Film és erotikaUtazás az érzékek birodalmába – 3. részA test szavaiKelecsényi László
Erotikus képzeteink, nem utolsósorban a filmművészet hatására, gyökeresen átalakultak az elmúlt fél évszázadban.
legvitatottabb filmjét, A nők városát. A klasszika-filológus – a foglalkozás ez egyszer nagyon fontos –, az antikvitás kiváló ismerője és egyúttal a női nem rajongója, egy feminista konferenciára téved, ahol rá kell döbbennie, hogy a szebbik nemről alkotott elképzelései, vágyai, ábrándjai – mind a múlté. Fordult a kocka. Nőuralmú világba került, ahol a vágyteljesítési mechanizmus épp fordított irányú. Minden hatalom az addig elnyomottaké. Bár az erősen vitatható, dúlnak is e témában heves disputák, hogy a nemi szerelem oda-visszairányultsága nem természeti törvény-e? A férfi hódít, a nő enged. A férfi behatol, a nő befogad. Biológiai adottságok, a természet szava, nevelődési beidegződések – és még sehol sincs az erkölcs, a szabályok, tiltások parancsszava. Az alapkérdés, amit a 20. század feltett: meg lehet-e fordítani ezt az irányt? Kerülhet-e a nő felülre – nem az ágyban, ott természetesen igen –, kezdeményező, aktív pozícióba, a kapcsolat irányítójának szerepébe? S ha igen, ha mégis lehetséges ez, érdemes-e élni vele? Nem rombol, robbant szét valami egészet, épet, fontosat, amit, ha nem is isteni törvény, de földi harmónia forrasztott egységgé, elméletileg valamikor a platóni filozófia idején. Erre itt és most nincs megnyugtató válasz. Viszont Fellinién kívül vannak még fontos alkotások, melyek hozzászólnak a témához.
Első számú tabu a korkülönbség. A férfinak – az íratlan szabály szerint – idősebbnek kell lennie a párjánál. Fassbinder nem így gondolta, és hogy még jobban provokálja a közönséget, tetézte a párkapcsolatot más tabuk megsértésével. Filmjében egy nyugdíjas takarítónő veszi szárnyai alá a fiatal színes bőrű vendégmunkást. A konvenciók felrúgása miatti félelem tényleg „megeszi a lelket”. A hetvenes évek első felében vagyunk, a mesterségesen kettészakított Németország nyugati felében, ahol a társadalom többsége (vagy érzékenyebb kisebbsége) meglehetősen depressziós hangulatban viselte a forradalmi hullám apályát. Emmi Kurowski takarítónő azonban érzelmi forradalmárrá válik. Melodráma ez a javából, de ha felfüggesztjük e műfaj iránti ellenérzéseinket, és csak a tartalmi vonatkozásokra vagyunk tekintettel, egy radikálisan újszerű szemlélet körvonalait láthatjuk megjelenni. (Más kérdés, hogy az életkori vagy testi eltéréseket a későbbi, főként szórakoztató szándékú filmek hogyan váltották aprópénzre, például a kövérség motívumát a Cukorbébi (Percy Adlon, 1984) esetében, hogy a butuska Bridget Jones-filmeket ne is említsük.)
Második tabu: a női kezdeményezés joga és a női kielégülés elsőbbsége. Catherine Breillat Románca a szexuális élvezet szabadságát és elsőbbségét állítja középpontjába. Nem átallott kemény, valódi szexet, leplezetlen férfierekciót bemutatni: egy pornósztárt, Rocco Siffredit híva segítségül. Az 1999-es film hősnője – bizonyos értelemben valóban heroina – egy fiatal tanárnő, akit barátja, akibe szerelmes, nem tud igazán kielégíteni, ezért szégyenkezés nélkül alternatív megoldást keres és talál a maga számára. Ha az érzelmi és a szexuális kielégülést nem kapja meg egyszerre ugyanattól, megosztja testét és lelkét a férfiak között. Amikor iskolai főnöke teljesen váratlanul szexuális büntetésben részesíti, kikötözi, nem tiltakozik, mert egy kissé gyötri a bűntudat. Továbbra is válogatott gyönyöröket hajszol, hirdetve az önálló női szexuális akarat létjogát. Végül saját lakása lépcsőházában megerőszakolja egy pénzt ajánló idegen, akitől terhes marad. Breillat nem sima botrányfilmes; egész életműve, már kamaszkorában írott prózája is ezzel a témával gyötrődik.
