Perzsa tükör

Iráni rendezők amerikai zsánerfilmjei

Csador nélkül

Benke Attila

A kortárs iráni származású nyugati rendezők az amerikai filmipar műfajait a zsarnokság és saját kulturális identitásuk elemzésére használják.

„Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé. Bárki, aki szét tud szedni és össze tud rakni egy tv-falat, s erre ma már majdnem mindenki képes, boldogabb annál, aki a világmindenséget méregeti, és egyetlen képletbe akarja sűríteni, aminek az ára az embertelen egyedüllét. Tudom, mert megkíséreltem… a pokolba az egésszel!” – ecsetelte a kiégett, nihilista Beatty kapitány a kételkedő könyvégető Guy Montagnak Ray Bradbury 1953-as Fahrenheit 451-ében. Bradbury bevallása szerint negatív utópiája a gondolkodásellenes, a kis szabadságokkal és látszatjóléttel tömegeket manipuláló diktatúráról szól, és nem a Szovjetunió, hanem éppen az Egyesült Államok McCarthy-korszaka ihlette, amikor az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság (HUAC) társadalomkritikus műveik miatt rendezőket, írókat és más művészeket vádolt kommunista kollaborációval.

Ray Bradbury később saját maga is adaptálta és aktualizálta regényét, melyből egyértelműen a tömegmanipuláló fogyasztói kapitalizmus kritikája vált időtállóvá. Ezért is készülhetett el a François Truffaut-féle 1966-os filmváltozat, és többek között emiatt rendezett a könyv alapján az iráni származású amerikai Ramin Bahrani egy friss HBO-tévéfilmet. A 2018-as Fahrenheit 451-ben már nem olyan könnyű elpusztítani a veszélyesnek tartott irodalmat, mint korábban, hiszen a digitális technika vívmányainak (könnyű sokszorosíthatóság, világháló, felhő alapú tárhelyek stb.) köszönhetően bárhol és bármilyen formában hozzájuthatnak az emberek a szépirodalomhoz és a filozófiához. Bahrani ötletes újítása szerint a történetbeli tűzoltók már nem szimplán könyveket vagy adattárolókat semmisítenek meg. Az új Fahrenheit 451-ben a könyvégető karhatalom egyfelől felhőkarcolókra kivetített interaktív showműsorrá változtatja a barbár akciókat, másfelől a the 9 névre keresztelt internetet a rendszer végletekig leegyszerűsíti, hogy az embereknek csak a szűrt hírek szalagcímét kelljen elolvasnia, és valódi szöveg helyett csupán emojikkal (hangulatjelekkel) kelljen kommentálniuk például a kultúra elpusztítását.

Ramin Bahrani filmje többek között a napjainkban a nyugati demokráciákban és Kínában, valamint Iránban is egyre direktebben cenzúrázott és lebutított online médiakultúrára reflektál. Érdekes módon interjúkban kevés iráni származású nyugati rendező (jobbára csak a teheráni születésű Hossein Amini és Babak Najafi) beszél nyíltan a vallási dogmák és a törvénykezés összefonódása miatt börtönszerű anyaországról, ahonnan sokak szülei az 1979-es Nyugat- és Amerikaellenes forradalom miatt menekültek el. Viszont ahogy Ramin Bahrani Fahrenheit 451-ében, úgy Zal Batmanglij Sound of My Voice-ában (2011), Ana Lily Amirpour Csadoros vérszívójában (2014), Nima Nourizadeh Beszervezve (2015) című filmjében vagy Babak Najafi Bérgyilkos Maryjében (2018) is megjelenik az elnyomás mellett a kettős identitás, az identitáskrízis és az otthontalanság érzése. Azaz a Nyugaton dolgozó, iráni származású rendezők amerikai műfajfilmjeikben a műfajjegyek felhasználásával fogalmaznak meg társadalomkritikát és beszélnek ellentmondásos státuszukról.

A diktatúra örök

Az iráni származású nyugati rendezők filmjeihez a kulcs a Ray Bradbury könyvében allegorikus formában megjelenő párhuzam az antidemokratikus útra lépő nyugati demokráciák és a keleti diktatórikus rendszerek között. Az ötvenes években a McCarthy-korszakban a kommunistaellenes hatalom ugyanúgy ideológiai alapon vonta felelősségre a hollywoodi filmeseket (Edward Dymtryk, Abraham Polonsky, Carl Foreman, Dalton Trumbo stb.), mint ahogy a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban a nyugatellenes rezsimek a reakciósnak bélyegzett rendezőket (lásd például nálunk Szőts István és Magyar Dezső ellehetetlenítését, az 50-es illetve a 70-es években).

