Bollywood

Bollywood műfajkeverék

Ahol a szuperhős is táncra perdül

Vajdovich Györgyi

Bollywood filmjei színesek, egzotikusak, szórakoztatóak, ugyanakkor olyan filmtípust képviselnek, mely egyedülálló a világ filmgyártásában.

Bollywood manapság a világ egyik legdinamikusabban fejlődő filmgyártása, mely már jó ideje egyre nagyobb sikereket arat a nyugati országokban és az utóbbi években a nagy nemzetközi filmgyártó és filmforgalmazó cégek érdeklődését is felkeltette. Az 1990-es években a nyugati országokban ezeket a filmeket még elsősorban a kivándorolt indiai családok nézték, ma már azonban Bollywood ennél sokkal szélesebb közönséget is meghódított, és a Bollywood-imádat sajátos megnyilvánulásaival egyre többen találkoznak. 2008-ban a Berlini Filmfesztivál közönsége megütközve nézte azt a tömeget, ami az Om Shanti Om című film bemutatójára érkező szupersztár, Shahrukh Khan érkezését várta, és egyébként sem értette, mit keres a fesztivál programjában egy olyan színes-szagos, bombasztikus bollywoodi film, mint az Om Shanti Om. 2010-ben a New York-i járókelők csodálkozva bámulták a 42. utcán hajnal óta ácsorgó rajongókat, akik a Papírsárkányok (Kites) világpremierjére vártak, és nem vették jó néven, hogy a főszereplő sztár, Hrithik Roshan érkezésekor le kellett állítani a forgalmat. Az indiai szuperprodukciókat egyre nagyobb kópiaszámmal mutatják be Anglia, az USA, Kanada és más országok mozijaiban, és ma már itthon is részt vehetünk olyan Bollywood-partikon, melyeken indiai filmzenékre tombol a közönség. Bollywood határozottan hódít a világban, miközben nálunk még meglehetősen kevesen ismerik.

India a világ legnagyobb filmgyártója, évente átlag ezer film készül a kontinensnyi országban, bár ez a szám az utóbbi években már az 1200-1300-at is elérte. A nagyközönség – tévesen – azt gondolja, hogy ez a szám a bollywoodi filmtermést jelenti, pedig az indiai filmgyártásának ez csak egy részét teszi ki, körülbelül évi 200 darabot. Indiában ugyanis több mint húsz nyelven készítenek filmeket, és Bollywood ebből csak a mumbai (korábbi nevén bombayi) központú, hindi nyelvű filmipart jelenti. Annak ellenére, hogy közel ilyen arányú a Dél-Indiában tamil és telugu nyelven készülő darabok aránya, Bollywood termékei jóval ismertebbek szerte a világban, nagyobb bevételeket is hoznak és nagyobb költségvetéssel készülnek.

A bollywoodi filmekről él a közönség körében egy általános kép, amely szerint ezek a filmek nagyon hosszúak, nem túl logikus a történetvezetésük, erőteljesen túlzó bennük a színészi játék, rikítóak a színek és legalább húsz percenként megszakítja a sztorit egy-egy táncjelenet. Ezek a klisék azonban elsősorban a hetvenes és kilencvenes évek filmjeire jellemzőek, és több száz éves kulturális hagyományokra vezethetőek vissza. Megjelenésekor az indiai néma- majd hangosfilm sokat merített az ország színházi, zenei és tánchagyományaiból, és miután hosszú évtizedeken keresztül a nyugati piacoktól szinte teljesen elzártan létezett, ezen sajátosságok nyomai a mai napig fellelhetők az itt készült művekben.

A klasszikus színházi és tánchagyományokban például minden alapvető érzelemnek megvolt a maga megadott megjelenítési módja, mely erőteljes gesztusokkal és arckifejezésekkel kódolt egyes lelkiállapotokat, így az érzelmeket szélsőséges arcjátékkal és mozdulatokkal megjelenítő színészi játék sokáig elvárás volt az indiai filmekben is. Érdekes módon a nyugati közönség sokszor éppen a szélsőséges érzelmeket kedveli a bollywoodi darabokban, melyeknek kifejezése saját kultúrájában nem igazán elfogadott (ahogy egy néző találó megjegyzése mutatta a Néha öröm, néha bánat [Kabhi Khushi Kabhie Gham, 2001] budapesti vetítése után: „Csodálatos film volt. Sose láttam még férfiakat egy filmben ennyit sírni!”). A nyugati piacokon legnagyobb bevételt hozó bollywoodi filmek toplistáját csupa olyan mű vezeti, melyek hatalmas szerelmi vagy családi melodrámák, vagy sok esetben vígjátékkal és esetleg akcióbetétekkel kevert melodrámák, mint a Soha ne mondd, hogy Isten veled! (Kabhi Alvida Naa Kehna, 2006); az Om Shanti Om; a Néha öröm, néha bánat; a Veer Zaara (2004); a Dhoom:2 (2006); a Valami történik (Kuch Kuch Hota Hai, 1998); az Isten által teremtett pár (Rab Ne Bana Di Jodi, 2008) vagy a Jodhaa Akbar (2008).

