KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/december
• Sára Sándor: Fújja a szél, fújja Részletek egy készülő dokumentumfilmből
A FILMVILÁG MOZIJA
• Ágh Attila: A világ segédmunkásai A vasember

• Nóvé Béla: Nyílt levél Winston Smith-hez Ezerkilencszáznyolcvannégy
• Schubert Gusztáv: Angyali kísértetek Rock Térítő
• Fáber András: Isten már nem felel A hajnal
• Fiala János Péter: A denevér röpte Beszélgetés Timár Péterrel
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Égi és földi történetek Velence
• Koltai Ágnes: Tigrisbukfenc Figueira da Foz

• Szilágyi Ákos: Sztálini idők mozija 4.
LÁTTUK MÉG
• Barna Imre: A misének vége
• Csantavéri Júlia: Farkaslak
• Báron György: Szomorú érzéketlenség
• Koltai Ágnes: Kisasszonyok I-II.
• Biczó Dezső: A fekete özvegy
• Sajóhelyi Gábor: A velencei nő
• Tamás Amaryllis: Micimackó
• Zsenits Györgyi: Tokyo pop
• Szemadám György: Hová mész, emberke?
KRÓNIKA
• Lányi András: Felsőfokú filmoktatás
• N. N.: Mozgóképelméleti szak
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ezerkilencszáznyolcvannégy

Nyílt levél Winston Smith-hez

Nóvé Béla

 

Smith, W. 6079

Óceánia, Egyes Légisáv

a „Légneműsítettek” Zónája

C/o George Orwell

és Michael Radford

Post Code: 1984

 

 

 

Dear Mr. Smith – Kedves Winston!

 

Megvallom, zavart és elfogódott vagyok. Mielőtt beszédírómhoz leültem, sokáig tűnődtem, hogyan is szólítsam: vajon nem veszi-e tolakodásnak, netán gyanús provokációnak, ha óceániai azonosítási száma helyett azon meghittebb, óvilági hangzású nevet használom, melyet Ön az anglikán keresztségben s a világirodalom klasszikusainak anyakönyvében szerzett. Mentségemre csupán két – erősen személyes – érvet hozhatok. Az egyik, hogy jó ideje már ismeretlen ismerősének vélem magam, s jámbor hittel a rokon lelkek telepátiájában olykor még azt is megengedem, hogy ezen ismeretségünk kölcsönösségen alapul. A másik, s az előbbinél talán foghatóbb érv, hogy birtokomban van egy Ön által írott üzenet, amelynek – mind több reménnyel érzem – magam is címzettje lehetek. Ha megengedi, emlékeztetőül idézem:

„A jövőnek vagy a múltnak, egy olyan kornak, amelyben szabad gondolkodni, amelyben az emberek nem egyformák, és nem kell magányosan élni – egy olyan kornak, amelyben van igazság, s ami létezik, nem lehet nemlétező: üdvözlet az egyformaság korából, a magányosság korából, Nagy Testvér korából, a kettősgondolkodás korából!” (Az itt szereplő idézetek George Orwell 1984 című regényének két éve, az újvidéki Fórum kiadó által megjelentetett magyar fordításából valók.)

Nos, egy ilyen üzenet már nemcsak feljogosít, de egyenesen kötelez a válaszadásra. Az alkalom pedig, kedves Winston, az Ön posztumusz rehabilitálása, felbátorít, hogy végre nyíltan megszólítsam, fennhangon köszöntsem. Tekintse tehát e sietve rögtönzött írást afféle le nem ragasztott dísztáviratnak, amelybe, ha kedve támad, a postás vagy a kíváncsi szomszéd is bátran belepillanthat.

