KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2013/május
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Hirsch Tibor: Nem vénnek való filmek Szürkületi zóna
MAGYAR MŰHELY
• Muhi Klára: Permanens vizuális forradalmár Grunwalsky 70
• Kelecsényi László: „Soha nem lesz belőlem operatőr” Beszélgetés Szécsényi Ferenccel
ASSAYAS
• Báron György: Az eltűnt lázadás nyomában Egy magyar Párizsban: Olivier Assayas
BOLLYWOOD
• Vajdovich Györgyi: Ahol a szuperhős is táncra perdül Bollywood műfajkeverék
• Tóth Luca: Bollywood Bollywoodról Om Shanti Om
ÖRDÖGŰZŐK
• Varga Dénes: Mindenkiben ott bujkál Az ördögűző utóélete
• Schubert Gusztáv: A gonosz álarcában Ördögűzés: Loudun és Salem
TITANIC
• Baski Sándor: Kikötött Titanic Filmfesztivál
• Huber Zoltán: A múlt árnyai Csehek a Titanicon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Baski Sándor: Nem vénember Hollywood és az idősek
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Periferikus éleslátás Graz
MOZIPEST
• Erdélyi Z. Ágnes: Nappal Muskátli, éjjel Szép Ilonka András Ferenc Budapestje
• Varró Attila: Főtaxi-sofőr Dögkeselyű
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Kedves ellenségem Stephenie Meyer: A burok
• Szabó Noémi: Széplelkű paraziták Andrew Niccol: A burok
KRITIKA
• Huber Zoltán: Első fecskék Feledés
DVD
• Varga Zoltán: Rontó Ralph
• Pápai Zsolt: Rozsda és csont
• Bata Norbert: Magyar animációs sorozatok
• Nagy V. Gergő: Az újságos fiú
• Sepsi László: Szárazon
SZÜRKÜLETI ZÓNA
• Vajda Judit: Idősebbek is elkezdhetik Az időskori testi szerelem a vásznon

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Bollywood

Om Shanti Om

Bollywood Bollywoodról

Tóth Luca

Az Om Shanti Om nem csak a legnépszerűbb indiai filmek egyike, de varázskulcs is Bollywood egzotikus filmnyelvéhez.

Az indiai filmipar az elmúlt évtizedben gőzerővel dolgozott azon, hogy Bollywood szép lassan beépüljön a globális köztudatba. Épp ezért nem is meglepő, hogy a nyugati filmgyártás is növekvő érdeklődéssel tekint India felé. Az olyan filmekből, mint a Moulin Rouge! vagy a Gettómilliomos, melyek tudatosan merítettek Bollywood filmes eszköztárából, jól leszűrhető, hogy a nyugati filmművészet hogyan látja Bollywoodot. A 2007-es Om Shanti Om ezeknek a filmeknek az indiai párja, erősen önreflektív film, mely bemutatja, hogy Bollywood hogyan látja önmagát. Az indiai filmek megszokott közönségét és a nyugati nézőket egyszerre megcélzó film India Ének az esőbenje, Bollywood vallomása saját magáról.

A film a bollywoodi filmgyár aranykorában, a hetvenes években kezdődik. A főhős, Om (akit a filmet finanszírozó szupersztár, Shahrukh Khan játszik) lelkes statiszta, aki sikerről és csillogásról álmodozik, valamint a gyönyörű és elérhetetlen díváról, Shantiról (Deepika Padukone). Bár egy kisebb mértékű deus ex machinának köszönhetően Shanti felfigyel a fiúra, de a velejéig romlott producer (Arjun Rampal) ügyködésének és a váratlan melodrámai fordulatoknak köszönhetően ez a szerelem beteljesületlen marad, Om pedig életét veszti. Ezután reinkarnálódik, hogy a kortárs filmes környezetben körülrajongott szupersztárként térjen vissza, és előző élete emlékeit fokozatosan visszanyerve járjon a dolgok végére.