Ezen sikerfilmek jó része eléri vagy meghaladja a három órás filmhosszt, de egyik sem rövidebb két és fél óránál, ékes bizonyítékául annak, hogy a saját sztenderdjeitől eltérő terjedelmet nagyon könnyen megszokja a nyugati közönség. A rutinos Bollywood-nézők a másfél órás indiai filmeket túl rövidnek érzik, mert az itt megszokott történetmeséléshez több időre van szükség. Az indiai filmes elbeszélés ugyanis némileg a hollywoodi elvárásoktól eltérően működik. Jóval hosszabb időt hagy a történet megalapozására és a kilencvenes évek nagy sikerfilmjei közül számos felfogható úgy is, mintha két egymástól függetlenül is működő másfél órás filmet látnánk, amelyek közül az első egészében képezi a második másfél óra expozícióját (így működik a Valami történik, a Néha öröm, néha bánat, de még a jóval később született Om Shanti Om is). A történetet alapvetően az érzelmi változásokra fűzik fel, ehhez képest kevésbé fontos az események szoros ok-okozati sorrendje, mely a hollywoodi történetmesélésben az egyik legfontosabb követelmény. És míg a felületes néző számára a történetbe ékelt daljelenetek feleslegesnek tűnnek, addig ezek az indiai néző számára elhagyhatatlanok, mivel az érzelmi folyamatok elmesélésének részét képezik, sőt gyakran olyan érzéseket jelenítenek meg, amit a cenzúra miatt prózában nem fejezhetnének ki a szereplők (a bollywoodi filmekben gyakran láthatunk feltűnően erotikus elemeket tartalmazó táncjeleneteket).

Ebben a hagyományban az évszázadokon át mesterről tanítványra öröklődő előadások ugyanazokat az alaptörténeteket (általában mitológiai történeteket) ismételték, és a közönség az előadás tökéletességét kereste, nem pedig a történetek megújítását. Ezért nincs igazán értelme az indiai filmesek szemére vetni, hogy „ötleteket lopnak Hollywoodtól” – az indiai közönség számára hagyományosan az eredetiségnek nem volt értéke, annál jobban élvezte viszont a jól ismert történetek minél tökéletesebb (a filmek esetében indiai ízléshez igazított) újbóli előadását. A bollywoodi forgatókönyvírók ugyanolyan természetességgel merítenek az amerikai filmekből, mint ahogy átveszik a tamil vagy telugu nyelvű sikerdarabok sztoriját, és csak az utóbbi években, a nyugati cégekkel való együttműködések során merült fel az, hogy ez jogi problémákat is okozhat.

Az indiai filmek egyik alapvető jellegzetessége a műfajok és hangnemek erőteljes keveredése. A szakirodalom ezeket a kevert műfajú filmeket „maszáláfilm” névvel illeti, mivel a „maszálá” a hindiben különböző összetevőkből kikevert fűszerkeveréket jelent. Ezen filmek aranykora az 1970-es évek, akkor készültek a legtipikusabb kevert műfajú darabok, ám ez a filmtípus a mai napig népszerű. És bár a hindi nyelvű filmgyártásban nemcsak ilyen darabok készülnek, sok néző számára a maszáláfilm egyet jelent a bollywoodi filmmel. A maszáláfilmben annyiféle műfaj jellegzetes elemei váltakoznak, hogy a mi felfogásunk szerint szinte lehetetlen is ezeket a darabokat műfajilag besorolni. Hagyományosan legalább négy műfaj képviselteti magát e sajátos filmtípusban: egy klasszikus maszáláfilmnek mindig kell tartalmaznia szerelmi románcot, humort, melodrámát és akciójeleneteket, valamint ezeket egészítik ki a látványos táncjelenetek, melyek azonban csak némileg emlékeztetnek a nyugati musicalekre. A hetvenes években az akció gyakran jelentkezett gengszterfilmes formában, vagy minden idők egyik legnagyobb bollywoodi sikerében, a Lángnyelvekben (Sholay, 1975) western alakjában, ám ez a kevert jellegen mit sem változtatott. Ráadásul a klasszikus korszakban a négy alapösszetevő közel egyenlő arányban volt jelen, és a különböző hangulatú jelenetek meglepő hirtelenséggel váltották egymást – gyakran megesett, hogy a szerelmes enyelgést hirtelen brutális verekedés szakította félbe, vagy a humoros betét után váratlanul valami észbontó melodráma következett. Ez a kevert jelleg is a színházi hagyományokra vezethető vissza, a film megjelenése előtt India különböző területein különböző nyelveken létező színházi tradíciókban előadott darabok gyakori jellemzője volt, hogy inkább különböző hangulatú és jellegű jelenetek füzéreként jelentek meg, mint egységes, összefüggő történetekként.

A kevert hangnem olyannyira követelménynek számított, hogy külön szerepkörök kapcsolódtak hozzá. Az indiai Oscarnak számító Filmfare-díjak között sokáig szerepelt a „Legjobb komikus” és a „Legjobb gonosz” kategória, mivel a humoros részeket gyakran a filmben újra és újra felbukkanó, kicsit dilis mellékszereplők képviselték, míg a melodrámai helyzetekhez és a verekedésekhez szükség volt egy ízig-vérig gonosz figurára. Az indiai film modernizálódását azonban jól jelzi, hogy ezeket a díjakat a 2000-es évek közepén megszüntették, mert a mai filmekben már jóval árnyaltabb figurákkal találkozunk, így sokszor nehéz lenne ilyen szerepköröket körülírni az egyes filmekben.

Szintén az indiai színházi hagyományok sajátossága volt a próza, a zene és a tánc váltogatása, és a hangosfilm megjelenése óta az indiai filmekre is jellemző ezek együttes jelenléte. Bár táncjelenetek hiányában korábban egy művet automatikusan művészfilmnek tekintettek, ma már a fősodorbeli filmekben is gyakran csökkentik a táncok számát, vagy el is hagyhatják őket. A zene azonban nélkülözhetetlen, már csak azért is, mert alapvető szerepet tölt be a filmek marketingjében.

Az indiai filmesek mindig is keresték a maszáláfilmre alkalmas témákat, vagyis az olyan történeteket, melyekbe sokféle műfaji elem belefűzhető. A bollywoodi film története során akadt néhány filmtípus, melyek különösen alkalmasnak bizonyultak erre, ilyen volt például a reinkarnációs bosszúdráma és a történelmi eposz. Előbbiben a sok humort tartalmazó jelenetek során összejövő szerelmeseket szétválasztja egy gonosz erő, hosszú melodrámai betétekre adva alkalmat, majd a film második felében a pár újjászületik, és a férfi látványos akciójelenetek során véres bosszút áll, és a film végén győzedelmeskedhet a szerelem. Ez a filmtípus szinte minden korszakban képes volt igazi sikereket kitermelni, ilyen volt 1958-ban a Madhumati, 1967-ben az Egymásra találtunk (Milan), 1980-ban a Tartozás (Karz), 1995-ben a Karan Arjun, 1997-ben a Mindörökké (Hamesha), 2008-ban az Om Shanti Om, és ezt a filmtípust használta modernizált formában 2000-ben a Mondd, hogy szeretsz! (Kaho Naa… Pyaar Hai), mely szó szerint egyik napról a másikra szupersztárt csinált Hrithik Roshanból. A történelmi eposzok középpontjában gyakran egy háborúskodó uralkodó áll, aki szerelmes lesz, és hogy a melodráma is helyt kapjon a filmben, szerelmétől valamilyen társadalmi akadály választja el – ez a filmtípus nem is feltétlenül végződik happy enddel. A történelmi eposzok legjobb példája Bollywood egyik legnagyobb klasszikusa, a Mughal-E-Azam (A nagy muszlim uralkodó, 1960), de hasonló sémára épült 2003-ban az Asoka, vagy a kétezres évek egyik legnagyobb szuperprodukciója, a Jodhaa Akbar.

A kevert műfajúságnak piaci okai is vannak, mivel a hagyományos indiai filmnek a közönség minden rétegét meg kell tudnia szólítani. Indiában ugyanis a hagyományos mozik európai mércével mérve hatalmasak, 600-2500 nézőt is képesek befogadni, így azokban minden korosztály és minden társadalmi réteg egyszerre van jelen. Ráadásul Indiában a film a mai napig igazi tömegeket vonzó népszórakoztatási forma, így nem ritka, hogy a családok a karon ülő csecsemőtől a roskatag nagypapáig bezárólag mindenkit visznek filmet nézni. A klasszikus megfogalmazás szerint a maszáláfilm úgy van kitalálva, hogy mindenki találjon benne kedvére valót: a nők a szerelmi románcot, a gyerekek a humort, a férfiak az akciót. Az utóbbi 10-15 évben a nagyvárosokban egyre szaporodó multiplexek ehhez képest kis mozikat jelentenek, így éppen ellentétes funkciót töltenek be, mint nálunk. Míg a hagyományos egytermes mozik a legújabb fősodorbeli sikereket vetítik, a multiplexekben nyílik lehetőség rétegfilmek vetítésére: itt kerülnek műsorra a fiatalokat megcélzó modern romkomok, a társadalmi problémákat bemutató művészfilmek, és meglepő módon a hollywoodi sikerek is, melyek a vidéki egytermes mozikban még mindig nem rúghatnak labdába az indiai sikerfilmek mellett.

A bollywoodi filmek elengedhetetlen eleme az attrakció, mely számtalan formában jelentkezhet. A hetvenes évek egyik sikerfilmje, a Dharam Veer (1977) például számtalan más látványosság mellett felvonultat egy tigrissel folytatott birkózást, egy lovagi tornát, egy gladiátorharcot megidéző arénajelenetet, egy látványos cigánytáncot és a film végén egy gigantikus tengeri csatát. A látványosság testet ölthet a csodás tájakban – míg az ötvenes években a bollywoodi sztárok Kasmír gyönyörű tavain csónakáztak, addig a kilencvenes években a svájci hegycsúcsok tövében táncoltak, majd a 90-es évek vége óta szinte versenyfutás folyik az újabb és újabb egzotikus tájak felfedezéséért. A Már másé a szívem (Hum Dil De Chuke Sanam, 1998) hősei például végigjárják Budapest és Magyarország legszebb tájait (pesti Duna-korzó, Lánchíd, Balatonpart, Hollókő), addig a Rocksztár (Rockstar, 2011) szerelmesei Prága óvárosában enyelegnek, és a Csak egyszer élsz (Zindagi Na Milegi Dobara, 2011) három hőse Spanyolország különleges tájain tartja egyikük legénybúcsúját Barcelonától a Costa Braván át Pamplonáig. Az attrakciót szolgálják a rengeteg táncost mozgató tánckarok, valamint az, hogy a sztárok és a táncosok a táncjelenetek közben többször váltanak ruhát, látványosabbnál látványosabb kosztümöket vonultatva fel.

Az indiai film az 1990-es évek vége óta hihetetlen sebességgel változik. A magasabb nyugati jegyárak miatt a kilencvenes évek vége óta a bollywoodi filmek nagyobb bevételt termelnek a nyugati piacokon, mint Indián belül, és Indiában is a bevételek egyre nagyobb hányada származik a gombamód szaporodó városi multiplex mozikból. Ez a közönség azonban már újfajta elvárásokat támaszt: nyugatiasabb történetsémákat, modernebb, árnyaltabban ábrázolt hősöket és logikusabban felépített cselekményt szeretne látni fél-egy órával rövidebb terjedelemben. Az indiai filmgyártók célja továbbra is a közönség maximalizálása, ám a nyugati nézők és a nagyon eltérő indiai közönségrétegek elvárásainak egyidejű kielégítése nem könnyű feladat.

A kétezres évek egyik új megoldása volt, hogy a maszáláfilmbe szokatlan, új összetevőket kevertek, Rakesh Roshan rendező két sikeres újítási kísérlete volt 2003-ban a Találtam valakit (Koi… Mil Gaya), mely a sci-fi, és a Krrish (2006), mely a szuperhősfilm elemeivel dobta fel a megszokott keveréket. De próbálkoztak a sportfilmes elemek integrálásával, például az Oscar-díjra jelölt Lagaanban, 2001, vagy a Szívből szóljon, Hadippá!-ban (Dil Bole Hadippa, 2009), valamint heist-filmes elemekkel (Dhoom, 2004 és Dhoom:2). A maszáláfilm modernizálásának bevett módja, hogy valamelyik műfaji összetevőt dominánssá teszik a többivel szemben, így az elfogadhatóbbá válik a nyugati nézők számára is. Az utóbbi két-három év legsikeresebb filmjei például alapvetően akciófilmes sémára épülnek, és ebbe keverik bele az egyéb műfaji összetevőket, ilyen például a Kemény legény (Dabangg, 2010), a Testőr (Bodyguard, 2011), a Ra.One (2011), A lángok ösvényén (Agneepath 2012), vagy a Fedőneve: Tigris (Ek Tha Tiger, 2012). Ezen típus sikerét jelzi, hogy e filmek mindegyike átlépte már a forgalmazók által hőn áhított legújabb célt, az egymilliárd rúpiás bevételi határt.

A filmeket befogadhatóbbá teszi, ha a kifejezetten a humor kedvéért szerepeltetett idétlen karakterek helyett a hősöknek írnak humoros jeleneteket, és ha a táncjelenetek számát csökkentik. A bollywoodi darabokból elhagyhatatlan zenét ma már egyre gyakrabban használják a történetet előrevivő montázsszekvenciák aláfestő zenéjeként, és ha vannak is táncok a filmben, azok a történetből következnek, a hősök általában valamilyen partin vagy klubban ropják a táncot a zenés jelenetekben. A legfontosabb azonban a vizuális kifejezésmód modernizálása, az akciófilmes jelenetek egyre inkább a nyugati sztenderdekhez közelítő megjelenítése, valamint az egyre több és egyre színvonalasabb vizuális effekt használata.

Sikeres receptnek bizonyult a nosztalgia és az önreflexió bevetése, tulajdonképpen mindkettő használata olyan „duplafenekű” filmeket eredményezett, melyek egyformán sikeresek lehetnek a régi filmtípust kedvelő, tanulatlan vidéki nézőknél, és a modernebb filmeket kereső városi és nyugati közönségnél. Az előbbi mintadarabja az Om Shanti Om volt 2007-ben, mely hetvenes évek hatásvadász bollywoodi filmjének életre keltésével és a kortárs Bollywood parodizálásával megfelelt a kevésbé kifinomult közönség elvárásainak, miközben tengernyi filmes idézetével és a bollywoodi filmgyártásra történő számtalan utalásával igazi filmes csemegét szolgáltatott a műveltebb nézőknek. Az önironikus játék egyik legsikeresebb és azóta is folyamatosan másolt receptje a Kemény legényben bukkant fel, mely oly módon túlozta el az akciófilmes jeleneteket, hogy a vidéki közönség a hetvenes évek nagy sikereihez hasonló bombasztikus darabként nézhette, míg a kifinomultabb ízlésű közönség számára már egyértelműen akciófilmes paródiaként működött.

És hogy miben rejlik Bollywood egyre növekvő sikerének titka? Fentebb felsorolt közönségvonzó elemei mellett talán abban, hogy az indiai filmek két olyan sajátosságot is tartalmaznak, melyek az utóbbi egy-két évtizedben a nyugati filmben is széles körben elterjedtek. Miközben Bollywood számunkra is befogadhatóbbá szelídítette műfaji keverékeit, addig a nyugati filmben is nagy divattá vált a műfajok keverése. A posztmodern film másik fontos jellegzetessége, a filmes önreflexió pedig régóta jelen van a bollywoodi darabokban: folyton dialógustöredékeket, dalokat, zenéket hallunk régi filmekből, újrajátszanak egyes híres jeleneteket, koreográfiákat, mostanában pedig már újrateremtik a korábbi korok bollywoodi díszleteit, jelmezeit, színészi játékát és vizuális stílusát is, valamint utalnak a nagy hollywoodi sikerekre. Ahogy az indiai filmipar modernizálja forgalmazási és marketing technikáit, a filmek egyre nagyobb tömegekhez jutnak el, és egyre több néző csodálkozik rá a világban, hogy ezek a filmek már számára sem annyira idegenek, miközben megmaradtak egzotikusnak, különlegesnek és szórakoztatónak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 24-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11427

Cikk értékelése:

szavazat: 1113 átlag: 5.51