Néha aztán a két tabu egyesül, azaz idősebb nő választ fiatalabb partnert, és keres intenzíven szexuális kielégülést. Haneke zongoratanárnője zsarnok anyja uralma alatt frigid felnőtté vált, ám ez csak a látszat. Titokban „férfias” csínyeket követ el, pornómozikba jár, és kukkoldákat látogat. Amikor egy fiatalabb férfi személyében jelentkezik egy lehetséges megoldás ezekre a problémákra, végül őt is elvadítja magától, és a szó szoros értelmében csak a véresen fájdalmas önkielégítés okoz számára – nem örömet – megnyugvást, vagy még azt sem.
A szintén botrányos visszhangú Ken Park egyik nőalakja, egy harmincas asszony sikerrel csábítgatja ágyába kamaszlánya lehetséges udvarlóját. A szexuális televény körképe ez a film, szinte minden szennyes, amit bemutat, és szinte mindent beszennyez, amihez ez a kertvárosi kisközösség hozzáér.
Meglehetősen agyonhallgatott film Chytilová Csapdákja. Ha elmeséljük, miről szól, rögtön világossá válik, miért. Egy csinos fiatal nőnek kifogy a kocsijából az üzemanyag. Két férfi vállalkozik rá, hogy elviszi a legközelebbi benzinkútig, ám helyette egy elhagyatott vidékre fuvarozzák, ahol erőszakoskodnak vele. A nő, foglalkozására nézve állatorvos, különös bosszút áll a megaláztatásaiért. Ugye, el tudják képzelni, hogy mit művel orvosként, pontosan és szakszerűen? És azt is, miért nem szerepel ez a film a különböző kánonokban.
A női bosszú mellett a teljesen ellenkező előjelű önfeladó áldozatvállalás a témája Lars von Trier Hullámtörésének. Vallás, szerelem, perverzió (egyáltalán: mi számít annak?) keveredik szétszálazhatatlanul egymással. Tündérmeseként ad elő egy vaskos szexualitást hordozó történetet. A mélyen vallásos lány hozzámegy egy olajfúró munkáshoz. Az asszonnyá lett lány nagyon is élvezi a frissen megismert szexuális örömöket. Ez a paradicsomi állapot nem tart sokáig, mert férjét munkahelyi baleset éri, és megbénul. A mozgásképtelen ember egyre képtelenebb szexuális kalandokba hajszolja a feleségét, aki áldozatkészen mindent megtesz virtuális boldogságuk érdekében. Idegen férfiakkal fekszik le, és élményeit meséli szeretett férjének. Perverzió lenne ez? Vagy a fogyatékos boldogság érdekében mindent szabad, áthágni erkölcsi szabályokat, már-már vallássá stilizálni a nyers szexualitást? Itt a lehetetlen válik lehetségessé. A kivétel lesz a szabály. Az áldozat ledönti a tabukat, a profán megszépül, majdhogynem szentté válik – legalábbis Trier melodramatikus történetmondása szerint. (Egyébként ez a film arra is példa, a szex, hazugság, videó mellett, hogy nem is kellenek aktusok, a róluk történő beszéd ugyanazt a hatást váltja ki nézőből, szereplőből egyaránt.)
A test ördöge játszik velünk. Ki győz? Az ördög? Vagy őt győzi le az ördögi praktikákra is képes nőstény, egyetlen igazi ellenfele? Lám, a híres régi regény, A test ördöge is újra filmvászonra került, az új hullámok egyik olasz lázongójának, Marco Bellocchiónak az irányítása alatt, amely produkció arról híresült (vagy inkább hírhedett) el, hogy Maruschka Detmers a nyilvánosság kellős közepén, egy tárgyalóteremben kezébe vette és ágaskodásra késztette a férfi főszereplő péniszét. Magyarán és brutálisan: fellatiót látunk a vásznon, talán először a filmtörténet során (pornómozik vásznán persze ez már régóta nem újdonság). Messze vagyunk már a Micheline Presle és Gérard Philipe által játszott első vászonverziótól!