A diktatórikus és antidemokratikus gyakorlat nem változott, csak kifinomultabbá vált. Az 1979-es iráni forradalom után például alkotmányba foglalták a korlátozott, az iszlámot és az emberi jogokat nem sértő „szabad” véleménynyilvánítást. A szólás- és sajtószabadság persze a gyakorlatban nem létezik a közel-keleti országban, a Reporters Without Borders szervezet jelentése szerint Iránban évente rendkívül sok újságíró kerül börtönbe. Emellett a szigorú vallási dogmák (fatvák) alapján kormányzott országban a jelenlegi Legfőbb Vallási Vezető, Ali Khamenei ellensége a szabad internetnek, ezért aztán korlátozzák a letöltési sebességet, ami miatt rengeteg külföldi oldal elérhetetlen. Továbbá ismeretes, hogy Jafar Panahi filmrendezőt jó ideig házi őrizetben tartották, és Panahi Taxi (2015) című filmjében is elhangzik, hogy a rendszer nem tűri a „rút realizmus”-t. Ezért nem meglepő, hogy mint a Fahrenheit 451 disztópiájában, úgy a jelenkori Iránban is számos könyv (például Salman Rushdie: Sátáni versek, Dante Alighieri: Pokol, Jean-Jaques Rousseau: A társadalmi szerződés) van tiltólistán, és a Teheráni Nemzetközi Könyvvásáron gyakran előfordul, hogy hazai és külföldi írók művét nem engedik bemutatni. „A könyvégetések korának leáldozott… és egy napon a kiadatlan könyveink el fognak jutni az olvasókhoz” – jelentette ki Yaqma Golrouyi költő, az egyik kitiltott mű szerzője.

A keleti és a nyugati diktatórikus vagy antidemokratikus módszerek ma is párhuzamba állíthatók, ahogy arra Noam Chomsky vagy Sheldon Wolin rávilágítanak. Wolin ezért is használta az amerikai Bush-rezsimre a „kifordított totalitarizmus” (inverted totalitarianism) fogalmát, mert a szerző szerint ugyan nem nyílt diktatúráról (hanem „menedzselt demokráciá”-ról) van szó, de az ideológiai kontroll közvetetten érvényesül az élet minden területén. Ennek eleme, hogy az alkotmányosan szabadnak nyilvánított sajtóban és a médiában szűrt hírek jelennek meg, és hogy a 9/11-re és a terrorveszélyre hivatkozva a hatalom behatol az egyén privátszférájába a digitális technika eszközein (okostelefonok, laptopkamerák stb.) keresztül. De Chomsky és Wolin állításaival konform a Donald Trump által is támogatott menekült- és arabfóbia, melynek ürügyén az Egyesült Államok társadalmát a kormányzat kerítéssel és fallal „védi meg”. Ennek eredményeként erősödnek Amerikában az alternatív jobboldali mozgalmak, és elszaporodnak az olyan xenofób támadások, mint a júliusi Los Angeles-i eset, mikor egy fiatal nő egy idős mexikói férfire támadt „menj vissza Mexikóba” kiáltással.

Variációk az elnyomásra

A diktatúra iráni és amerikai változata is megjelenik az iráni származású rendezők filmjeiben. Ramin Bahrani a Fahrenheit 451-et bevallottan többek között az új szélsőjobb riasztó erősödése miatt készítette el, és a tűzoltók megjelenésükben és mentalitásukban is sokkal határozottabban fasisztoidok, mint Truffaut 1966-os adaptációjában. Truffaut-nál Beatty kapitány nem őrült vezér, inkább a népet és Guy Montagot „helyes” útra terelő racionális atyafigura. Bahraninál a szögletes arcú és magas Michael Shannon által játszott, a Mein Kampfot is előszeretettel forgató Beatty jóval kegyetlenebb negatív hős, aki felsőbbrendűnek, szinte istennek képzeli magát, mert szerinte ő emelte ki a szürke tömegből a nélküle semmit nem érő Montagot, aki Bahrani filmjében történetesen színesbőrű.

