TelevízóMozgóképújságAz idő hírarcaTillmann József A.
A műsoridőt mindennap ki kell tölteni. Történetesen akkor is, amikor nincsenek még említésre méltó események sem. Mindent látunk és hallunk. Minden jelen van és a fülünkbe mászik, szemünkbe szökken. Nyomokat, méginkább nyomelemeket hagy bennünk. Kitölti az időt, miközben azzal kecsegtet, hogy az idő leglényegéről kapunk hírt.
A hírműsoroknak hála, szinte mindent megtudunk: látjuk a Fehér és a Fekete házakat, a frissen feltárt hullakamrákat vagy éppen a feltöltésükön fáradozó fáradhatatlan erőket. Tovább folytatódnak a megrendítő nyasszaföldi események. Fényes külsőségek közepette zajlott le a nyékládházi hűtőházavatás. A vezérkari főnök visszértágulatának hatása nem végzetes a világhelyzetre. Megismerjük és magunkévá tesszük élenjáróik szóvivőjének szívhezszóló – azaz az elme kikerülése érdekében elejtett – szavait, a megszokottan negédes, kissé már másodlagos frissességű mosolyhúsba csavarva. Feltűnik néhány fejetlen test a Fényes Ösvény vagy az Iszlám Testvérek ténykedésének tárgyköréből. Hallunk hazánk vagy más hazák fiainak hallatlan tetteiről, megpróbáltatásairól, vagy éppen bűntetteiről. A folyók tovább áradnak Arméniában. A Világszövetség Fővésznöke más vajákosok kíséretében köszöntötte az osztódással szaporított balmazújvárosi nyolcas ikreket. Kékestető felhőbe borult. Eső után köpenyeg...
*
A tájékoztatás tájai tüneményes vidéket alkotnak. Egyedülálló eseményektől tarkálló, szívszorító szerencsétlenségekben, nagy horderejű tettekben és számbavehetetlen semmiségekben egyaránt gazdag színtér bontakozik ki előttünk. Csak ember legyen a talpán, aki eligazodik csalitjaiban! És ezenközben esetleg valóban tájékozódik holléte és kilátása felől.
A fontos és kevésbé fontos közti, olykor akár leheletnyinek látszó különbségek megítéléséhez hiányzik a kellő idő. Az események zajlásának – és közvetítésének – növekvő sebessége mellett az ítéletek megalapozottsága egyre inkább egy szerencsejáték nyerési esélyeinek matematikai kalkulusához közelít. A hírműsorokat hosszabb távon a hírklipben való kollízió fenyegeti: amikor is a világ különböző pontjairól valós időben érkező tudósítások már feldolgozhatatlanná válnak és a vágás-villanások sorrendjét majd előre programozott véletlen-kalkulusokkal kényszerülnek megszabni...
A „hírérték” néven körülöttünk kerengő képzet ne tévesszen meg viszonylagossága felől: iskolapéldája lehetne a „minden érték átértékelése” nyomán előállott helyzetnek. Melyben a – tetszés szerinti mértékkel mért „történelmi távlat” dimenziója éppoly súllyal játszik közre, mint a színes kis semmiségekkel történő élénkítés, a különféle típusú rettenetek nyomán előálló révület pedig ugyanolyan fontos szempontot képezhet a figyelem fenntartásában és a termék piaci forgalmazhatóságában, mint megannyi épületes történet, vagy a honderűt helyreállító híradás a „csökken az infláció növekedése”-szerű örömhírek köréből.
A közkeletű „hír” – különösen abban az értelemben, ahogy azt manapság a hír iparágai és ügynökségei értelmezik, alakítják és teremtik – azóta létezik, amióta technikai hordozói vannak. A régmúlt (görög, keresztény világ) csak hírvivőket, hírnevet és örömhírt ismer. A médium ma már valóban az üzenet része, méghozzá nem éppen elhanyagolható, konstitutív alkotóelem. Rop- és hírlap nincsen (könyv)nyomtatás nélkül, (telefon-)hírmondó nincsen elektrotechnika nélkül, valós időben közvetítő, 24-órás hírtelevízió nincsen űrhajózás nélkül.
A médium megléte nemcsak a hír lehetőségét teremti meg, hanem a kényszerét is. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a hírműsoridőt mindennap ki kell tölteni. Történetesen akkor is, amikor nincsenek, mégcsak említésre méltó események sem. Ekkor kerülnek bevetésre az időkitöltő habkonzervek, a tálalás és tupírozás révén jelentőségre szert tevő jelentések.
A hír világa a közvetítőtechnikák adottságaiból (kényszereiből), hírhierarchiák kereszteződéséből, szerkesztési esetlegességekből és sok egyéb – olykor hatalmi hínártól körülkerített – tényből és hatásból összeálló mutáció.
*
A posztmodern egyik teoretikusa az újságot tekinti a későújkor stílusjegyeit példaszerűen felmutató közegnek, melyben minden tény, tudósítás, műfaj és stílus egymás mellett jelenik meg. És szinte egyetlen – csak lapozással tagolt – pillantással átfogható a teljes horizontja. Szabadon szemelgethető; tetszés szerinti helyeken hozzá lehet fogni; lehetséges héber, azaz – felőlünk nézve – hátulról előre, vagy latin típusú, azaz elölről hátulra történő olvasata. A közvetítetlen, átmenet nélküli különféleségek egymás mellett létének ilyen rendszereiben az egyes elemek kölcsönösen idézőjelbe teszik egymást: jelentésük átértelmeződik vagy egyenesen kioltódik. Ami önmagában jelentékenynek tűnt volna, az a környezet kereszthatásának köszönhetően lepkesúlyúvá lesz; a kis semmiségek pedig veretes kereteket kapnak.
A viszonylagosságnak ebben a világában „öntudat és irónia nélkül” (Charles Jencks) lehetetlen az eligazodás. Fokozottan érvényes mindez a mozgóképújságokra, ahol a folyamtor egymásrakövetkezés és egyirányúság még erőteljesebb kereszthatásokkal jár együtt.
*
Vannak persze el nem hanyagolható különbségek, mesterséges „rend”-teremtések, tudatos megtévesztések. A honi Híradó hierarchiájában például így fest egy nap mérlege: Élén áll a Magyarok Világszövetségéről, (önjelölt) véreink e világraszóló szervezetéről szerzett beszámoló. Másodikként megnyilatkozik Tőkés püspök, a nemzet orákuluma. Kis kisgazdakarikatúra enyhíti sorskérdéseink sodrát. Kevéske korszellem szüremlik a vállalkozó orvosokról szóló tudósítással. A (kül)világ ezután lép színre: a Moszkvai Kánság belső küzdelmeinek képei, majd egy kis kairói színes. Röviddel az elindulás után ismét hazai földre érünk: a Nemzeti Alaptanterv (6)5. változatát halljuk. Az ezt követő Magyar Műveltségszolgálat alapítása – a határon túli magyar művelődés szolgálatában – már hír, sőt jó hír is lehetne, ha nem tudnánk meg (két órával később, az Egyenlegből!), hogy szószólói szíveskedtek nemes célkitűzésüket a „rossz magyar” rasszista rébuszával felékesíteni. Elömlő örömünket ezután egy cirkuszi képsor keretezi. A való világhoz való visszatérés jegyében bűnügyi hírekről hallunk.
Az átható színvonaltalanság közepette időnként nem dönthető el, hogy a szakmai dilettantizmus vagy manipulatív szándék munkálkodását látjuk. A szerkezetileg vagy formailag hasonló, de élesen különböző tartalmak összemosása, egymásra rímeltetése a legveszélyesebb félretájékoztatás esetét képezik. (Például abban az esetben, amikor egy amerikai szektabéli lágyagyú, fegyveres fanatikusok öngyilkos akciójának hírét egy olyan tudósítás követi, mely a varsói gettólázadás emlékét idézi fel!) Az egyes események – nemritkán valóban nehezen megítélhető – jelentőségét felderítő fáradságos munka helyett rendszerint valamiféle „nemzeti” kiszerelésű kaotikum a végeredmény. Amiben elég könnyen tettenérhető a készítők „térítő”, eltájoló igyekezete. Az ilyesfajta tájékoztatásról írja Simone Weil, hogy „általában igazságok és hazugságok vegyülékét képezik, híreiket ötletszerűen és kényük-kedvük szerint a két rubrika valamelyikébe osztják. Így szolgáltatják ki a közvéleményt a tévedéseknek. Azt is jól tudja mindenki, hogy amikor a zsurnalizmus összetalálkozik a szervezetten irányított hazugsággal, léte bűncselekményhez vezethet. Úgy vélik azonban, hogy az ilyen bűncselekményeket büntetlenül lehet hagyni.”
*
A világ majd minden pontjáról percenként érkező hírek áradatában általában az a vigasztaló, amiről e hírek nem szólnak, sőt mindenkor hallgatnak. A szél zúgása, az ég felhőfodrozata kékje, vagy egy elénkvetődő gyermekarc nem tartozik ezek körébe. A töredékességnek, a technika kegyének és a tetszőlegességnek az az elegye, amely a hír táguló univerzumaként kerül elénk, csak az élet hallgatólagos arányaival a háttérben értelmezhető, védhető ki, és helyezhető el a dolgok rendjében. Ennek hiányában hatása merő káosznövekmény. Álom című négysorosában Pilinszky ezt a lehető legtömörebben fogalmazta meg:
A nemtelen lény lehajol,
lehajol, s fölemelkedik.
Szépsége feleslegesebb
és fontosabb egy elnökválasztásál.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1389 átlag: 5.59 |
|
|