De máris túl sokat mentegetőzöm, mintha bizony nekem is valamiféle „gondolatbűnöm” volna. Miért is tagadjam: képzeletben, akárcsak Ön és O’Brien, magam is évek óta együtt lélegzem, konspirálok Önnel, kétség és remény közt hányódva Óceánia és Eurázsia tajtékos eszmehullámain. Összekötőnket: Eric Arthur Blairt (mozgalmi nevén: George Orwellt) szerencsére nem kell bemutatnom – úgy tűnik, a négyéves (négy évtizedes?) szilencium alól Önnel együtt ő is szabadul végre, s az illegalitás lélekemésztő szkizofréniája többé mifelénk sem kényszerítheti gyanús titokzatosságba, ismeretlenségbe.

Látom Önt, kedves Winston, amint hivatalában, a Valóságfeletti Minisztérium valamely felhőkamrácskájában, egy szikrázó, korallfényű kristályburában csücsül, s e sorokhoz jutva hitetlen mosollyal ingatja fejét: „A múltat végképp elfeledni, nemlétezővé tenni, percenként megmásítani, újjáteremteni – már nem az én dolgom, maradjon az csak a ti szemfényvesztő, oldalenti játékotok!” Mégis, kérve-kérem, mielőtt az égi „emlékezetlyuk” lángoló, mindent nyomtalanul elhamvasztó katlanába vetné szerény feljegyzéseimet, emlékezzék legalább saját hajdani vívódásaira: „Tudni és nem tudni, tudatában lenni a teljes igazságnak, s közben gondosan megszerkesztett hazugságokat mondani, egyidejűleg két kizáró vélemény birtokában lenni, tudva, hogy ellentmondanak egymásnak, s mégis hinni mindkettőben, logikát alkalmazni logikával szemben, visszautasítani az erkölcs fogalmát, s közben mégis… s ugyanakkor a Párt a demokrácia őre, elfelejteni valamit, amikor felejteni kell, aztán ismét emlékezni rá, amikor arra van szükség… s ezenfelül még ugyanazt a módszert alkalmazni magával a módszerrel szemben, ami a legkörmönfontabb az egészben: tudatosan tudatlanságot előidézni, s aztán elfeledkezni az imént véghezvitt önhipnózisról…” Megértem, hogy aki mindezt végigcsinálta, az utóéletében se válhatott pozitivistává – mégis hadd kérjem, hajoljon némi részvéttel a tények fölébe. Önt ugyebár George Orwell épp negyven éve teremtette, s mily furcsa véletlen: e negyven év nem csupán irodalmi születésnap, ám egyben regénybeli életkora is, kedves Winston! Negyven esztendőt megért hát, annyi hányattatást és ideológiai kintornamutatványt túlélve – engedje meg, hogy Baltic vodkával teli poharamat (Victory gint mostanság nem árulnak) egészségére emeljem, s a még ki nem halt „oldspeak” nyelven emígyen köszöntsem: „Happy Birthday to You!”. Igaz ugyan, hogy a jóslatok szerint már négy éve – ama baljós árnyékú 1984-es évben – ki kellett volna múlnia, ám a jehovisták, s más önhitt jövendőmondók várakozásaira rácáfolva Ön épp ekkor támadt új életre, amelyhez, egyebek közt, egy brit rendező: Michael Radford filmje segítette. (Saját reinkarnációját John Hurt, O’Brienét Richard Burton, Júliáét Suzanna Hamilton alakjában keresse – ma már „telescreen”-en is könnyen lehívható!) Ön, aki mindig is makacsul ellenállt a számmisztika démoni sugallatának, nem hiheti azt, hogy a tények légből kapottak, avagy manipuláltak, s hogy kettő meg kettő akárcsak egy unciával is több vagy kevesebb lehet – négynél.

„Szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

Emlékszik, kedves Winston? E két sort Ön jegyezte rettegve és önkívületben titkos naplója elejére. Igen: kettő meg kettő az négy – akárhogy bűvészkedjék is a gondolatrendőrség, a háború nem béke, mint ahogy a szabadság nem a szolgaságban, az erő nem a tudatlanságban van. S egyetlen társadalmat sem tarthat fenn sokáig a gyűlölet-hazugság-félelem „szentháromsága”, birodalomszervező hatalma.