E rövid összefoglalóból ki is tűnik, hogy hiába vesznek át a kortárs bollywoodi filmek egyre többet és többet a nyugati műfajfilmek eszköztárából, az Om Shanti Omot nem igen lehetne összekeverni egy hollywoodi alkotással. A film tipikus indiai szuperprodukcióként nem spórol a bollywoodi sajátosságokkal: rutinosan vonultatja fel az indiai filmek jellegzetes eszközeit, a szemkápráztató látványvilágtól a szokásos történetelemeken át a tipikus zenés-táncos musicalbetétekig. Ugyanakkor az Om Shanti Omot az teszi a bollywoodi filmek között egyedivé, hogy a klasszikus indiai paneleket sajátos kettősséggel kezeli: nagy tisztelettel és hűséggel alkalmazza őket, ugyanakkor felül is írja, kritizálja, sőt parodizálja is azokat. Az ezredforduló utáni bollywoodi filmek számára az jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy a bevételeik jelentős részét biztosító falusi közönségük mellett meg kell felelniük a városi multiplexek nézői, a kivándorolt indiaiak és a külföldi (elsősorban amerikai és európai) nézők elvárásainak is. A rekordmennyiségű kópiaszámmal bemutatott Om Shanti Om ezzel a sajátos kettős hangvétellel eleget tesz ennek, hiszen az indiai kisfaluk hagyományos bollywoodi alkotásra vágyó nézői pont úgy tudják élvezni a filmet, mint a bollywoodi „túlzásokat” fenntartásokkal kezelő nyugati nézők. Részben ez magyarázza a film kitüntetett pozícióját: bár mostanában nem könnyű megmondani, mi a nézettségi csúcs Bollywood esetében (az átalakuló filmgyártási struktúra miatt minden évben megdőlnek a korábbi rekordok), az Om Shanti Om kiugró sikere még ezzel együtt is egyértelmű.

Ez a fajta kettősség legerősebben a film műfajiságában érhető tetten. Bár sok más bollywoodi sikerfilmhez hasonlóan az Om Shanti Om maszáláfilm (azaz sok különböző műfaj jellegzetes jegyeit viseli magán), mégis többé-kevésbé besorolható egy konkrét műfajba is. A hetvenes években – amikor amúgy maga a maszáláforma is aranykorát élte – nagy népszerűségnek örvendtek Bollywoodban a reinkarnációs bosszúdrámák, melyeknek történetfelépítése és motívumai annyira állandóak, hogy ezek a filmek még nyugati szempontból is egy sajátos műfaj képviselőinek tekinthetők. Az Om Shanti Om egészére jellemző az a játék, hogy hűségesen követi ugyan a reinkarnációs bosszúdrámák klasszikus mintáját, de felül is írja azt: felhasználja a mitológiai alapokra épülő, jól működő történetsémát, de közben vizuálisan modernizálja és megpróbálja a feltűnően valószerűtlen elemeket hihetőbbé tenni. Így, amikor egy motívum már idejétmúltnak, hiteltelennek kezd látszani, az alkotó valamilyen kiszólással vagy poénnal kikacsint a nézőre. A jól eltalált hangvétellel az Om Shanti Om trendet teremtett: amellett, hogy modernizálta a reinkarnációs bosszúdráma műfaját, megújította magát a klasszikus maszáláformát is.

