KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Egykorszak naplója

Hit, illúziókkal

Szabó Vilmos

 

Ártatlan-e az ember, ha valamiről nem tudott, de tette: Oidipuszként kell-e mindezért utóbb bűnhődnie, vagy felmenti-e a felelősség alól az új társadalom felépítésének lehetőségébe vetett hite? „Jobb a párttal tévednünk, minthogy igazunk legyen a párton kívül vagy a párt ellenében” vágta Jorge Semprun arcába Santiago Carrillo, amikor az írót kizárták a spanyol kommunista pártból. A párt valamely hibája e logika szerint csak részleges és múlékony lehet, a hibát önmaga kijavítja. A eszme megvalósulása során ismét felvetődik az örök dilemma: lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot elnyomással elérni? Vagy ahogy Lukács György megfogalmazta híres esszéjében 1918 októberében: lehetséges-e „az igazságig keresztülhazudni magunkat?”. Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz igennel vagy nemmel válaszolni, korszakok váltják egymást és a megítélés aktuális szempontjai is változnak csak a felnövekvő fiatal generáció kíváncsisága, esetenként értetlensége változatlan a múlt politikai és etikai kérdései iránt. Márpedig minden nehézség és kétely ellenére meg kell kísérelni válaszolni a felvetett problémákra. Mészáros Mártának az ötvenes évekről szóló Napló gyermekeimnek és Napló szerelmeimnek című filmjei kitűnő vitaalapot nyújtanak ehhez. A beszélgetés résztvevői: Bihari Mihály politológus, Csepeli György szociálpszichológus és Papp Zsolt szociológus.

 

Szabó Vilmos

 

 

Csepeli György: Szimpatikus kérdéseket tettél fel a fiatal nemzedék nevében, de ezek az én kérdéseim is, mert éppúgy fogalmam sincs a korszak mivoltát illetően, mint egy tízévesnek. Mindenki infantilis ebben a témában, mely egyike a legnagyobb titkoknak, amiket egy társadalom magában hordozni képes. A film hatásának a magyarázata szerintem pontosan abban van – a filmhíradóbetétek jóvoltából –, hogy föllebbentenek bizonyos fátylakat, amelyek mutatnak is valamit meg nem is mutatnak. Személyeket láthatunk, akiket egyébként kitöröltek a történelmi arcképcsarnokból, jeleneteket látunk, amelyekről tulajdonképpen nem olvashatunk semmifajta elemzést, és ezáltal a látott, rettenetesen banális történet is érdekessé lesz. De a film, véleményem szerint, parazita, a szónak abban az értelmében, hogy az információ-éhségünkbe kapaszkodik, és ezáltal lendíti magát tovább.

Szabó Vilmos: Nagyon sokan idézik föl ezt a korszakot az utóbbi időben, mégis egyre jobban kételkedik az ember a visszaemlékezők emlékezetében. Tehát végül is ha egy ilyen filmben dokumentumokat látunk, akár csak filmhíradórészleteket, ezek hiteles információk mindazok interpretációihoz képest is, akik az információk birtokában vannak.

