KritikaForster és a film„És akkor... és akkor... és akkor...”Békés Pál
Határozzuk meg, mi az, hogy cselekmény. A történet: időrendben előadott események füzére. A cselekményszintén eseménysor előadása, ám a hangsúly ebben az esetben az ok-okozati viszonyon van... Gondoljunk egy királynő halálára. Ha történetben halljuk, az kérdezzük: „És akkor...?” Ha cselekmény részeként, akkor azt: „Miért?” És éppen ez az alapvető különbség a regény e két aspektusa között A cselekmény nem mondható el sem barlanglakó ősemberek szájtáti csordájának, sem despotikus szultánoknak, sem modern leszármazottaiknak: a moziközönségnek. Ezeket csupán az „És akkor... és akkor... és akkor...” tartja ébren, és csak a kíváncsiság motiválja. A cselekmény azonban intelligenciát és memóriát is feltételez.
E. M. Forster:
A regény aspektusai
Cambridge, 1927
„Az emberi természet valamikor 1910-ben megváltozott.” – A mondat Virginia Woolftól származik, s a nagy író nem különösebben súlyos vélekedése idővel az angol irodalomtörténet-írás egyik leggyakrabban idézgetett közhelyévé izmosodott. Ezzel szokás illusztrálni a közös szellemiséget, mely éppen akkoriban, a tízes években összeterelte Woolf Bloomsbury negyed-beli lakásán a század eleji angol szellemi elit talán legjelentősebb csoportosulását, a Bloomsbury-kört. S hogy a megfoghatatlan karakterváltozás taszigálta Európát az akkoriban még friss-ropogós XX. század igazi nyitánya, az 1. világháború felé, vagy a társadalmi változások formálták a karaktert? A Bloomsbury-körben erről nemigen vitatkoztak. A tagok – írók, festők, történészek – esztéticista alapállásából következően a társadalmi-politikai kérdések többnyire másodlagosnak és méltatlannak minősültek, s az érdeklődés a művészetekre, az egyéni kapcsolatokra irányult. A csoport Virginia Woolf mellett legjelentősebb és máig legolvasottabb tagja a Magyarországon is jól ismert, mégsem igazi értékén mért író: Edward Morgan Forster.
A hosszú életút viszonylag rövid életművet eredményezett. Az arány meglepő: kilencvenegy év – hat regény. S ha ehhez hozzá tesszük azt is, hogy az utolsó és legjelentősebb könyv, az Út Indiába, amelyet minden túlzás nélkül nevezhetünk huszadik századi klasszikusnak, 1923-ban született, akkor igazán van min csodálkozni. Az Út Indiába óriási sikerét követően Forster mint regényíró elhallgatott. És hallgatott egészen 1970-ig, haláláig, negyvenhét éven át. A némaság okát sokan kutatták, és születtek is magyarázatok szép számmal. Az egyetlen indoklás, melyet mindenki kétkedve fogadott, egy bizonyos Edward Morgan Forster nevezetű idős hozzászólóé volt, aki azt hajtogatta, hogy elmúlt, megszűnt az a világ, melyet ismert, és amelyről mondandója volt. – Pedig azért ezt a lehetőséget sem szabad elvetni.
Az Út Indiába viharos sikerét követően a valahavolt alma mater fölkérte az írót egy előadás-sorozatra, melyet szívesen el is vállalt és a cambridge-i Trinity College által szponzorált előadások vázlataiból megszületett a regény-elmélettel foglalkozók számára mindmáig kötelező olvasmánynak számító könyvecske, az Aspects of the Novel (A regény aspektusai).
És lehet, (nem bizonyítható, ám semmiképpen sem kizárható) hogy éppen e regényelméleti töprengéssorozat tett pontot írói pályájára. Az eladdig mintegy hályogkovács módjára alkotó Forster, aki persze cambridge-i végzettségével mindennek mondható, csak éppen autodidaktának nem, sosem elméleti megfontolásokkal a tarsolyában vágott neki az alkotásnak. S habár a század elejének egyik legintellektuálisabb alkotójáról van szó, kivételesen művelt, írásaiban végtelenül tudatos és alkalmanként már-már túlfinomult személyiségről, mégis az ősi minta érvényesült: „a dal dalolta önmagát”. Meglehet, a hályogkovács módszer és a rafinált tudatosság első pillantásra ellentmondásnak tetszik: mégis igaz. A regényelméleti előadás-sorozatot megelőzően Forster „egyszerűen csak” tette, amit tennie kellett, művét tehetség és korszellem találkozása formálta. Utóbb viszont... Utóbb nem következett semmi. Néhány elbeszélés. Esszék. Előadások. Regény soha többé.
A regény aspektusai – melyet szellemes telitalálatok és megfoghatatlanul általános, igencsak vitatható megállapítások elegyének lát a mai olvasó – afféle követelményrendszert állít föl. Miféle kritériumoknak is kell megfelelnie egy írásműnek, hogy igényt tarthasson a „regény” minősítésre? Majdhogynem kiskáté. Ám az igazi alkotásnak sajátja, hogy nem engedelmeskedik semmiféle, mégoly újszerű sablonnak, kibújik a merev követelményrendszerek kalodájából, akkor is, ha maga az alkotó igyekszik beleszorítani. Zola is sokkal jobb író volt, semhogy minden ízében alávesse magát saját naturalizmus-elméletének. Pedig hol volt ő Forstertől?
