KönyvSárközy Réka: Elbeszélt múltjainkKész a leltár?Zalán Vince
Sárközy célja a magyar történelmi dokumentumfilm tárgyszerű, esztétikai ítélkezést mellőző története.
Váratlan öröm Sárközy Réka – Elbeszélt múltjaink. A magyar történelmi dokumentumfilm útja – könyvének a megjelenése. Váratlan, mert szomorú tény, évek óta tudjuk – a népszerű színészportrék kivételével – megszűnt a magyar filmkönyvkiadás. Fél évtizede, hogy befejezte filmkönyv-sorozatát az Osiris Kiadó, a Palatinus is felhagyott a filmkönyvek gondozásával, a szegedi Apertúra kötetei sem kapnak már semmilyen támogatást. Az Európa Kiadónak két életrajzra (Fellini, Pasolini) futotta az erejéből. S mint a teljes sötétség előtti, utolsó gyertyafényre, úgy tekinthetünk Pentelényi László magán kezdeményezésére, a Francia Új Hullám Kiadóra, amely legutóbb Paul Schrader régen várt könyvével (A transzcendentális stílus a filmben – Ozu/Bresson/Dreyer) kedveskedett a filmbarátoknak. Ebben a helyzetben kivételes elismerés illeti az 1956-os Intézetet és L’Harmattan Kiadót, hogy vállalkoztak Sárközy Réka munkájának kiadására. Hozzá téve, hogy egy olyan témakörben, a dokumentumfilm, a magyar dokumentumfilm témakörében, amelyben – nem számítva a MADE dokumentum-köteteit –, évtizedek óta nem jelent meg érdemleges publikáció.
Sárközy Réka, mielőtt rátérne témájára, magyar történelmi dokumentumfilm útjának megrajzolására két ponton próbálja kicövekelni vizsgálatának tárgyát. Egyfelől megkísérli körüljárni a dokumentumfilm fogalmát és tipológiáját, másfelől szeretné beavatni az olvasót a posztmodern történetírás problematikájába. Tárgyalásmódjára jellemző, hogy határozottan tartózkodik bármiféle esztétikai megállapítástól, kivált, hogy műfajelméleti kérdésekben állást foglaljon. Az általa áttekintett (jóllehet választása indokait fel nem fedő) szakirodalom alapján írja le a dokumentumfilm tipológiájának különböző megközelítéseit, így Bill Nichols felosztását (költői, magyarázó, megfigyelő, részvevő, performatív), Erik Barnouw elképzelését, amely az alkotó társadalmi szerepvállalásából indul ki, harmadikként Patricia Aufderheide tematikus felosztását, amely a filmek tartalma szerint felosztását javasolja. Tőle veszi át a magyar fül számára kissé disszonánsan hangzó „használható múlt” („useable past”), fogalmát, amit aztán maga is alkalmaz könyve filmtörténeti fejezeteiben. Végezetül pedig Ungváry Rudolf, a napi gyakorlathoz segítséget nyújtó dokumentumfilm-tipológiáját ismerteti. Még mindig a bevezető fejezeteknél maradva: újszerűnek mondható, hogy bekapcsolja munkájába a történetírás aktuális dilemmái közül a kételkedők véleményét, akik szerint a magyarázat helyébe a megértés lép, s hogy a múltnak egynél több története van. Innen könyvének címe. Elbeszélt múltjaink. S ezt figyelembe kell vennie a filmeseknek is, hiszen a film „a történelem elbeszélésének sajátos lehetősége”.
Ezt követően, mini-történeti visszapillantásban, felidézi a dokumentumfilm történetének fontosabb etapjait a kezdeti próbálkozásoktól a cinéma direct, a cinéma vérité , a „videós” évek állomásait számba véve egészen az „átértelmezett történelem” filmjeiig, napjainkig. Majd végre a „főétek” kerül elénk: a magyar történelmi dokumentumfilm története. Itt bomlik ki igazán a szerző téma iránti elkötelezettsége, elszántsága és szorgalma. Bemutatja a filmeket, de nem értékel. Figyelme viszont majd minden részterületre kiterjed, jóllehet lesznek, akik hiányolnak majd a kötetből alkotókat, filmeket. Ennek következtében a kötetben egyfajta belső ellentmondást figyelhet meg az olvasó: ha nincs (ilyen vagy olyan, a szerző által elfogadott elvek alapján) értékrend, indokolt rangsorolás a tárgyalt dokumentumfilmek között, amely magyarázhatná filmek kimaradását a különböző dokumentumfilm-korszakok bemutatásakor, akkor a leírásoknak megközelítőleg teljes körűnek illene lenniük, hiszen ez indokolhatná az érték-különbségek megállapításának elmaradását. Viszont vitathatatlan friss és egyedülálló, ahogyan Sárközy Réka bevonja könyvébe a Magyar Televízió szerepének bemutatását, a történelmi ismeretterjesztés minőségi példáit s a rendszerváltozás utáni interjúfilmek aranykorát, a Fekete Doboz szerepét. Rendkívül hasznosak az intézmény-történeti passzusok, az állami finanszírozás változásainak feltérképezése. Ezek a kötet szinte kézikönyvként (!) is használható fejezetei. A szerző filmes, történész és könyvtáros. Ez utóbbi erényeit csillogtatja az Elbeszélt múltjaink befejező részeiben. Itt inventározza a Magyar Televízió Napzárta című műsorának (1989-1991) forrásértékű felvételeit, az 1982 és 2009 között készült történelmi tárgyú portré- és dokumentumfilmek (válogatott) filmográfiáját.
1956-os Intézetet – L’Harmattan Kiadó, 2011.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1361 átlag: 5.44 |
 |
|
