk Bad-Kreuznachba’, az Isten szabad ege alatt, tűző óriási napsütésben.

S. P.: Volt például sajnos közöttünk olyan, aki nem bírta idegileg ezt a bizonytalanságot és terhet, lefeküdt a vécé mellett, a nyári rekkenő melegben, a földkupacra, amit latrinaásásnál kidobtak, és nem volt hajlandó még az élelemért sem elmenni. Úgyhogy mi vittük oda neki a csajkát. Hemzsegtek rajta a tetvek… Ő csak feküdt, és nem beszélt, és nem mozgott, és semmi. Szóval az abszolút letargia, ami csak elképzelhető. És sajnos ő aztán el is pusztult.

F. N.: Május legvégén, június legelején – akkor közölték, hogy a legrövidebb időn belül hazaszállítanak bennünket… Óriási volt az öröm – el lehet képzelni… Egy szerelvényt el is indítottak… Magyarországon azonban az nem állt meg, hanem egyből ment tovább Kelet felé. Erre a további hadifogoly hazaszállítást felfüggesztették. El lehet képzelni, milyen rettenetes lehangoltságot jelentett ez a társaságnak.

T. B.: A mi tisztjeink megpróbálták a szolgálati szabályzatban előírt és hadifogságra vonatkozó előírásokat érvényesíteni: tehát tábor-rendet akartak, parancskihirdetést, meg sorakozókat, meg minden egyebeket. Hát persze ez nevetségbe fulladt, mert senki nem volt hajlandó engedelmeskedni már a tiszteknek – mondván azt, hogy most már vége a katonaságnak, és nem lehet olyasmit játszani, amit korábban… ugye játszottak velünk.

G. J.: Járványszerű betegség tört ki, sokan flekktífuszra gyanakodtak, de állítólag nem volt az. Mégis nap mint nap reggel arra ébredtünk, hogy ebből a bizonyos rajvonalból vagy raj-társaságból hol az egyik sorból, hol a másik sorból nem ébred föl a hadifogoly: tehát meghalt. Így aztán a Bad-Kreuznach-i temetőben, szerintem, legalább negyven-ötven magyar hadifogoly sírja lehet, mert oda szállították el az elhalt bajtársainkat.

E. A.: Száz ember részére egy nap 34 szem krumplit kaptunk, ez körülbelül egy héten keresztül ment így – de negyven fölé nem ment sose, hát ehhez nem kaptunk még egy szemernyi sót sem. Hát ezt nem tudtuk úgy darabonként kiosztani, mert mi jutott volna egyre? Ezt egy nagy kondérba… először is hát megmostuk, meg nem hámoztuk, és még azt kell mondanom – ez már július elején volt vagy július közepe táján –, hogy előző évi krumpliról van szó, tehát többször átlapátolt krumpliról – el lehet képzelni, hogy hogy nézett az ki. De mégse hámoztuk meg, nem vagdostuk ki a hibás részeket, csak azért, hogy minél több maradjon meg.

Olyan apró kis darabokra lett az, olyan kockákra fölvágva, mint a kisujjam hegye. Már csak azért is, hogy a szétosztásnál… mert ott árgus szemmel nézte mindegyik, hogy nem kap-e a szomszédja többet. Tehát egy kondérba’ megfő… ilyen üstszerűségbe’ megfőztük. Először lemertük ezt a zöldes lét, amit levesnek mondtunk, ott, először azt kapták meg a csajkába, hát akinek konzervdoboza volt, az azzal állt ott. Elég szomorú képek voltak. És mikor a lé le volt merítve, akkor a krumplit evőkanállal vettük ki. Hát nem lett kimondottan megszámolva pontosan a kocka, de hát evőkanálnál már észre lehet venni, hogy nem túl tornyos-e, úgyhogy azért kellett ilyen kis mérő eszközzel osztani, hogy aztán a száz embernek valami jusson.

B. A.: Kenyeret egyáltalán nem kaptunk, és amikor jött a kenyér, akkor is kevés… sose felejtem el… hogy mindenkinek kettő és fél deka kenyér jutott csak.

F. J.: Egy hónap után aztán adtak kenyeret, úgy, hogy egy másfél kilós kenyeret adtak 10 embernek. Akkor mi csináltunk fenyőfákból mérleget, és akkor azt méregettük, hogy mindenkinek egyformán jusson kenyér. Ha egy nagyon picivel megbillent valamelyiké, akkor már a többi kiabált, hogy: „Nem jó! Nem jó!” Azonnal tenni át a másikból hozzá. Jól van, elosztottuk egymás közt. Ezt annyira precízen és pontosan mértük ki, hogy még a morzsákat is szétosztogattuk, mert annyira hiányzott a kenyér.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 02-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4874