S ha már így nekilendültem, kérem, kedves Winston, ne kárhoztasson kettős gondolkodásra, hadd mondjak ki végre mindent, mi régóta nyomaszt s épp csak „magától következik”. Maradjunk tehát a négynél. George Orwellnek – már említett közös „összekötőnknek” – a mi kis eurázsiai nyelvünkön eleddig négy könyve jelent meg, ama bizonyos Emanuel Goldsteinéhez hasonló módon, s mint hírlik, e könyvek végre „rehabilitálva”, egy éven belül hivatalos kiadásukat is megérik. Ugyanez vonatkozik nagyobbik keleti szomszédunkra, hol – meglehet, hallott is róla – részben már kiadták, avagy kiadni készülnek az említett műveket. (A kisebbikben egyelőre sajnos csak lidérces folytatásukat írja a valóság.) Ön persze, mint a Külső Párt egykori tagja, a Valóság Minisztériumának sokat próbált alkalmazottja, joggal kérdezheti: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”

Válasz helyett hadd ismételjem az Ön kedvenc tételét: „Kettő meg kettő az négy.” A bátorság – egyelőre számtani haladványban – lassacskán felszaporodik, a dolgok egyre inkább önmagukat jelentik, a gondolatért, mely a legtöbb agyban amúgy is keserves kínnal fogan, már nem jár kínzókamra. A múltat – felerészt – már be lehet vallani, a jelent érdemes megharcolni, s a jövőt sem „einstandolja” egyedüli, mindörökre szóló kiváltságaként ma már senki. De tudom, Önt úgyis az érdekli legfőképp, mit a kínpadon félájultan, mániákusan próbált kitudni vallatójából: hogy létezik-e ama „Nagy Testvér”, a hatalmi misztériumjáték legfőbb istensége, ki mindenütt jelen van, és sehol sincs mégsem. Nagy Testvér lehunyta szemét, a szemét, azt az átható, dupla dugóhúzóként velőbe fúródó tekintetét. Azért nem árt az éberség: alteregók, Kis Testvérkék, kik a nagyot játsszák, jócskán akadnak még. „Azt mondják, az idő gyógyít, / Hogy feledni is lehet / A mosolyok és könnyek mégis, most is / Kínozzák szívemet.

Emlékszik? A mosónő együgyű dala – Júliával hallgatta ama végzetes tetőszoba ablakában állva. „A madarak énekelnek, a prolik énekelnek, a Párt nem énekel” – konstatálta Ön merengve vagy két perccel a gondolatrendőrség rajtaütése előtt.

Persze „feledni is lehet” – az emberek többsége ma már mesterfokra vitte e képességet: mielőtt bármit megélne, máris feledni kezd. Magam sem azért említettem az iménti jelenetet, mintha emlékeivel zaklatni akarnám, csak mert nem tudok szabadulni tőle, és mert Radford Önről készített filmje – futólag bár, s kissé hevenyészve – újra felidézte. Meg kell mondanom, azon kivételes pillanatok egyike volt ez, mikor az Ön keserves sorsának ismerője végre úgy érezhette, valami ráadásban van része. Orwell úr ugyanis nem adta közre e géppel komponált sláger dallamát – csupán az éneklő változatos és tiszta intencióját dicsérte –, s így az a filmben először vált hallhatóvá. Igaz, ezúttal épp csak a szöveg maradt el, s vele a jelenet lényege: az a revelatív, fájdalmas erővel felizzó közhely, hogy a beteljesülés olykor maga a végzet, s hogy az idill végső jussa más nem lehet, csak a halál.

Dear Mr. Smith – kedves Winston, jól tudom, mindezen rég túl van már, s a múltra, ha egyáltalán, legfeljebb lidérces álomként tekint vissza. Talán mégsem untatom, ha szép sorban elmondom, mi történt, s mi nem az Ön hányatott utóéletében.

