Magyar MűhelyAlan K. Rode: Kertész Mihály. Egy filmes életEgy szorgos zseniBárdos Judit
A magyar származású Kertész Mihályt a világ Michael Curtizként, és elsősorban a Casablanca rendezőjeként ismeri. Rode Kertész-monográfiája nagyon részletesen ismerteti az életművet, a több mint kilencven film készülésének körülményeit, munkatársait, cselekményét. Jellemrajzot is ad: Kertészt elsősorban munkamániásként jellemzi, aki önmagát és munkatársait, színészeit nem kímélve, hihetetlen tempóban és mérhetetlen energiával, ambícióval dolgozott. Számára maga a filmkészítés volt a fontos, nem pedig bármilyen ideológiai vagy politikai cél szolgálata – akár Janovics Jenő kolozsvári stúdiójában, akár a Magyar Tanácsköztársaság idején, akár a bécsi Sascha-filmnél, akár Hollywoodban dolgozott. Filmjeit mindig a vizuális eszközök (kameratrükkök, áttűnések, a megvilágítás, a kamerakezelés, a tömegmozgatás) rendkívüli kidolgozottsága, artisztikuma jellemezte. Hollywoodban is „művészi érzékenységű európai rendező” maradt. A forgatókönyv szerepe annyi volt életében, hogy közepes forgatókönyvből is kihozta, amit csak profizmusával és vizuális tehetségével lehetett (így például rengeteg vígjátékot, westernt és krimit készített). Ha a forgatókönyv nagyon jó volt, akkor a film is remek lett. Nem ő választotta a forgatókönyvet, hanem a Warner Brothers munkatársaként (huszonhat évig az volt, több mint hetven filmet készített ott) azt filmesítette meg, amit kellett. Ha számára volt fontos egy téma, megfilmesítése lehetőségére éveket kellett várnia (Noé bárkája). A szerző beavatja az olvasót abba, hogyan zajlik Hollywoodban a filmek tömeges gyártása, milyen nagy a producer és a stúdióvezető befolyása, és milyen kicsi – a mi európai fogalmaink szerint – a rendezőé. Amerika volt az az ország, „ami legmagasabb művészi ambícióim kiteljesítésével kecsegtetett”. 1926-ban készült Amerikában az első hangos rövidfilm, és ő 1927-ben már hangosfilmet rendezhetett a Warner Brothersnél (A milliós fogadás). A könyvet olvasva betekintést nyerünk a hangosfilmre váltás nehézségeire is. Meg kellett változtatni a dialógusírás módját, a vágást. A némafilm nemzetközi nyelve hirtelen véget ért, nagy sztárjai közül sokan elvesztették munkájukat. Még érdekesebb a színes filmre váltás folyamata. Míg Európában kb. harminc évig tartott ez (csak a hatvanas években vált általánossá), addig Amerikában folyamatosan kísérleteztek vele. Kertész már 1930-tól kezelte a kétszalagos, majd a háromszalagos Technicolor-technológiát. Ekkoriban még el kellett készíteni az adott film fekete-fehér változatát is, hogy Európában is vetíthető legyen. A szerző – kissé megmosolyogtató módon – elmagyarázza, ha már magyar és zsidó származású rendezőről van szó, hogy Budapest a Duna két partján terül el, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv, és a budapesti zsidók asszimiláltak voltak, nem jiddisül beszéltek. De ezt meg lehet érteni, hiszen ez az angol nyelvű könyv nem magyarok számára íródott. Amerikában sokáig nem vettek tudomást arról, ami a harmincas évek elejétől Németországban történt. Kertész például 1933-ban Berlinbe akarta küldeni a lányát, Max Reinhardtnál tanulni. (Kitty, szerencsére Athénbe, majd Londonba ment, majd vissza Amerikába.) A könyv Kertész magánéletének fő állomásait is leírja. Szó esik házasságairól, válásairól, gyermekeiről is, és Korda Sándorral mindvégig fenntartott barátságáról, kölcsönös szolidaritásukról. 1938-39-ben azonban megértették, mi zajlik Európában. Ekkor Kertész kihozatta Hollywoodba édesanyját, két fivérét. A húgát akkor nem sikerült. Húga férjét és két gyermekét megölték Auschwitzban. Ezután sikerült túlélő húgát is kihozatnia a Warner testvérek segítségével. Kertész korábban Amerikában is találkozott antiszemitizmussal. Egy ír-amerikai színésze „egyáltalán nem tűrte, hogy valaki megmondja neki, mit csináljon, pláne nem egy lovaglónadrágos magyar zsidó, aki törve beszélte az angolt.” Amikor Pearl Harbour után az USA is belépett a háborúba, megváltozott a világpolitikai helyzet érzékelése. A Warner Brothers náciellenes propagandafilmeket készített, majd 1942-ben a Casablancát. Az ezt elemző fejezet a könyv legjobb része. Mennyi véletlenen múlt, hogy ez így sikerült! Az utolsó, repülőtéri, ködös jelenet azért olyan rejtélyes, mert a forgatókönyvet folyton átírták, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman a forgatás alatt még nem tudta, mit kell eljátszania. „Mi csak egy jó filmet akartunk csinálni. Egyikünk sem álmodott arról, hogy klasszikus lesz.” Nemzeti Filmintézet, 2021 Fordította: Babarczy Eszter
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|