Ha versenyt írnának ki, melyik filmben látható az első, valóságos, nem imitált szeretkezés: talán az 1976-os japán botrányfilm, Az érzékek birodalma lenne a befutó. A történet a wagneri Liebestod jegyében fogant. A férfi és nő itt egymás szexuális tárgyai; csak annyiban léteznek, amennyiben a másik vágyai számára valamilyen módon, az adott pillanatban kielégülést jelentenek. Abba a világba térnek, vagy ha ítéletet akarunk mondani: esnek vissza a szereplők, ahol nem ismert még az individuális szerelem, a vágy és kielégítése közé nem emel gátat se erkölcsi tiltás, se vallási tantétel, se higiéniai szabály. Pénisz van és vagina – a kettő egymásnak rendelve, minél gyakoribb használatra. Ez talán mégsem Liebestod – inkább Sexualtod. Ide illik Michel Foucault egyik gondolata: „Amikor Nyugat-Európa, idestova jó néhány évszázada, felfedezte a szerelmet, olyan nagyra értékelte, hogy még a halált is elfogadható áldozatnak tartotta érte; ma viszont már csak a nemiség tarthat igényt ilyen nagy áldozatra.”
Tantételek és feloldozások
Az 1968-as év, ha a filmtörténetben nem is, de a politikai élet krónikájában mindenképp vízválasztó. Az ekkor tetőző „szexuális forradalom” szellemét soha többé nem lehetett visszagyömöszölni a palackba, noha nyilván akadtak, akik szerették volna ezt megtenni. Ennek a privát szférát előbb csak Nyugat-Európában, majd idővel Keleten is feldúló-átalakító gyökeres változásnak csak egyetlen mozzanatára szeretnék utalni. A nemek egyenjogúsodásának folyamatában korábban, a 19. század végén, majd a 20. század első felében végbement a nők jogi-politikai, később szociális emancipációja. A szexuális egyenjogúság a hatvanas évek elméleti és gyakorlati mozgalmaiban realizálódott. Legfőbb hozadéka ennek – meztelen egyszerűségű megfogalmazással –, hogy női alapjog lett a nemi öröm. Magyarán egy nő is szabadon törekedhet arra, ami a férfiak számára évezredes lehetőség: testét, nemi szerveit a szabadon élvezhető, a másik nemtől olykor független boldogságszerzésre használni. A filmvászon is sugározta ezt az életérzést, a modernista film számos alkotása Godard-tól Fellinin át Ingmar Bergmanig nyíltan vagy rejtettebben közvetítette ezt az üzenetet (Egy férjes asszony, Júlia és a szellemek, Szenvedély). A fordulat jelentőségét igazán csak később mérték föl az alkotók.
Bernardo Bertolucci szexforradalmárai (Álmodozók, 2003) ’68 májusában az ágyban keresik egyéni identitásukat, hogy divatjamúlt (?) kifejezéssel éljünk, nembeli lényegüket. Forradalmi hevületük azonban csak addig terjed, hogy rekordidő alatt fussák végig a Louvre összes termeit (ez egyébként tisztelgés és idézet egy korábbi Godard-film, a Különcök bandája hasonló akciója előtt). A főszereplő testvérpár hatvannyolcas lázadozása abban nyilvánul meg, hogy beavatják szexuális játékaikba a harmadikként csatlakozó amerikai diákot. (Igazából nem forradalom, hanem csak „elforradalom”, azaz irrevolution ez a lázongás, amint egy a korról szóló kisregény írója, Pascal Lainé állítja 1971-es műve címében is.) Az utcákon már vér folyik, de ők olyasmiben lelik örömüket, hogy Eva Green Milói Vénusznak öltözik, és egy pár fekete kesztyűre vetkezve mutogatja valóban nőies bájait, hogy durvább példát, akad az is, ne idézzünk a filmből.