Ha az Út Indiába, a Szellem a házban, a Szoba kilátással című regényeket alávetjük A regény aspektusaiban leírt kritériumoknak, akkor azt látjuk: nem felelnek meg. Vagy az író bukott meg, vagy az elméletalkotó. És meglehet, hogy 1927 után az író az elméletalkotó igényeinek megfelelően kívánta létrehozni új műveit. És...? És nem hozott létre semmit. Művész és teoretikus ütközése egyetlen elmében. (?) Az elmélet savanyú diadala az alkotás fölött (?) A tett halála az okoskodás. (?)
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a regényelmélet egyes megállapításai ne volnának igazak, s ne adnának egy-egy kézenfekvő szempontot, olykor pedig kulcsot Forster könyveihez. Ilyen kulcs az a gondolatmenet is, melynek egy része fentebb mottó gyanánt olvasható, s mely gondosan elválasztja és meghatározza, mi értendő a „történet” és mi a „cselekmény” fogalmán. Szolgáljon most adalékul ahhoz, miért képtelenség Forster megfilmesítése. Legalábbis úgy, ahogyan a hat regényből eleddig négyet mozgóképesítettek.
A viktoriánus Anglia gyermeke, a kicsiny Edward Morgan nők között nevelkedett, tejes teát kavargató nagynénik és nippekkel tömött vitrinek, a korszak fokról fokra üresedő formái és merevedő normái között. Nem volt lázadó alkat, ám szellemében és testében egyaránt ott hordta a különbözőséget – művész volt és homoszexuális. (Hogy ez utóbbi milyen súlyú probléma a századfordulós Brit Birodalomban, ahhoz adalékul csupán annyit, hogy homoszexuális-tematikájú regényét, az 1913-14-es keltezésű Maurice-t sosem publikálta, s a könyv, a hatodik regény, csak halála után, 1971-ben látott napvilágot.) A kor formái és normái azonban egyaránt hatottak rá, s éppannyira volt termékük mint kritikusuk. – „Az vagyok, amivé korom és neveltetésem tett – polgár, aki ragaszkodik a brit alkotmányhoz, ám inkább csak ragaszkodik, mint támogatja.” – (Ehelyt most nem térünk ki arra, hogy brit alkotmány tulajdonképpen nincs, ami van: szokásjog, lásd formák és normák.)
Ragaszkodás és lázadás e kettőssége írásainak formájában fogható meg leginkább. Regényeiben nyoma sincs a látványos, máig ható modernista forradalomnak, amivel a nagy kortársak és barátok beírták nevüket a világirodalom történetébe. Szó sincs a Joyce-i forma robbantásról, a ravaszul elaborált Virginia Woolf-féle időbontásról, D. H. Lawrence provokatív témáiról és merészségéről.
Újszerűsége másban rejlik. Abban amit úgy nevez: „double vision” – mondjuk „kettős látás”. A formájukat tekintve akár viktoriánus alkotásoknak is elfogadható regényeket áthatja a rendező elme folytonos jelenléte, a minden eseményt szüntelenül több oldalról vizsgáló, több szempontból elemző, és nyomban, az események közben kommentáló írói tudat. Mindez sajátos ironikus fénytörésbe vonja a regényeket. Ez pedig a forsteri értelemben vett cselekmény mellőzhetetlen eleme. Ha ezt elhagyjuk, marad a történet. Amit azonban Forster alacsonyrendűnek, másodlagosnak tekint, hiszen csupán a közönség kíváncsiságát elégíti ki (a kíváncsiságot szintén alacsonyrendűnek tartja).
James Ivory filmográfiájában három Forster regény-adaptáció is található. A Maurice sem maradt díj nélkül, az 1985-ös, Szoba kilátásalt nyolc, az 1992-es Szellem a házbant pedig kilenc Oscar-díjra jelölték. Az utóbbi – vitathatatlanul a legsikerültebb – film szereplői közt olyan sztárokat találunk, mint Vanessa Redgrave és Anthony Hopkins. Az operatőri munka elsőrangú, a fényképezés oly szép, amint azt az utóbbi évek angol „esztétizmusa” megkívánja. Mindez azonban nem változtat a lényegen. A produkciók vállaltan Forster-adaptációnak hirdetik magukat (a forgatókönyvek Ruth Prawer Jhabvala munkái). Ezért azután elvárható volna, hogy megjelenjék a forsteri szellem a vásznon. Elvárható volna az imént emutett „double vision” filmes megjelenítésére tett kísérlet. Ennek azonban nyoma sincs. E filmek minden látványosságukkal, a sztárokkal, a nagyszerű operatőri és a korrekt rendezői munkával együtt a történet szintjére redukálják a műveket. És a forsteri művészet egyéb elemeitől megfosztott történetcsati a „barlanglakó ősemberek szájtáti csordájának, despotikus szultánoknak, és ezek modern leszármazottainak: a moziközönségnek” való. Ülünk tehát a moziban, és tulajdonképpen minden rendben, – ha nem ismerjük Forster írásművészetét, akkor hiányérzetünk sem támad. Hiszen James Ivory elmondja, amire képes; mondja, mondja, mondogatja: „És akkor... és akkor... és akkor...”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1253 átlag: 5.55 |
 |
|