Izgalmas Ana Lily Amirpour két disztópikus története, a Csadoros vérszívó és a The Bad Batch (2016) is. Előbbiben egy Bad City nevű, Mexikót és Iránt egyaránt idéző fiktív város a fő helyszín, ahol egy magát csadorral és hidzsábbal álcázó vámpírlány bünteti meg a kiszolgáltatottakon élősködő elnyomókat. Utóbbiban pedig szintén egy fiatal nő a főszereplő, akit kitoloncolnak egy sivatagba valahol Texas és Mexikó határán, és kannibálok, majd egy őrült diktátor fogságába kerül. Mindkét filmben a nőket szexuálisan kizsákmányoló férfiak képviselik az elnyomó hatalmat, ám a Csadoros vérszívó beszédes motívumai (csador és egyéb keleti tárgyak) miatt, Amirpour szándéka szerint is inkább az iráni hatalmi berendezkedést kritizálja és figurázza ki. A The Bad Batch a kerítés, az amerikai déli határ illetve a Jason Momoa által alakított másik számkivetett antihős mexikói származása miatt egyértelműen az amerikai migránsellenes társadalmi-politikai klímát stilizálja a posztapokaliptikus sci-fi zsáner eszközeivel. (A 2016-os film még az elnökválasztás előtt készült.)

Direktebben jeleníti meg a régóta válságban levő amerikai demokrácia egyik fő problémáját Nima Nourizadehtől a Beszervezve, mely A mandzsúriai jelöltből (1962) is sokat merít, hiszen egy manipulált fiatal fiúból, a drogos Mike-ból csinál szuperügynököt a CIA. Nourizadeh műve a paranoiathriller és a komédia eszközeivel mutatja be a kétes hírnevű Központi Hírszerzés által behálózott Amerikát, ahol senki, még akit elvileg addig szeretett (Mike barátnője, Phoebe) sem az, akinek látszik, és ha valami miatt veszélyesnek bizonyul, bármikor kitörlik őt a létezésből is.

A Beszervezve nem annyira kifinomult, akciófilmes formában mutatja be az állandó ellenőrzést, megfigyelést, a demokrácia maszkja mögött megbúvó totalitarizmust. Sokkal érdekesebb azonban Zal Batmanglij és Brit Marling két közös filmje, a sci-fi Sound of My Voice és a politikai thriller A Kelet (2013), melyek egyaránt a beépülésről szólnak, és tulajdonképpen az iráni és az amerikai modellt szintetizálják. Az Alan J. Pakula thrillerjeiért (A Parallax-terv,1973, Az elnök emberei, 1976) rajongó Batmanglij és Marling közös élményükből (hosszabb időt töltöttek el egy anarchista csoporttal) merítettek ihletet a két filmhez, azonban nem lehet nem észrevenni a Sound of My Voice és A Kelet vallási, fundamentalista felhangjait. Előbbiben a jövőből érkezett, fehér csadorszerű ruhában megjelenő Maggie nevű nő által alapított szekta áll a cselekmény centrumában, utóbbiban pedig az élővilágot mérgező nagyvállalatok ellen merényleteket elkövető ökoterrorista csoport a főszereplő. Mindkét filmben az elvileg rossz oldalon álló antihősök (Peter és Lorna, a Maggie lejáratásán dolgozó újságírók, Sarah, a Hiller Brood nevű cég ügynöke) beépülnek a szélsőséges csoportokba, melyek átformálják a protagonisták gondolkodását, vagy inkább rájuk kényszerítik saját dogmáikat. A Sound of My Voice-ban és A Keletben is hangsúlyosak a különböző manipulatív csoportrituálék: előbbiben a szekta épületébe lépés előtti fürdés, a jellegzetes, több fokozatú kézfogás, és mindkét filmben a válogatott alapanyagokat tartalmazó ételek fogyasztása. A legerősebben persze a Sound of My Voice idézi fel az iráni teokráciát, hiszen Maggie egy prófétaszerű „legfőbb vallási vezető”, aki nem tűr semmiféle alternatív véleményt, a kételkedőket (mint Petert) nyilvánosan megbünteti, vagy végleg száműzi. A Keletben viszont erősebb a „menedzselt demokrácia” motívuma a teljhatalmú, gátlástalan nagyvállalatok jelenléte miatt. Mindkét film fanatikus csoportja végső soron ugyanolyan diktatórikus, mint a rendszer, ami ellen harcolnak.

Itt is otthon vagyunk?

