KritikaTom Kalin: ÁjulásLoeb itt jártArdai Zoltán
Raszkolnyikov nem épp a legszokásosabb módon született; a dosztojevszkiji személyiségből kelt önálló létre, és onnét is csak ama jelentős feltétellel léphetett ki, hogy nem szabadul el túlságosan (holmi „ébredő Káinként”), hanem beéri a regényalakként való létezéssel. Ez a feltétel egyben Raszkolnyikov nekiindulásának értelme is volt: a nyomorgó pétervári übermensch-diák lelke nyitott könyvvé kel lett hogy váljék, amelyet száz vagy akár többszáz év múltán is megértenek. De ki érthetné meg valaha is a gyerekgyilkos Richard Loeböt? Senki. Mert ezt a mindentlátó-öntudatú bűnöst, és társát, Nathan Leopoldot, ó siralom, ténylegesen anyakönyvezték egykor. A továbbiakban egyetlen percig sem kísérte őket dosztojevszkiji mélységű tekintet. Bűnhődött-e vajon valamelyikük, vagy mindketten csupán büntetést szenvedtek el? Már ezt is késő jól kitudni. Annyi biztos, nem adatott meg nekik olyan vizsgálóbíró, aki meghökkentette volna őket a lényével, mint Raszkolnyikovot Porfirij Petrovics, és nem vette gondoskodásába őket semmiféle Szonya Marmeladova. Minthogy ilyen korridor-személyek nem tűntek fel Loeb meg Leopold gyerekgyilkos duója és áldozataik közt (áldozatoknak számíthatjuk a gyereküktől fosztott szülőket is), meglehet, mozdulatlanul fennmaradt itt az a pszichikai űr, amely a bűntett természetszerű előhívója is volt. Loeb figurája minden esetre máig fátyolos maradt és utálatos. Nat Leopold, aki szerelmes volt Loebbe, ha már eképp esett, valamivel érthetőbb és kevésbé utálható egyéniségnek rémlik, de kettejük története így is örökre talányos. Volt bizonyos szerencséjük, ami azonban végsősorom csak még idegenszerűbbé teszi alakjukat. Nem a Néva-parton, vagy valamelyik lembergi sikátorban, vagy Nisben születtek ugyanis, hanem a századelős Chicagóban. Ifjúságuk virágába éppen a Coolidge-érában értek, Scott Fitzgerald és az armstrongi jazzgeneráció nyomában, jól eleresztett, Michigan avenue-fazonú fiúkként. Bűnperük annak idején különös izgalomban tartotta az amerikai közvéleményt, a filmezés számára pedig talán sohasem halhat el ez az ügy. Megjegyzendő viszont, hogy egyedül a legutóbbi – art kinn – feldolgozás, Tom Kalin tavaly híressé vált independent-elsőfilmje összpontosított csakugyan éppen Loeb és Leopold esetére, a vonatkozó akták módszeres felhasználásával.
Akkoriban úgy festett, tíz év még, vagy tizenöt, és már minden amerikai polgár (legalábbis minden fehér) milliomossá léphet elő; igazi szegények immár nincsenek is, csak olyanok, akik még a sorukra várnak, kissé hátrébb szorultan a csodák kapujától. Az ott felgyűlt, veszettül tülekvő sokaság folyvást szélesíteni látszott az átjárót, tehát maga ez a tülekvés az össznemzeti megváltás reális formájának mutatkozott. A törvények betűjét ismerned kell, de máskülönben, ha bármikor is habozol másokat félretaszítani (a nyereségeidhez, illetve gyönyöreidhez vezető ösvényeken), éppenséggel a közjó ellen is vétesz. Ám a közjóról, mint ilyenről elmélkedni már magában véve is közjó-ellenes foglalatosság, wilsoniánus széplelkek beteges szokása, akik elvontságaikkal csak hátráltatják az üdvözítő folyamatokat.
Ezt a közszemléletet Loeb és Leopold mint természetes leget szívták magukba, de alighanem – éppily önkéntelenül – meg is vetették. Vélvén: ugyan milyen földi üdvösségben részesülhet a tülekvő átlag? Nem neki való az. Noha talán valóban a tömkeleg emberei nyitják meg az individuális kiteljesülés lehetőségit, azt azonban csak hiszik, hogy a maguk számára. E lehetőségek világa nem azoké, akik kitermelik, nevetségesen szimpla vágyaktól és képzetektől ösztökélve, hanem azoké, akik ki tudják használni. Lévén arra-születettek: kiválasztottak. Vagy inkább kiválasztódók. Az alkalmas embertüneményeket a természeti-társadalmi véletlenek szövedéke állítja elő, majd aztán ők maguk ébrednek rá arra, hogy Isten helye üres, tehát elfoglalható. Törvényeket ne elfogadj, hanem teremts. Ha valami nem lehetséges – például a jogos, sőt felemelő bűn –, hát légy olyanná, aki tesz arról, hogy lehetséges legyen. (Mégpedig nem a nemzetközi proletariátusért, és nem rasszok és nációk horgasodó keresztjeiért, hanem őszintén temagadért.) Az adott törvényeket elfogadó, vagy azok kijátszásával maszatoló közönséges emberek hiába igyekeznek elsajátítani bárminő nagy elvet, etikettbe vagy drillbe rögződött rabszolgalelkek maradnak, csak éppen méginkább álságos, még inkább aljasabban következetlen és kicsinyes módon mozognak. Akik viszont igazán mernek, azok elől semmi sem zárul el, még a bennük bujkáló rabszolga-ént is fenséges paroxizmusban élhetik ki (főként egymás között). A swoonért élhetnek tehát, mely nem „ájulást” jelent, hanem egyfajta, nem csupán pillanatszerű éberájulatot, olykor a rémület hullámmeredélyein tetőző mámort.
Loeb és Leopold nem a szociális mélyben (na dnye) eszmélkedtek, és nem azért fröcskölték be magukat ismeretlen vérrel, hogy ezáltal felvergődjenek valamely képzelt napvilágra, ahol megválthatnák az emberiséget. Ők, ha gyötrődve is, de kezdettől a napvilágon, a földi mennyet máris kóstolgatva éltek. A tervezgetett rémtettet célbaérésnek látták, amely majd véglegesíti fentlebegő helyzetüket a környező emberi tájék fölött. Még a szeszcsempészeti háborúkat vívó gengszterek fölött is. A sok fénytörésű észrevételt, mely szerint az állat nem egyszerűen emberalattijelenség, hanem egyben emberfeletti is, kifinomult intellektusú személyek értékesíthetik a maximális kéj szinten. Az intellektuális gyilkos teljesebb a koncért lihegő sorozatlövőknél, mert bestialitás az előbbiben is van, de melyik kamásnis vadember ismerkedett meg az Imigyen szóla Zarathustrával, a.... jeunes filles en fleurs-el, vagy akár a Moby Dickkel?
Tom Kalin filmje a két chicagói törvényteremtőt sugárzóan intelligens, bár Raszkolnyikovnál nyilvánvalóan kevésbé teoretikus hajlamú fiatalemberekként mutatja be. Nagy nyomaték esik a főhősök zsidó származására, mert mint kiviláglik, nemcsak számukra volt súlyos jelentősége ennek a körülménynek (egészen a családjukkal való lelki szakításig), hanem fontosnak tartották a hatóságok is, habár meghatározatlanabb tartalommal. Még nagyobb súllyal esett azonban latba egy másik tényálladék: a homoszexuális szerelmi viszony a vádlottak között.
Minthogy a zsidó hit és a gyerekölés iránti affinitás összefüggéseit eddig senkinek sem sikerült magas értelmi színvonalon kifejtenie, vagy akár csak fejtegetnie, így e korrespondenciák létét legalábbis kétségbe kell vonnunk. Ami most már speciálisan a zsidó származás, az ateizmus és a homoerotika társulását illeti, hogy vajon ez a kombináció meg a gyermekölés..., akárha a cukor, a citrom és a víz hármassága kiadja az egy limonádét... Fájdalom, e csúszós talajon az ilyen irányú gondolati műveletek emelt fokon sem teremnek tündöklő gyümölcsöket, mint ahogyan a bűnvádi eljárásban felkért szakértők nyilatkozatfüzére és a vádszózatok ezt már a húszas évek derekán dokumentálták. (Elég a szövegekre hagyatkozni, akár eltekintve attól, hogy az Ájulás tárgyalásjeleneteiben látható patológusok alakját inkább körüllengi a perverzitás légköre, mint a vádlottakét.) Ha van is benne valami kétségbeejtő, mégis nézzünk szembe vele: Loeb és Leopold merő önmagukat képviselték e világon, és nem a „vallástalan zsidó homokosokat”.
De hát miféle homoerotika volt az övék? Kalin elemzése szerint nem hiperszexuális. Androgén jellegű egyesülési mámorok: soha. Vagy mégis, szökőévenként? Nem valami irigylésre méltó viszony, aligha akad néző, akinek heteroszexuális beállítódásait megrendítené. Még az is megfordulhat valaki fejében, hogy ilyen értékű szerelmi közösség deviancia nélkül is megélhető. Iskoláskori eredetű kapcsolat. Leopold kettejük közül a „nő”, olyannyira, hogy – vagyonis meggyőző – arcjátéka néha de Rénalnét idézi, a Danielle Darrieux-i változatban. Örökösen inkább kívánja Loebot, mint fordítva. Az is kötődik őhozzá, de a hessegető pozíciót biztosan őrzi. (Dezerotizált – bohóci – transzformációban nyilván Stan és Pan lennének.) A magasrendű gyilkosság vágya éppen a kevéssé szerelmes félben hatalmasodik el. És ezzel az egész ügy már csakugyan nagyon furcsa. A kísértés valamely harmadik személy megölésére bizonyosfajta kapcsolatok bizonyos intenzitási fokán óhatatlanul megjelenik. Ez a fajta kapcsolat normaszerűen az úgynevezett szexuális szerelem, amelyben a kivételes szexuális összetartozás érzete kezdettől elébevág a személyi rokonszenvnek – mely talán jelen sincs –, sőt, ha lehetséges, még a szellemi-erotikus érdeklődésnek is. Mindenfajta összetartozás-érzet érzelmeket fakaszt. De ilyen esetben oly módon, hogy Erósz utóbb véres áldozatot igényel, a szó szakrális értelmében. Közös főbűn általi, visszavonhatatlan szakítást a máselvű világgal (mely a szeretők szempontjából destruktív), egyúttal ugyanilyen összefűződést a szerelmi tettesek között. Rátalálhatnak azonban arra a megoldásra is, hogy egyikük öli meg a másikat – a rítus közös volta a fontos. De íme Loeb, ez a hideg halszáj. Főbenjáró bűnt akar elkövetni (nem sokáig adja alább, betöréses lopásokig). Okai nem pénzügyiek. Nem is teoretikusak. Ám nem is abból származnak, hogy átadta volna magát Leopold szerelmének. Hisz csupán kilátásba helyez ilyesmit, cserébe azért, hogy Leopold enged a gyerekrablás dolgában. A tökéletes bűntényt Leopoldnak kell megterveznie, Loeb csak az ölés aktusát kívánja föltétlen maga végezni. (Tulajdonképpen micsoda kíván itt vért? Halál közvetettek ezek a fiúk.) A lebukáskor Loeb nyomban Leopoldra fogja a történtek javát. Ha úgy vesszük, ez is erotika: „én vagyok te”-játék, Loeb beváltja ígéretét. A másik erőtlenül tiltakozik, aztán a legnagyobb harmóniában állnak-üldögélnek egymás mellett a sajtótájékoztatón és a tárgyalóteremben. Amikor tíz év múltán a börtönben Loebbal végez egy fogolytársa (sértett mezei homokos), Leopold csaknem beleőrül; hidegvizes leplekbe csavarják, hogy aztán úgy heverjen, mint egy lárva.
Kalin nem nyújt „új megfejtést”, az egykori magyarázatokat mégis megdönti azáltal, hogy szuggesztív mozgásrajzot nyújt egy alakpárról: L. és L. ilyenek is lehettek a róluk összegyűlt adatok alapján. Ennyi megteszi. Az Ájulás a nemtudás tudásával világít, a megítélés kritikájával, bár nézői mégis a zsigereikben érezhetik, hogy Loeb és Leopold valóban éltek, itt j ástak. Az egykori ügyfeltárási kísérlet rendszerét a maga érzékenyebben hideg kinematográfiai rendjével őrli szét. Ebbe a rendbe, a kritizált vizsgálat egyes rekvizit elemei is átszervülnek, így például egy sor kriminál-koponyatani tabló, a film számára újrakonstruáltan. E tablók képsora nem magyarázó jellegű, hanem az Ájulás lidércesen emelkedett esztétikumát bontakoztatja tovább. Inzert-motivikával és ódon dokumentumfilm-részletekkel áttört játékfilm az Ájulás; a színészekkel forgatott jelenetek is zömükben dokumentarisztikus stílusúak. Ám ugyanakkor mégsem kevésbé poétizáltak, mint az álomias jelenet-betétek. Ez nagyrészt Kalin vágásművészetének köszönhető, de a sokrétű hangi komponálásnak is, melyet kubricki műgond – és valamelyest kubricki muzikális kedély – jellemez. A film antracitfeketéből, szürkéből és tompább, illetve vakítóbb fehérekből összeálló színvilágában sok jól kivehető tárgy válik szinte egyaránt figyelemkeltővé. Szorongató hatás. Hogy súlya van a dolgoknak, az tiszta sor (árad belőlük), de vajon minek milyen súlya van? Órák, tollak, kulcsok, bankjegyek, írógépszalag, betűbillentyűk, héber sorok egy fóliáns lapjain, Proust képe egy másik könyvben, féligtelt és kiivott poharak tumultusa az asztalon, szőnyegminták, madárfotók. A gonosztett fő fázisa egy bérelt automobilban zajlik egy véső segítségével, a közelben tófelszín fodrozódik, fűzágak inganak, mókus iramlik. A megölt fiúcska sötét haja nedvesen ragyog. Éjjel a mocsaras erdőbe viszik, hogy elsüllyesszék, de eljön a nappal – az erdő kiadja a nyomokat. Előbb ruhafoszlányokat, meg egy szemüveget. Kalin olykor ironikusan egy „hiba”-tárgyat is feltüntet a többi közt: a brillantinos főszereplők nyomógombos telefont használnak.
Az Ájulás láttán nem sírunk, nem nevetünk. Azt bámuljuk, hogy még hibái is: jók; Kalin törvényt teremt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 999 átlag: 5.41 |
 |
|