1968-ban került közönség elé Pasolininek már a címében is filozofáló alkotása, a Teoréma. A történet igencsak provokáló: egy Jézus-alakmás megjelenik egy tehetős polgári családban, és a cselédtől a gyártulajdonos családfőig mindenkit, mindenféle értelemben, lelkileg és testileg meghódít. A modern ipari táj sivatagába ruhátlanul belevesző gazdag gyáros figurája áttételesen éles kritikája a fogyasztói elvekre épülő és a szexualitást is egyfajta jól fogyasztható árucikké változtató modern társadalomnak.
Új recept: létfilozófiai paradigma, téveteg európai lelkeket megvilágosítani akaró távol-keleti üzenet Teshigahara regényadaptációja, A homok asszonya. A magyarul is olvasható Abe Kobo-regény és ennek nyomán a filmváltozat konkrét történet keretében ad tágabb teret egy élethelyzet értelmezésére. Egyszerre hordozza a lázadás és a belenyugvás üzenetét. Egy városból érkezett tudós nagy szegénységben és szerénységben élő falusi emberek közé kerül, akik megélhetésükért hasonló küzdelmet folytatnak a természettel, mint a néhány évvel korábban forgatott remekmű, A kopár sziget hősei. Míg ott a vízért folyik a küzdelem, itt a mindent betemető homok ellen. A vendég szállást kap egy éjszakára, hogy aztán egy életre ott ragadjon. Ha élni akar a homoktölcsér mélyén, neki is fel kell vennie a harcot a természet ereje ellen. Szabadulásra semmi remény, partneréül kell fogadnia a magányos nőt, mindenféle értelemben. Amikor a férfinak mégis váratlan lehetősége nyílna a szökésre, meglepő fordulatot vesz a história: marad a „homok asszonya” mellett, és megpróbálja elhitetni még velünk is, hogy igazi otthonra, igazi társra lelt. Ezen a ponton válik a történet filozófiai paradigmává: ha nem teheted, amit akarsz, akard, amit lehet. Nagyjából ezt sugallja a sztori váratlan fordulata. Boldogabb leszel, ha elfogadod a sorsod, és egy nem kívánt asszony mellett éled végig az életed. Nincs tovább lázadás, nincs küzdelem a célok megvalósításáért. Aki itt győz, az nem az ember, hanem a később divattá váló, Európában is hódító konfuciánus filozófia. Ez is egy recept, megoldás a férfi hódításvágy lelombozására. Méghozzá figyelemre méltó recept.
Meglepő fordulat, bár csak azoknak, akik nem a keleti vallások nyomdokain keresik az üdvösséget, hogy egy olyan ízig-vérig európai mentalitású, modernista rendező-gondolkodó, mint Michelangelo Antonioni utolsó egész-estés filmjében, a Túl a felhőkön című 1996-os művében (majd az egyharmadnyi Erosban is) minden keleties szellemi bűvészkedés nélkül foglal állást a rossz végtelen csapdájában tévelygő emberi kapcsolatokkal szemben kiküzdhető harmónia mellett. Az egymásra sorjázó epizodikus történetekben a szexualitás nélkülözhetősége mellett szavaz – és ez akkor és ott nem egy félig megbénult ember csöndes rezignációjaként hatott. A ferrarai epizód szépséges ifjú párja elmulasztja az ágyba bújást, a portofinói rész apagyilkos fiatal lánya viszont nem. Egyikük sem válik boldogtalanabbá a hiánytól, vagy boldogabbá a megvalósulástól.
Hasonlóképp a „tartózkodás erotikájáról” szól Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című 2000-es alkotása. Ez a film is Európára számít, itt lett/volt nagyobb sikere, mint szűkebb honi pátriájában. A vágyaknak nem kell mindenáron beteljesülnie, hirdeti a két ember, a két házas figura története. Az álmodozás olykor szebb, mint a vaskos valóság. Visszaköszön a Késői találkozás üzenete. A két főhős, mint két bolygó kering egymás körül, de ezen túl semmiféle kapcsolat nem lehetséges köztük, mert abból összeütközés, katasztrófa származna – legalábbis az emberi kapcsolatokra nézve. Ettől lett ez a film az ezredforduló legerotikusabb alkotása.
A Lopott szépség az Antonioninál egy emberöltővel ifjabb hozzászóló, Bernardo Bertolucci műve. Ki lopja a szépséget, és főként honnan? Valaki megdézsmálja a boldogság ígéretét, előleget vesz föl az érzéki boldogságra? Az apakereső fiatal amerikai lány – ő maga lenne a nagybetűs szépség? vagy egyenesen a toscanai táj? – fura társaságba keveredik. Csupa boldogtalan ember, aki meg a nyugalmat és harmóniát képviseli, az nagybeteg, utolsó napjait éli. A csodás közép-itáliai vidék is nyugodt, és a lány is az lenne, ha nem környékezné a szerelem és a szex, különféle variációkban. A Liv Tyler játszotta ártatlanság mintha a „ne adj csókot szerelem nélkül” erkölcsi tilalmát tartaná maga elé a reá leselkedő veszedelmekkel szemben. Bertolucci, Az utolsó tangó… rendezője, mint megkésett morálfilozófus áll előttünk.
És akkor nem hallgattuk meg – kiét ezért, kiét amazért – Tinto Brass, Ken Russell, Peter Greenaway vagy Pedro Almodóvar közönségvonzó vagy éppen elidegenítő hozzászólásait.
Vagy inkább azok a színésznők – rész az egész helyett – írják a szex-filmek történetét, akik el tudják venni a férfiak maradék eszét is?
És a nőkét ki veszi el? Vagy erről nem lehet/szabad beszélni? Ők nem vágyódhatnak, mondjuk Antonio Banderasra, hogy régi korok sztárjait, Delont, Gassmant, vagy Belmondót ne is említsük.
Mindenesetre szépen sorakoznak a női jelöltek.
A még tizenéves Ornella Muti, akit jól eldöngetnek egy vaságyon az Olcsó regényben?
Az úgyszólván kilóra megvásárolt Monica Bellucci az Eladó a szerelemben?
Vagy Sharon Stone, akinek rendőrségi kihallgatási jelenete – ahol bejelenti: nincs semmi rejtegetnivalója – a filmtörténet legtöbbet lelassított képsora, az Elemi ösztön első részében?
A történetnek nincs vége, mint végtelen Möbius-szalag folytatódik, legföljebb mi láthatjuk úgy, hogy példaértékű a grandiózus gasztronómiai orgiát túlélő félhalott „nagy zabáló”(Philippe Noiret) alakja, amint megadással és belenyugvással fogadja az utolsó kenetet, amely kerek és rózsaszínű női mellek alakjában érkezik, puding képében, a forgatásra felhizlalt Andrea Ferreol tálcáján, Ferreri lidércálmának legvégén.
Mindig ez a vége?
Úgy tetszik, igen. Még Gija (Élt egyszer egy énekes rigó), az életét szerteszóró, mindenkinek igent mondó zenekari üstdobos is azért hal meg közlekedési balesetben, mert egy csinos nőt bámul meg az utcán.
Visszafordíthatatlan
Tényleg az volna? Visszafordíthatatlan? Valóban nincsenek már kései találkozások? Ha két kamasz egy friss lányhullát talál egy elhagyatott kórház alagsorában, csak azt tehetik vele, amire legborzalmasabb elfojtott képzelgéseinkben gondolhatunk? (Sarmiento és Harel 2008-as A halott lány című filmjéről van szó – ezúttal fontos az évszám, mert van másik, azonos című mozgókép ebből az időből.) Más nem történhet? Képtelenség uralni ösztöneinket? Vagy nem szabad elfojtani semmit? Ki tanított erre? Vajon a bölcs amerikai bíró, aki, ha látja, felismeri – mit mondana most? És ha mondana is valamit, mit érnénk vele? Kit korlátozna? Rendezőt ugyan nem, és a kielégítetlen kíváncsiságú közönséget sem. Nekünk tényleg csak a leltár marad? Valóban a nekrofília a szerelmi szabadság csúcsa?
Nem szeretnék hinni ebben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 745 átlag: 5.35 |
 |
|