Kezdem azzal, hogy amint ügyének aktája (a bűvös „1984” iktatószámmal ellátva) lezárult, a nyugati féltekén menten kampány indult az Ön rehabilitálása érdekében. Esete a legszélesebb (fél-)körben publikussá lett, lefordítva a világ (majd) minden nyelvére, mi több, nagyobb tanulság okáért még egynéhány iskoláskönyvbe is felvétetett. Egy szó mint száz, kínjai megdicsőültek, Önből mártír és bestseller-hős, egy politikaivá zsugorított tantörténet jelképe lett, akiből azóta is jól megélnek a „-ról, -ről, -tól, -től”, műfajának mindenkor serény tollnokai. A könyvet, mely kálváriáját leírta, máig se szűntek meg hasonlítgatni (leginkább Huxley, Bulgakov, Zamjatyin és mások írásaihoz), műfaját, ha a régi közhelyekre ráun a világ, időről-időre újrakeresztelni („horror”, „politikai sci-fi”, a „sztálinizmus, hitlerizmus, maoizmus kulcsregénye”, „allegória”, „intelem”, „prófécia”, „negatív-” és „anti-utópia” stb.).

Ön, kit a láthatatlan kamerák, a „Két Perc Gyűlölet” sokkoló vetítései, s az állandó agymosásra feltalált adó-vevő telescreenek egész életén végigkísértettek, talán kissé megborzad annak hallatán, hogy utóbb több filmnek is főhősévé lett személy szerint, avagy allegorikus átköltésben – attól függően, hogy e filmek készítői mennyire tartották fontosnak jelezni az eredeti történettel való közösséget. Mert itt nemcsak Radford már említett 1984-ét, vagy Michael Anderson 1955-ben készült regényadaptációját kell megemlíteni, de az Ön sok más, letagadhatatlan alteregóját is, kik az olyan filmekben tűntek fel, mint Kubrick Mechanikus narancsa, Terry Gilliam Brazilja, avagy Tarkovszkij Stalkerja. A rokonait nem választhatja meg az ember, de másokhoz esetenként több köze lehet. Valahogy így áll ez most is: én legalábbis tartok tőle, hogy Kubrick, Gilliam vagy Tarkovszkij filmje igazibb (megrázóbb, expresszívebb, mélyebb) „1984” volt, mint Radford a címhez időzített, tisztes, ám nem túl invenciózus vállalkozása. Persze, aki Önt, kedves Winston, nem ismeri, belső szemeivel még nem látta, azt bizonyára Radford „Óceániája” és John Hurt szorongató alakítása is szíven találja. O’Brienre és Júliára azonban már nem biztos hogy ráérezhet, s ez legkevésbé a két remek színész, az utolsó nagy szerepét játszó Richard Burton, s a szelíd és odaadó Suzanna Hamilton hibája. Inkább azoké a dramaturgiai átvágásoké, figura-lefaragásoké, melyeket Radford elkövetett, épp csak a lényeget: a belső ellentmondásokat, e gyötrelmes, feloldás nélküli passiójáték eleven lelki erőterét szüntetve meg. Mert hová lett a gyűlölet és szeretet, lázadás és engedelmesség eszeveszett, vad váltóláza, mely Önt, Mr. Smith, sokkal inkább megkínozta, mint a „Szeretet Minisztériumának” bármely sátáni vallatószerszáma? Hová lett az a Júlia, akit Ön kezdetben – a be nem vallott vonzalom jeleként – olyannyira gyűlölt, hogy a sötét, külvárosi utcán kis híján agyonverte, akiben csupán a gondolatrendőrség besúgóját, a frigid és agyatlan „pártnőt” vélte felfedezni, kinek derekán valahányszor meglátta a Nemiség Elleni Liga bíborszín övét, vad, szexuális bosszúvágy kerítette hatalmába? S hová lett az a másik, ki jelmezét, maszkját könnyedén levetve hirtelen átvedlett a szépség és szabadság sérthetetlen és meggyalázhatatlan papnőjévé, azzá a kihívó, magabiztos és öntörvényű lénnyé, aki Önnél – vallja be – százszor bölcsebb és erősebb volt minden tudatlanságával, s a politika iránti tüneményes érzéketlenségével együttvéve? A filmen mindennek csak szelíd visszfénye: az üldöztetést vállaló, hű szerető, ártatlan cinkostárs jelenik meg – s még az se következetesen. Mert, hogy O’Brien elrajzolására áttérjünk, vajon miért nem kísérte el Júlia Önt ama bizonyos titkos beszervezésre, O’Brien lakására, hová későbbi vallatója Önt (a regényben: Önöket!) tőrbe csalta? Nyilván azért, mert a rendező nem figyelt fel Júlia jelenetbeli kulcsszerepére, arra az egyetlen aprócska tagadószóra, melyet az egész konspiratív beavatási ceremónia alatt kiejtett a száján. Mert – bocsásson meg, hogy rászedetése kínos élményére emlékeztetem – Önök Óceánia rendjének megdöntése érdekében mindenre habozás nélkül készek lettek volna: szabotázsra, gyilkosságra, akár a legszörnyűbb áldozatokra is, de mikor O’Brien azt kérdezte, hajlandók-e elválni, hogy – ha az ügy úgy kívánja – soha többé ne lássák egymást, Júlia volt az, aki ösztönösen és azonnal rávágja: „Nem!”. Nemde az egyetlen igaz szó az egész rabulisztikus és képtelen párbeszédben?

O’Brien… Nos, ebből a filmből nemigen ismerne rá, s gyanítom, nagyobb sikerrel lett volna képes ellenállni delejes vonzásának, ördögi praktikáinak, ha annak idején ez a Richard Burton által megszemélyesített alak áll szemben Önnel. Szó se róla, az inkvizítor nyájas fölényét remekül adja, de hát ezt a modort egy közönséges Cseka- vagy Gestapo-tiszt is könnyedén elsajátíthatja. Ami hiányzik belőle – s ezt leginkább a fent idézett jelenet példája mutatja –, épp az efféle figurák sava-borsa: a cinkosság, együttérzés zavarba ejtően hiteles álnoksága, s az a karizmatikus képesség, amely a megtör áldozatnak feloldozást, nyugalmat ígér az önkéntes vallomás és teljes megtérés esetén. A filmbeli O’Brien Önnek igazából nem cinkosa, noha néhányszor átfogja vállát, s megmutatja, mi van a rejtélyes 101-es szoba ajtaja mögött. (Hol az „Arany Vidék”, gyerekkorának idilli tája, hol a kínzásához előkészített patkányok rettenetes, vicsorgó pofája.) Szerény meglátásom szerint – kérem javítson ki, ha tévednék – annak idején maga Orwell úr is adós maradt annak hiteles rajzával, mi indította Önt, úgyszólván előzmények nélkül, (s épp, amikor személyiségét a Júliával való megváltó viszonyában visszanyerhette volna!) a feltétlen önfeladásra, hogy fanatikus hittel sorsát O’Brien kezébe adja. Ám e fatális tévedését a regényben némiképp menti, hogy O’Brien a „Testvériség” titkos szervezetének imponálóan nyugodt és céltudatos vezéregyéniségének mutatja magát. A filmbeli azonban már a beszervezés pillanatában is vádlója- és vallatójaként lép a színre, kettejük ambivalens viszonyát eltorzítva és durván leegyszerűsítve.

Azért nem érdemes túlzottan bánkódni felette. Személy szerint Ön persze fájlalhatja, hogy sorsát nem ismerik eléggé, szerelmét s szenvedéseit képtelenül elképregényesítik, s csak imitt-amott értik már belülről igazán. A múlt – hiszen tudja! – szakadatlan változik, elhal és újrateremtődik, legtöbbször nem is tudatos manipuláció következtében, csupán a feledés és érzéketlenség köznapi rendje szerint. A „newspeak” persze ma is besegít, éppúgy, mint a korábbi vezércikkek napról-napra törlendő-helyettesítendő tézisei. Megvallom, én mégse bánom, hogy a totális diktatúrák teljes „jelentésgazdagságát” egyre kevesebben akadnak, akik felfoghatják, hogy skizofrén lelki mélységeibe nem szívesen ereszkednek, s hullaszagú hazugságaitól igyekeznek megszabadulni az emberek ama bizonyos „emlékezetlyukon” keresztül. Talán elárul a mai világról Önnek az is valamit, hogy az 1984 rendezője pár év múlva amiatt szabadkozik, hogy filmje oly „depressziósra” sikeredett, s hogy a dermesztő kékeslilák közé nem kevert egy kissé melegebb színeket. Hiszen a derék Burton – Isten nyugosztalja – micsoda pompás sztorikkal szórakoztatta a stábot forgatás közben! Haj, Winston, el se hiszi: még a magát játszó Hurtöt is ott feledték lekötözve a kínpadon!

Bocsásson meg, csak idéztem, nincs szándékomban elviccelődni szenvedésein. Épp ellenkezőleg: csak most szeretnék komolyan kitérni rájuk, s feleletet találni arra az első hallásra, meglehet, banális kérdésre, hogy volt-e, van-e „értelme” az Ön egykori gyötrelmeinek.

A fájdalom önmagában értelmetlen létezési mód, mely elkerülhetetlen, s amelynek biológiai szempontból egyetlen „célja” lehet, hogy csillapítására, megszüntetésére mozgósítsa a szervezetet. Minden további „értelemmel” – mint a dolgokat általában – az ember maga ruházza fel, hogy testének börtönéből s kínjai magányos hiábavalóság-érzetétől szabaduljon. Ezt tette Ön is, ezt tesszük mindannyian Óceániában, Eurázsiában és Kelet-Ázsiában, ahol csak az emberi lényeket érzőidegek hálózzák be, melyek szerencsére nemcsak a fájdalom, de a vágyak és képzetek továbbítására is alkalmasak. E vágyak és képzetek a szenvedésnek kétféle teleologikus értelmet adhatnak: vagy transzcendentálisat, vagy úgymond „másokért”, „mások helyett vállaltat”. Ez utóbbit áldozatnak nevezik.

S itt álljunk meg, Winston, mert innentől a maga esete következik. Különleges, mondhatni határeset az Öné; nemcsak mert szenvedései az elviselhetőség határát súrolták, hanem mert kínzói ezenközben még attól az elemi kompenzációs ösztönétől is meg akarták fosztani, hogy bármi értelmet adhasson gyötrelmeinek.

