KritikaHorváth EszterA lét kerekénHorváth Eszter
Leos Carax 13 év távollét után Arany Pálma-díjra jelölt filmmel tért vissza. A Holy Motors egyszerre fricska és hitvallás, a mozgókép napjainkban betöltött szerepére kérdez rá.
Őrült, szellemes, furcsa, játékos, bizarr – a
fesztiválról tudósítók ezekkel a jelzőkkel illették a 2012-es Cannes-i mustra
legsötétebb lovát. Az értelmezéstől azonban mintha szemérmesen tartózkodnának a
filmet méltatók. Vajon kell-e kulcs a művészethez? Carax kezében, pontosabban
kezéhez nőve mindenesetre van egy. Cameojában a film elején ki is nyit vele egy
ajtót, áttöri szobája negyedik falát: a nézők háta mögé kerül. A nézők azonban
alszanak vagy talán meghaltak a zsúfolásig telt moziteremben, ahová érkezik.
Halálra unták volna magukat? A filmművészet temploma többé nem szakrális hely,
a misztérium szövete megkopott, a lynch-es szürrealitás csupán unatkozó
ásításra készteti a nézőt: láttuk mi már ezt. Mit tehet ilyenkor az alkotó?
Menjen a nézői elvárások elébe vagy őrizze művészete ezoterikusságát? A Holy
Motors megmutatja, az efféle kérdésfeltevés nemcsak elitista, de fölösleges
is: egy tisztán szerzői, realitás és szürrealitás határán táncoló, ugyanakkor
ízig-vérig mai alkotás képes a moziszékekbe szögezni a nézőket.
Életeken
át
Elegáns,
középkorú férfi munkába indul reggel, gyerekei elbúcsúznak tőle, ő pedig
beszáll hófehér limuzinjába: bájos életkép a francia nagypolgári életről. A
hosszú, fehér limuzinokra oda kell figyelni, ezt már Cronenbeg Cosmopolis-ában
megtanultuk. Suhannak rejtélyes céljaik felé a városon át, miközben nagyon
fontos utasaik nagyon fontos ügyeket intéznek. A limuzinba beszálló francia
bankár is egy közülük: az autóban megkapja aznapi munkatervét a kilenc
találkozóval, elintéz néhány telefont. Ezután azonban komótosan vetkőzni kezd,
parókát, sminkkészletet vesz elő. Ő, akit ebben a pillanatban látunk, Monsieur
Oscar. Oscar úr pillanatok alatt öreg koldusasszonnyá varázsolja magát, már
ugrik is ki az autóból, siet első találkozójára: kéregetni. Mielőtt koldusmaffiára
gyanakodhatnánk, a kéregető már a fehér limuzinban ül, újra előbukkan Oscar úr
a smink mögül, öltözik következő találkozójára, készül következő megdöbbentő
átalakulására.
Monsieur
Oscar csak néhány percig létezik: abban a néhány percben, amíg egyik szerepből
a másikba bújik, az előző életből a következőbe lép. A limuzinra oda kell
figyelni, de még inkább oda kell figyelni utasára. Az autó úticélja nem titok,
mindig a következő találkozóra viszi Oscar urat: a rejtély maga Oscar úr. A
titokzatos férfi nem használ sok kelléket, színészi eszköztára látszólag
kiapadhatatlan forrásaiból húzza elő a figurákat: hol bűnöző, hol aggódó apa,
hol motion capture felvételre érkező
akrobata-színész. Mindig színész, a klasszikus, szakrális értelemben,
tökéletesen eggyé válik a szereppel, nem is létezik talán, csak a szerepben.
Ehhez kell Carax múzsája, Denis Lavant virtuóz játéka. Lavant a Pola X
kivételével a rendező minden eddigi filmjében főszerepet kapott. A furcsa,
csibészes mosolyú kölyökből gyűrött arcú, érett férfi lett, akinek a kisujjában
van a színészmesterség, mégis végtelen alázattal merül el egy-egy karakterben.
Oscar úr
negyedik életében Monsieur Merde vagyis Kaka úr bőrébe bújik: ez a rőtszakállú,
zöld bársonyöltönyös, ír szerencsemanóra emlékeztető csatornalény visszatérő
karakter a Tokyo! szkeccsfilmből, amelynek egyik szekvenciáját Carax
rendezte. Merde ezúttal a Père Lachaise temetőben bukkan fel a csatornából és
miközben bőszen legeli a sírokról zsákmányolt virágokat, egy divatfotózáson áll
meg nézelődni. „Gyönyörű, gyönyörű!” – ismételgeti a sztárfotós, miközben a
szerepe szerint topmodell Eva Mendesről készít képeket, majd odaküldi
asszisztensét Merde-hez, hogy rávegye egy „szépség és szörnyeteg”
fotósorozatra. Merde nem teketóriázik, leharapja a concept artról magyarázó nő
ujjait, majd elrabolja a topmodellt. A fotós pedig, jó Vertov–tanítványként,
gépével a furcsa pár után rohan, miközben azt ismételgeti „Milyen furcsa,
milyen zseniális”.
Az
önreflexió szépsége
Carax
készült a film fogadtatására, finom humorral reflektál a „művészfilmekről”
szóló diskurzusra. A tömegkultúra nem él meg zsigeri izgalom és felpörgetett
ritmus nélkül, a szubkultúra (ide értve bizonyos szempontból a magaskultúrát
is) pedig folytonosan a különöset, kirívót keresi, a szokatlant azonnal
értéknek tekinti. A Holy Motors ironikus önreflexiója rámutat, a
jelentés, az érték mindig az adott kultúrán, olvasaton belül képződik meg,
annak normáihoz igazodik. A bizarr csatornalény például felöltözteti a lenge
ruhás modellt, mert jobban tetszik neki burkában, amiből csak a szeme látszódik
ki. Saját, konvencionálisan csúnyának tartott testét pedig meztelenre
vetkőzteti, úgy fekszik a nő ölébe. A csatornába beszűrődő fény rávetül festői
Pietà–kompozíciójukra, melyet csak azért látunk groteszknek, mert megszoktuk,
hogy a magaskultúra által elismert ábrázolásmódot tartsuk szépnek. A film
mintha megfordítaná a jól ismert formulát: érdekes az, ami szépség nélkül is
tetszik.
A szépség
viszonylagossága azonban mit sem változtat szerepének fontosságán. Két
találkozó között meglátogatja a limuzinban készülődő Oscar urat az egyik
felettese, és megkérdezi tőle: tulajdonképpen mi végre csinálja ezt az egészet?
„Amiért mindig is csináltam, a játék szépsége miatt” – feleli Oscar, a
történetbeli élet-művész és a játékmester, Carax is. A Denis Lavant megformálta
Oscar úr ugyanis nyíltan a rendező alteregójaként működik. Alex Oscar Dupont
saját keresztneveiből alkotta meg a Leos Carax művésznevet – a keresztneveket
azonban nem dobta el, csak kölcsönadta őket a Lavant által játszott
karaktereknek Eddigi három közös nagyjátékfilmjük mindegyikében Alex néven
szerepelt Lavant – most Oscar. Újabb fricska ez a magaskultúra szerepében
tetszelgő tömegkultúrának, ami azonnal díjesőt zúdít egy-egy színészre, ha az nagyon
átváltozik egy szerep kedvéért.
A játék
szépsége, amiért érdemes volt történeteket mesélni és emberi viszonyokat
ábrázolni, kiveszőben van a mai világban. Oscar nosztalgiával emlékszik vissza
azokra az időkre, mikor még nagyobbak voltak a kamerák, mint az emberek. „Most már látni sem lehet őket, olyan
kicsik. Honnan tudjuk, hogy egyáltalán léteznek? Ki az, aki néz bennünket?”
A 21. század a valóságshow-k és nem a mozi kora, ismeri el Carax. Igazodni
kell, mindig, minden helyzetben játszani, emelni a tétet. Oscar úr a film
második felében csupa erőszakos ügybe bonyolódik: meghal vagy megöl valakit,
egészen pontosan megöl egy másik karaktert, akit szintén ő játszik. Majd még
egyet, mert van olyan nap, hogy egy halál nem elég.
Régi
motorok
Carax úgy
tesz, mint aki valóban tart tőle, hogy a sokkoláshoz és akcióhoz szokott nézők
esetleg elszundítanának, ha nem próbálná percenként meghökkenteni őket. Keveri
a drámát az akcióval, a krimit a musicallel, mindezt Caroline Champetier-nek a
jelenetek hangulatához tökéletesen illeszkedő, lenyűgözően elegáns képei
kísérik. A rendező korábbi alkotásaival ellentétben Párizs utcaképe, ikonikus
helyszínei és épületei nem alkotják elidegeníthetetlenül fontos részét a
történetnek – egy jelenet kivételével. Oscar úr utolsó jelenése előtt egy, az
övéhez hasonló limuzinnal találkozik össze: utasát húsz éve látta utoljára. A
Kylie Minogue alakította Jeannel felsétál a kihalt Samaritaine nagyáruház
tetejére. A hajdan fenséges hely romjai között lépdelnek, mikor lenne itt az ideje
egy szívszorító musical-betétnek, ha nem most. Az áruház tetejéről látszik a
Pont Neuf, Carax leplezetlenül utal saját, korábbi alkotására, a Pont Neuf
szerelmeseire. A Samaritaine akár a képi mottója is lehetne a filmnek. Az
egykori luxusáruházat a kétezres években bezárták, mert elavult és drága volt a
fenntartása. Most afféle mementóként áll a Rue de Rivolin: egyszerre jelképezi
a finom eleganciát és a pöffeszkedő sznobizmust. Mit tudunk vele kezdeni a 3D
korában?
A film
mégsem esik az érzelgősség és a puszta esztétizálás csapdájába – ennél sokkal
ravaszabb. A töredezett dramaturgia és az epizodikus szerkesztés egyfelől Carax
válasza a cyberkor megváltozott nézői szokásaira, hogy nem tudunk öt percnél
tovább koncentrálni egy történetre. Másfelől a találkozók láncolata, melyek
során Oscar úrnak teljesen fel kell oldódnia a szerepben, s időnként bele is
kell halnia, létrehoz egy transzcendens értelmezést is. Oscar úr a
purgatóriumban van vagy újra és újra inkarnálódik, kinek-kinek meggyőződése
szerint. Mindeközben pedig meg kell próbálnia nem gondolni arra a szorongató
kérdésre, vajon nézi-e, látja-e valaki igyekezetét.
A Cosmopolis
főhősét az a kérdés nem hagyta nyugodni, hogy útjuk végeztével hova térnek a
hófehér limuzinok. A Holy Motors válaszol: ezek a létből létbe vivő,
szakrális járművek egy mélygarázsba gördülnek éjszakára. A sofőrök távoztával,
mikor minden elcsendesedik, a limuzinok arról beszélgetnek, hogy az emberek le
fogják cserélni a régi gépeket. Nem lesz többé szükség látható masinákra, sem
akcióra, történésekre. A színészt felváltja a virtuális, háromdimenziós
karakter, a temetőben olvasható sírfeliratok is a virtuális valóságba
invitálnak: „látogasd meg a weblapomat”. Carax pedig jól szórakozik eközben:
mégis sikerült hagyományos technikával készülő, színészközpontú látványorgiát
alkotnia.
HOLY MOTORS – francia, 2012. Rendezte és írta: Leos Carax. Kép: Caroline
Champetier. Szereplők: Denis Lavant
(Oscar), Edith Scob (Céline), Kylie Minogue (Eva), Eva Mendes (Kay), Michel Piccoli. Gyártó: Théo
Films / Pandora / Arte. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos.
115 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 896 átlag: 5.3 |
 |
|