Az iráni származású rendezők disztópiáiban és politikai thrillerjeiben tehát a teokratikus iráni diktatúra és az amerikai „menedzselt demokrácia” modelljei érhetők tetten. A diktatórikus és antidemokratikus berendezkedések pedig az alkotók másik közös tapasztalatával, a kettős identitás és a határpozíció problémájával hozhatók összefüggésbe. A Fahrenheit 451, a Sound of My Voice és A Kelet hősei a forradalmi, szektás és szélsőséges csoportokkal találkozva meghasonlanak, ugyanakkor az új önazonosságot közvetítő közösséggel is szembe kerülnek a cselekmény során (ez utóbbi alól kivételt képez a Fahrenheit 451, melyben a könyvmegőrző ellenállók, az Eelek abszolút pozitív figurák). A Csadoros vérszívóban szép szimbólum, mikor a vérszívásra és éjszakai életre kényszerülő önbíráskodó főhős lány találkozik a Drakulának öltözött kisstílű Arash-sal, a másik főszereplővel. A vámpírizmus mindkét figura esetében a magányt és a kirekesztettséget szimbolizálja, csak éppen a lány tényleg vámpír, míg Arash csupán pozícióját tekintve az, mivel nem találja helyét a szürke Bad Cityben. A The Bad Batchben Ana Lily Amirpour ugyanúgy két magányos, bolyongó, traumatizált lélek kapcsolatát bontja ki, ám itt a főszereplők otthontalansága és identitáskrízise az Egyesült Államok latin-amerikai és arab menekültjeinek és etnikumainak diszkriminációjával hozható összefüggésbe. Ahogy természetesen a Beszervezve CIA által üldözött, egy jelszóra halálosztóvá változó, menekülő hősének identitászavarát is az állandó utazás, a megállapodás hiánya és a bizalmatlanság okozzák.

Ám az identitásválság és az otthontalanság témája legmarkánsabban a két teheráni születésű, Nyugatra szakadt rendező, Houssein Amini és Babak Najafi műveiben, a klasszikus noirok és Michelangelo Antonioni filmjeinek nyomdokában járó Kétarcú januárban (2014) és a John Cassavetes Gloriája (1980) által ihletett Bérgyilkos Maryben (2018) jelenik meg. Az elnyomás motívuma a Patricia Highsmith bűnregényét adaptáló Kétarcú januárban legfeljebb a három főszereplő kapcsolatában érzékelhető, a Bérgyilkos Maryben pedig az antagonista Benny bűnszervezete tekintélyelvű klasszikus maffiafamília, nem az iráni vagy amerikai modell szerint működik. A Svédországban felcseperedett Babak Najafi családja szétszakadására (testvérei és nagyszülei maradnak Iránban) emlékezett vissza egy interjúban meghatározó traumaként, míg az Egyesült Királyságban új hazára lelt Houssein Amini a sötét világlátását meghatározó iráni forradalmat, szülei válását és az idegen országba költözés megrázkódtatását jelölte meg forgatókönyvei (például a Drive, 2011) és a Kétarcú január legfőbb ihletforrásaként.

Ezért nem véletlen, hogy Najafi Bérgyilkos Maryjében egy elárvult fekete kisfiú, a bűnözőknek dolgozó utcagyerek Danny az egyik főszereplő, akinek szülei haláláért éppen a fiút lelkiismereti okokból felkaroló magányos címszereplő felelős. Dannyben és Maryben közös, hogy lelkileg megnyomorítottak, újra és újra feladni kényszerülnek korábbi életüket, hogy megmeneküljenek az őket üldöző gengszterek elől. A Kétarcú januárban szerelmi háromszög és egy baleset láncolja egymáshoz a gazdag amerikai kalandort, Chestert, annak feleségét, Collette-et és a görög-amerikai idegenvezetőt, Rydalt egy forró görögországi éjszakán. A történet a két férfi, Chester és Rydal ellentmondásos kapcsolatára, rivalizálására van kihegyezve, minthogy a riválisok tulajdonképpen egymás tükörképei, ugyanaz a probléma sodorja őket a bűn útjára: az idegenségérzet. A csalásért és emberölésért körözött Chester idegen Görögországban, ugyanakkor bűnei miatt nem térhet vissza Amerikába. Rydal határpozíciója miatt egyik kultúrához sem tud igazán tartozni, és hiába beszéli folyékonyan a helyiek nyelvét, a hatóságok és az átlagemberek őrá is ferde szemmel tekintenek, amiért az amerikai Chesterrel tart, ráadásul önhibáján kívül tettestárssá válik.

Ezek a zsánerfilmek tehát az iráni származású, kettős identitású alkotók félelmeit és traumáit fejezik ki. A műfajfilmekbe csomagolt önvallomások pedig folytatódnak a jövőben. Ramin Bahrani a Fahrenheit 451 témáját kívánja kiterjeszteni Aravind Adiga regényéből a Netflix számára készülő Indiában játszódó filmben, A fehér tigrisben. Elmondása szerint Ana Lily Amirpour is rákapott a sötét disztópiákra, így tőle is számíthatunk még valamilyen különleges műfajfilmre. Houssein Amini és Zal Batmanglij pedig folytatják a témába vágó tévésorozataikat (McMafia, 2018, The OA, 2016).

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/09 47-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13803

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -