Film és erotika

Polanski és Zulawski

A test ördöge

Varga Zoltán

Polanski és Zulawski párhuzamos életrajzai a józan eszüket vesztett nőkről és az érzékek zűrzavaráról.

Roman Polanski életművének ismerői számára közhely, hogy a rendező első külföldi (azaz Lengyelországon kívül) készített játékfilmje, az angliai Iszonyat (Repulsion, 1965) egy trilógiaként is értelmezhető filmcsokor nyitódarabja, amely a psziché meghasonlásának vizsgálatát összeköti a főhősök otthonának klausztrofób és egyre groteszkebb ábrázolásával. Az Iszonyat azonban nemcsak a Rosemary gyermekében vagy A lakóban öröklődik tovább – nem beszélve a hatvanas évek második felétől sokasodó pszichothrillerekről –; minden eltérése dacára egyenesági leszármazottjának tekinthető egy másik lengyel emigráns, Andrzej Zulawski francia-német filmje is, a hírhedt Birtoklás (Possession, 1981). Zulawski – hazájukból távozni kényszerülő más lengyel filmművészekhez, Jerzy Skolimowskihoz vagy Walerian Borowczykhoz hasonlóan – sohasem tett szert olyan elismertségre, mint Polanski; provokatív és megfejthetetlennek tűnő alkotásával azonban nagy elődje remekművével kel versenyre: a két film összevetése tálcán kínálja magát a józan eszüket vesztett női karakterek megjelenítése miatt, de más izgalmas párhuzamok is felfedezhetők közöttük.

Az Iszonyat azt a folyamatot követi le, ahogyan a Londonban élő belga manikűröslány, Carol elméjén elhatalmasodik a skizofrénia, s lakásában magára hagyatva (miután nővére elutazik a szeretőjével) lassan elborul az elméje, ön- és közveszélyessé válik. Előbb segítségére siető udvarlóját öli meg, utóbb a túlságosan rámenősnek bizonyuló háziurat – miközben a lány fejében összemosódik a valóság észlelése és rémlátomásainak átélése: lidérces hallucinációiban Carolt minden éjjel szatírok gyötrik, kezek nyúlnak ki a falból, hogy megragadják, s lakása kiismerhetetlen labirintussá változik át. Az Iszonyat egyszerre ijesztően pontos pszichológiai tanulmány, a tudatműködést fürkésző művészfilm és vérfagyasztó hatáselemekkel operáló thriller (más értelmezés szerint, ha műfajilag közelítjük meg, inkább modern horror). Bizonytalanabb a Birtoklás műfaji osztályozása: ezt a kultikus rajongással övezett művészfilm-drámát a horrorfilmek közé is besorolják – még a legendás „videóförtelmek” (video nasties), az Angliában betiltott, többnyire olcsó és vérszomjas rémfilmek listájára is felkerült –, de valójában ellenáll minden lehetséges műfaji címkézésnek. Történetében – amit Zulawski válása is inspirált – Mark (Sam Neill) egy hosszú távollét után Nyugat-Berlinbe visszatérve azzal szembesül, hogy tönkrement a házassága, s nejének, Annának szeretője van (illetve volt). Ez nemcsak közös gyermekük, Bob felügyeletének kérdésében vezet ádáz vitákhoz, de meglehetősen bizarr eseménysort indít el. Mark megismerkedik a szeretővel, a rendkívül furcsa modorú Heinrichhel, akit időközben szintén elhagyott a saját lakásba költöző Anna; ám Mark hiába fogad magánnyomozót, a detektív és a segédje a nő áldozataivá válnak, miután olyat látnak Anna lakásán, amit nem lett volna szabad. A rémségeknek Heinrich is tanúja lesz: Anna az ágyát egy polipszerű, nyúlós-ragacsos lénnyel osztja meg, aki/ami a meggyilkolt férfiakból táplálkozva – lassacskán – egyre emberibb alakot ölt. (A nő lakásán játszódó jelenetek nemcsak az Iszonyat gyilkossági szekvenciáira rímelnek, de Clive Barker Hellraiserét is előrevetítik.) Mikor Anna visszatér Markhoz, magával viszi a lényt is, ami a módfelett groteszk, csavarokat halmozó fináléban immár Mark hasonmásaként lép színre – s a zárójelenetben az Anna alteregójaként megismert tanárnő ajtaján kopogtat, miközben odakint talán nukleáris katasztrófa veszi kezdetét.

Zulawski filmjében nemcsak a történet hajmeresztő fordulatai ejtenek zavarba, hanem az összefüggéstelenné váló, kusza előadásmód is: míg Polanski filmjének cselekményvezetésében az elhallgatott információk és a valóság/képzelgés határainak rafinált elmosása teremt többértelműséget, addig Zulawski úgyszólván a lovak közé dobja a gyeplőt, s elvarratlan szálakat, megválaszolatlan kérdéseket, illetve homályos, nehezen értelmezhető vagy egyenesen nonszensz mozzanatokat zsúfol össze.

Az őrület torkában

A két rendező egyaránt az őrült/megőrülő nő karakterére építi filmjét, de a hősnőket körülvevő közeg fölvázolásában éppúgy jelentékeny különbségek tapasztalhatók, mint a megformálásukban. Carolt Catherine Deneuve játssza, Annát Isabelle Adjani kelti életre. Mindkét hátborzongató alakítás a téboly mélyrétegeibe merészkedik, de ezt radikálisan eltérő eszközökkel érik el a színésznők. Deneuve az egész film során alig szólal meg, hallgatag, magába roskadt, visszahúzódó és riadt – mindezt a gyilkosságok elkövetésekor előtörő vadsága csak ideiglenesen töri meg –, s a lakásban többnyire hálóruhában sétálgatva láthatjuk. Lényegében az ártatlanság és a veszedelem vegyítésének hibátlan portréját kapjuk Deneuve-től, ami más Polanski-filmek női karakterei számára is alapmintaként szolgált (lásd Filmvilág 2003/4). Adjani – aki előzőleg alakított már zavarodott nőt François Truffaut Adèle H. története kosztümös drámájában – mindennek éppen az ellenkezője: nyughatatlan vibrálás, fékezhetetlenség, dühöngés, rapszodikus hangulatváltás fémjelzi döbbenetes alakítását. Ezzel az extrém viselkedéssel azonban nincs egyedül a filmben.

Az Iszonyatban morálisan megkérdőjelezhető, de épelméjű emberekkel akad dolga Carolnak, mielőtt bezárkózna fantomvilágába – lásd a nővérét, aki házas férfival folytat viszonyt, vagy a háziurat, aki hajlandó volna elengedni a lakbért némi szexuális ellenszolgáltatásért –, a Birtoklásban viszont úgy tűnik, az Annával kapcsolatba kerülő férfiak maguk is zavarodottak. Anna, Mark és Heinrich mind hisztérikusak, és mielőtt még előkerülne a nem emberi lénnyel folytatott szexuális viszony fölkavaró témája, már a film első fele is egyfajta horrornak tekinthető. Anna és Mark civódásai jóformán az elviselhetetlenségig fokozzák a csapkodást, az ordibálást, a törést-zúzást – emlékezetes, Mark végül még egy kávéház berendezését is szétdúlja –; mi több, egymás felpofozását, amibe időnként Heinrich is „beszáll” (Markot Heinrich veri véresre, a felszarvazott férj pedig Annát püföli orrvérzésig). Ha ezek alapján a Birtoklást az egymást a végletekig gyötörni képes férfi és nő magándrámájaként nézzük, akkor mindaz, ami később történik – s nyíltan fantasztikumba hajlik –, a házasság felbomlásának metaforikus felfokozásaként értelmezhető, illetve a házastársak egymástól elidegenedésének megtestesüléseként is felfogható az emberfaló, szexuálisan aktív szörnyeteg felbukkanása (aminek eredetére semmiféle konkrét magyarázat nem körvonalazódik). A film ezáltal a Jelenetek egy házasságból szürrealista rémdrámába csomagolt variációjává válik, s a lehető legközelebb kerül a korabeli horrorfilm élvonalbeli alkotásaihoz, amelyek ugyancsak a család felbomlásának traumáját, az apa/férj, az anya/feleség és a gyermek szerepeinek tragikus torzulását pedzegették, mint David Cronenbergtől a Porontyok és Stanley Kubrick Ragyogása. Ebben az olvasatban a házassági drámába foglalt érzelmi zavarra épül a szereplőket fölemésztő téboly, az Iszonyat esetében viszont legfeljebb találgathatunk, mi az oka Carol megzavarodásának – a róla készült kislánykori fotót mutató zárókép alapján sokan, kissé leegyszerűsítően, családon belüli zaklatásra hajlamosak következtetni. Ami viszont nem kétséges, hogy Carol arra reagál abnormálisan, ami – máskülönben – mindennapos és normális dolog lenne. Noha a film elsősorban azt hangsúlyozza, hogy Carol a férfiaktól irtózik, az ő érintésüket képtelen elviselni, a szépségszalonban játszódó jeleneteket elnézve – és a nappaliban tartott rothadó nyúlhús jelképiségét boncolgatva – mégis világossá válhat, hogy ennek a lánynak mindenféle emberi érintéssel és érintkezéssel, illetve magával a testiséggel vannak végzetes problémái (csendes, de árulkodó momentum, hogy Carol iszonyodása egy kifordított kesztyű ujj-üregeit szemlélve is tetten érhető). Ezt az abnormalitást éppúgy forgatja ki Anna, mint Carol a kesztyűt: az ő esetében egy rendellenesnek mondható szenvedély, a polipszerű lénnyel folytatott szexkapcsolat válik – ha nem is feltétlenül természetessé, de – új életvitele döntő mozzanatává, aminek önfeledten adja át magát.

Ki(f)ordítva

Az Iszonyat és a Birtoklás formanyelve és egyes cselekményelemei között is felfedezhetők az ismétlés, a felfokozás és a kifordítás gesztusai. Megkockáztatható, hogy Polanski filmje – hála zseniális operatőrének, Gilbert Taylornak – minden idők egyik legkifinomultabban fényképezett fekete-fehér filmje, amelynek vizuális rétegzettsége nemcsak önmagában példaértékű (kivált az expresszionista világítás és a mélységi kompozíciók parádés ötvözésére gondolhatunk), hanem azért is figyelemre méltó, mert a hősnő elméjében zajló folyamatokat is képes érzékeltetni, átélhetővé tenni. Polanski ugyanakkor – ez főleg Zulawski túlzásait látva szembeszökő – végig fegyelmezetten él gazdag eszközkészletével, nem válik öncélúvá a bizarr képalkotás. A Birtoklásban viszont igen, jóllehet ez nem hiba, hanem a művészi koncepció része, s nem előzménytelen Zulawski pályáján: 1972-es lengyel filmjében, a hazájában betiltott Ördögben is hasonló képi eszközökkel erősítette fel a kosztümös közegben játszódó vérfürdő gyomorforgató erejét. Polanski nagylátószögű optikájára Zulawski sokszor örvénylően mozgó, folyton instabil és mindig diszharmonikusan szervezett beállításokkal tesz rá egy lapáttal, s kiváltképp emlékezetesek békaperspektívából vagy épp felülnézetből fényképezett snittjei. A Polanski-filmhez hasonlóan ez a nyugtalanító képalkotás a szereplők abnormális elme- és lelkiállapotához kapcsolható, s már önmagában émelyítő hatást vált ki.

Visszatérő motívum az Iszonyatban a Carolék lakásával szomszédos apácazárda, amit sokszor néz merengve – vágyódva? – a lány, s ahonnan a harangkongatás is rendre behallatszik hozzájuk. Az apácák életvitele, a külvilág (szexuális) fenyegetéseitől érintetlen közeg elérhetetlen marad Carol számára, s a vallás és a hit kérdései nem is vetődnek fel a filmben – a Birtoklás azonban határozottan elmozdul ezen témák felé, s ezáltal akár az őrület és a fantasztikus események egy másik magyarázata is körülrajzolható. A Birtoklás a vallási fanatizmus, avagy vallási extázis szemszögéből is értelmezhető; nem a történet főbb irányvonalai, hanem apróbb, de rendszerszerűen felbukkanó motívumok utalhatnak erre. A szereplők párbeszédeiben rendre vissza-visszatér Isten létének kérdése, illetve a hit témája (mint Anna karaktere utal rá: két „nővér” küzd a lelkében, a Hit és a Lehetőség, s az előbbi látszik veszíteni; Mark pedig arról monologizál, gyerekkori kutyájának elpusztulásakor vélte meglátni Istent). A férfi úgy emlegeti Istent, mint egy betegséget, míg Heinrich szerint Istenhez a betegség megtapasztalásán keresztül vezet az út. Egy hosszan kitartott beállításban Anna egy templomban látható, ahol a keresztre feszített Krisztus előtt esik kétségbe, s ezt követi a film talán legsokkolóbb jelenete, amely éppen a vallási révület felől közelítve kaphat értelmet. Máskülönben a film egyéb részleteihez képest is vérlázítóan öncélúnak tűnhet ez a szekvencia, amely összesűríti a film nem kifejezetten egészséges vonzódását a különféle testnedvek iránt: Anna az aluljáróban magából kikelve őrjöng – vihog, sikoltozik, ordít, vonaglik, fetreng, hány –, s ennek a (mintegy háromperces!) képsornak a megtekintése nem kis kihívás elé állítja a publikumot. Az istenkísértő képzeletvilág abban is megragadható még, hogy felvetődik annak a lehetősége, miszerint Mark kezdi úgy szemlélni a nyálkás teremtményt, hogy az Anna számára egyfajta Isten-élményként fogható föl. A Birtoklás ebben az átvitt értelemben tehát a vallási megszállottságról is szól, s lehetőséget ad, hogy teológiai-spirituális dimenzióból eredeztethessük a történet fantasztikus elemeit.

Ám akár elménk legmélyéből vezethetjük le az őrületet (Iszonyat), akár az együttélésre való képtelenségünkből, esetleg a kisiklott, tébolyba átcsapó Isten-élményből (Birtoklás), Polanski és Zulawski víziójában énünk legsötétebb oldalaival nézhetünk farkasszemet.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 39-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11051

Cikk értékelése:

szavazat: 976 átlag: 5.54