A kikacsintások nem korlátozódnak az elöregedett műfajsablonok feloldására, hanem a film egészére jellemzőek. Az indiai kultúra egyik sajátossága, hogy a mozi a mai napig annyira alapvető szerepet tölt be az emberek életében, hogy mindenki kívülről fújja a nagy klasszikusok jeleneteit, dialógusait, dalait. Ennek a sajátos filmkultúrának köszönhető, hogy a bollywoodi filmeknek szerves részét képezik az állandó utalások korábbi filmekre, apró – akárcsak pár szavas – idézetek, melyek az indiai néző számára még szórakoztatóbbá teszik a mozizást. Az Om Shanti Omban minden korábbinál több az ilyen utalgatás, a film bizonyos részei olyan töményen szólnak magáról Bollywoodról, hogy az akár nyugati típusú paródiafilmnek is elmenne. De ezeknél még többről is szó van: a filmes önreflexió hihetetlenül sok formában és sok szinten jelenik meg a filmben, a Bollywood apropóján felmerülő egyszerű utalásoktól és vicces cameóktól egészen az elbeszélést megtörő határátlépésekig. Az Om Shanti Om megjelenésekor a Bollywooddal foglalkozó fórumokon szabályosan sportot csináltak abból, hogy ki vesz észre a filmben több „húsvéti tojást” (azaz elrejtett kis utalást vagy épp pár másodperces szerepekben feltűnő sztárokat). A film hetvenes években játszódó része tobzódik a nosztalgiázó poénokban: a fiktív történetben az időszak valós nagy filmjei és sztárjai közül rengeteg kerül elő egy-egy kis vizuális vagy verbális fricska – vagy épp főhajtás – erejéig. De a jelenben játszódó rész is bővelkedik efféle gesztusokban, itt elsősorban a nyúlfarknyi szerepekben saját magukat alakító bollywoodi sztárok gondoskodnak a filmet nagyítóval néző „tojásvadászok” szórakoztatásáról. (A film egy része a legnevesebb indiai filmes díj, a Filmfare díjkiosztó ünnepségén és az azt követő partin játszódik: a film csak ezen részletében ötven híresség jelenik meg – ami a még hollywoodinál is sokkal erősebben sztárközpontú Bollywood esetében is egészen rendkívüli.) Ezek az egyszerű utalások maguktól adódnak a filmes közeg apropóján, ami viszont nagyon érdekes, hogy az Om Shanti Om ezeken túl egyfajta idegenvezetői attitűdöt is tanúsít. A film megjeleníti a bollywoodi filmipar olyan sajátos elemeit, mint például a mahúratot (azaz a filmek – szó szerint – rituális bejelentő eseményét) vagy a filmmarketingben kitüntetett szerepet játszó zenei bemutatót (music launch), és ezeket az indiai kultúrával ismerkedő néző számára körültekintően el is magyarázza. Így ebből a szempontból is megfigyelhető a kettősség, ahogy a bollywoodi filmgyár sajátosságai egyszerre jelennek meg a filmben érdekességként az azt nem ismerő nyugati nézők számára, valamint humorforrásként és kikacsintás-katalógusként a Bollywood működését jól ismerő indiai nézőket megcélozva.

A szóbeli reflexiók mellett a filmben sok csak vizuálisan megjelenő utalás is található. A film egyik daljelenete például egy az egyben Az operaház fantomját, egy másik pedig pont az Ének az esőbent idézi – kosztümök, díszlet, koreográfia, de még bizonyos jellegzetes kameraállások terén is. De bollywoodi filmek, filmtípusok és jellegzetes (legyünk őszinték: sablonos) jelenetek is megjelennek hasonló képi utalások formájában. Mindezek mellett pedig a vizuális reflexió egy sajátos és komplex változatának tekinthető az is, ahogy a hetvenes évek bollywoodi filmjeinek stílusa aprólékosan kidolgozva jelenik meg az ebben a korban játszódó részekben, megteremtve a sajátos retró-Bollywood hangulatot. (A részletesen kidolgozott képi világ a film egyik nagy erőssége, ami nagyrészt Farah Khan rendezőnőnek köszönhető, aki eredetileg koreográfus volt, így közel áll hozzá a vizuális kifejezés.) Az Om Shanti Om filmnyelvileg ezeknél összetettebb önreflektív gesztusokat is tartalmaz: amellett, hogy minden alkalmat megragad, hogy Bollywoodról és önnön bollywoodiságáról beszélhessen, utal magára a film médiumára, gyakran találkozunk a filmtextust megtörő kiszólások, amelyek emlékeztetik a befogadót arra, hogy ő most egy filmet néz – sőt, metaforikusan a film második részének legfontosabb történeteleme, a hasonmás-alkotás is értelmezhető a film mesterséges mivoltának szimbólumaként.

Az Om Shanti Om tehát tudatosan igyekszik minden szinten és minden formában megfogalmazni, hogy mi Bollywood és milyen is egy bollywoodi film – a filmipar sajátosságainak elmagyarázásától, a klasszikus stiláris elemek felvonultatásán át, a maszáláforma hibátlan kivitelezéséig. A filmet kiemeli a kortárs indiai filmek közül, hogy mindezt úgy teszi, hogy meg tudjon szólítani vele minden közönséget. Miközben mind formáját, mind történetét tekintve az indiai nézők által kedvelt legklasszikusabb bollywoodi filmes konvenciókat követi, elszántan próbálja megmagyarázni (vagy épp elviccelni) műfaji szabályait a nyugati zsánerfilmekhez szokott közönségnek is. Az Om Shanti Om úgy marad meg egyszerű szórakoztató tömegfilmnek, hogy közben Bollywood a globális filmművészetnek címzett ars poeticája lesz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 28-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11435