„Az első, amit meg kell értenie – kezdte O’Brien sátáni szózatát a kínzókamrában Önhöz –, hogy ezen a helyen nincs vértanúság. Olvasott a múlt vallásüldözéseiről. A középkorban ott volt az inkvizíció. Kudarcot vallottak vele. Azért kezdték el, hogy kipusztítsák az eretnekséget, s azzal végződött, hogy örökkévalóvá tették. Minden máglyán megégetett eretnek után ezer új támadt. Miért? Mert az inkvizíció nyilvánosan ölte meg ellenségeit, s megölte őket, bár még nem bántak meg semmit; sőt, éppen azért ölte meg őket, mert nem bántak meg semmit. Emberek haltak meg azért, mert nem akarták elhagyni igazi hitüket. Természetes, hogy minden dicsőség az áldozaté volt, s minden szégyen az inkvizítoré, aki megégette őt. Később, a huszadik században ott voltak az úgynevezett parancsuralmi rendszerek. Ott voltak a német nácik és az orosz kommunisták. Az oroszok kegyetlenebbül üldözték az eretnekséget, mint az inkvizíció, s azt képzelték, hogy tanultak a múlt tévedéseiből, mindenesetre tudták, hogy nem szabad vértanúkat csinálni. Mielőtt áldozataikat nyilvános tárgyalásra kiállították, óvatosságból nekiláttak elpusztítani méltóságukat. Kínzással és magánzárkával addig gyötörték őket, míg megvetendő, alázatos férgekké váltak, akik bármit bevallottak, amit a szájukba adtak, önmagukat gyalázták, egymást vádolták és egymásra hárították bűneiket, s kegyelemért könyörögtek. S csak néhány év múlva mégis megismétlődött ugyanaz a dolog. A halottak vértanúkká lettek, lealacsonyodásukat elfelejtették. S miért történt ismét így? Elsősorban azért, mert vallomásaik nyilvánvalóan kierőszakoltak és hamisak voltak. Mi nem követünk el ilyenfajta hibákat. Minden itt kimondott vallomás igaz. Mi tesszük őket igazakká. S mindenek fölött: mi nem engedjük meg, hogy a halott fellázadjon ellenünk. Fel kell hagyjon azzal az ábránddal, hogy az utókor igazolni fogja, Winston. Az utókor sohasem fog hallani magáról. Teljesen ki lesz emelve a történelem folyamatából. Gázzá változtatjuk, és kibocsátjuk a sztratoszférába. Semmi sem marad magából: még egy nyilvántartásban szereplő név sem, még egy élő agyban lévő emlék sem. Megsemmisítjük a múltban éppúgy, mint a jövőben. Sohasem-létezett lesz.”

Ha van szenvedés, mely végletesen és absztraktan értelmetlen, öncélúságában páratlan tökélyre vitt, s az öntudatlan állati kínt is sokszorosan felülmúló, úgy ez csakugyan az. Persze – ha van… Mert hiszen e démoni jóslat szerencsére csak utópia az utópiában, s akármily hátborzongató, maradéktalan sohasem valósulhat meg, amíg az élet nem tagolatlan rémálom csupán, amíg folyvást utókorrá rendeződik, s amíg a magát „totálisnak” hirdető zsarnokság – bármilyen rettenetes – mindenkor emberi tákolmány marad, melyet szükségképp előbb-utóbb kikezd a hit, az „eretnekség”, a fellázadó szabad akarat.

„Sohasem-létezett lesz” – mondta ki Önre a „tudatformálás” nagymestere a végső és megsemmisítő ítéletet, nem sejtvén, hogy egy nálánál nagyobb erő – az őt is csak elrettentésül megteremtő – írói szándék épp e kijelentéssel nyújtja felénk a reménység szalmaszálát. Mert, kedves Winston, hiába árulta el végül Júliáját, s az Önt, hiába derült ki utólag, hogy a „Testvériség” titkos ellenálló mozgalma csupán a gondolatrendőrség csapdája, s hogy Goldstein lázító könyvét egy „munkaközösség” tagjaként maga O’Brien írta, mindeme végletes reménytelenségben a reményt épp az adja, hogy O’Briennek ez egyszer valóban igaza van: Ön „sohasem-létezett”.

Miért írom hát Önnek, „ismeretlen ismerősömnek” e levelet? Mert hiszek abban, hogy a gondolat maga is valóság, mely egyszer megfogan, önálló életre kel, és nem tehető többé „nemlétezővé”. Hogy a mindenkori cenzúra hatalma végesebb és fogyatékosabb annál, mint hogy az olyan példákat, amilyen az Ön valóságosnál is elevenebb sorsa, egyszer s mindenkorra kiirtsa a könyvekből, filmekből, saját nyomasztó emlékezetünkből. És mert ilyen értelemben, remélem, Ön, a „sohasem-létezett”, mindig-is-létező marad.

 

Sincerely yours, őszinte híve és tisztelője:

 

Nóvé Béla


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/12 16-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4876