Bihari Mihály: Úgy gondolom, hogy egy film nem téveszthető össze egy szaktudományos értekezéssel, tehát válaszokat nem adhat olyan hitelességgel és elmélyültséggel, amilyet egy tudományos értekezés adhat. Számomra ez a film nem is válaszokat ad igazán, hanem lényegében ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amelyeket 15–20 éve felteszünk, és valóban – ahogy Csepeli György is mondja –, nem kapunk rá válaszokat. Ez a film inkább érzelmet, hangulatot közvetít számomra. A döbbenetes kiszolgáltatottságot közvetíti, a mindennapi léten mutatja meg a kihűlt kapcsolatokat, félelmeket. Jellemzőnek tartom, hogy ebben a filmben a legtöbbször elhangzó szó a félelem: fél, félek, én félek tőled, te félsz tőlem stb. Azokat a hangulatokat és viszonyokat mutatja be a mindennapokból, amelyeket nem lehet történeti tanulmányokban földolgozni, bemutatni. Szerintem ez a film nem igazán nagy film vagy kiemelkedően jó film, mint film. Hogy mégis tetszik, vagy hogy szerintem méltán arat közönségsikert, annak az az iszonyatos információvisszafogás az oka, amelyről Csepeli György beszélt. Hiszen minden apró odadobott információért, fotóért, filmhíradórészletért, egy hiteles mondatért hálásak vagyunk. Örülünk annak, hogy látjuk Nagy Imrét az 53-as kormányhatározatot elmondani, aminek az alapjául szolgáló KV-határozatot csak most – tavaly – hozták nyilvánosságra, teljes terjedelmében először. Elég csak megemlíteni, hogy például Hruscsov titkos beszédét a XX. kongresszuson a szocialista országokban még ma sem jelentették meg. Értesülésem szerint Jugoszláviában 1–2 hónapja megjelent. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben bármilyen információfoszlányért hálásak vagyunk. Az érdeklődés bevisz a moziba, és többnyire kielégítetlenül jövünk ki, mert még mindig titkokat sejtünk. De a hangulatból valamit megsejtettem, azt nagyon pontosan érzékelteti a film. Ez a film, ahogy a címe is meghatározza, valóban naplószerű. Az idősíkok felbontásával, töredékes, mozaikos szerkezetű, inkább hangulatokat mond el, nincs igazán kibomló története. Ahogy egy írott napló is töredékes sok tekintetben, ez a film is ilyen, ezt nem hibájaként rovom fel, hanem inkább arra akarok magyarázatot találni, hogy mégis mi visz be ezreket, tízezreket, vagy hogy mi késztet vastapsra a díszbemutatón embereket egy ilyen film megtekintése kapcsán, és alapvetően én is azt hiszem, hogy ennek egyik oka az információhiányt oszlató dokumentumelemek feldolgozása, másik az érzékeltetett hangulat. Kitűnő, ahogyan a film a kor hangulatát, finom rezdülésekből, félszavakból, félmondatokból, tekintetekből, pillantásokból elénk rakja, ránk teríti, hogy szinte a kor részeseivé válunk. Ha ezt a kort egy szóval vagy röviden kellene jellemeznem, akkor azt tudnám válaszolni, hogy félelmetes, félelmet keltő. Nem hiszem hogy ezt a kort olyan könnyen lehetne megismertetni azzal, hogy elkezdődött valamikor 49-ben, amikor Rajkot letartóztatták, és tartott 53. júniusig, 56 októberéig. Megítélésem szerint a filmnek több kulcsmondata van, de az egyik kulcsmondat, amit a nagyapa mond, amikor azt mondja, hogy: az osztályellenség, meg hogy mindenhol ellenségekkel vagyunk körülvéve stb., ez már ismerős...

Papp Zsolt:Mi ezt már hallottuk egyszer...”

Bihari Mihály: Mi ezt már hallottuk egyszer, úgy van. Ő a zsigereiben hozza a Szovjetunióból a félelmet... hozza a távolságtartást, szinte kivonul az életből. Kivonja önmagát a környezetéből, mert nem tudja megemészteni, nem tudja elfogadni azt, ami körülveszi.

Szabó Vilmos: De hát éppen Magda és testvére, a nagyapa között hangzik el a következő párbeszéd: „te csak hallgass, te mindig féltél.” Mondja ezt Magda, aki különösen Julival való bánásmódja miatt ellenszenves, aki úgy tűnik, nem ismeri a félelmet, nemcsak megingathatatlan hitű, de szinte élettől idegen acélember.

Bihari Mihály: Egy ellenszenves korszak ellenszenves figurája, ha úgy tetszik, rendszertipikus figura, úgy érzem. Akinek a számára a párt fetisizált szervezet, amely nem tévedhet, amelynek teljes felelősséggel tartozunk, amellyel szemben semmiféle kételyünk nem lehet. Ez a párt nem mi vagyunk: bár ő maga is fontos tagja ennek a gépezetnek, mégis elkülöníti önmagától a Pártot. E gondolkodás sajátossága, hogy még a rendszer első emberei is úgy beszélnek a pártról, mintha az tőlük valami független entitás lenne. S a pártnak ez a kivetítése, ha úgy tetszik, önmaguktól, a konkrét hús-vér emberektől való elkülönítése, megítélésem szerint az egyik, sajátos, tudati mechanizmusa ennek a rendszernek. A másik, hogy ugyanakkor mégis csak megszemélyesítik az elkülönített intézményt, mert a „párt szól hozzánk”, „a párt bízik bennünk”, „a párt feladatokkal bíz meg bennünket”. Tehát a párt megszemélyesedik, ugyanakkor a totális felelősség és kiszolgáltatottság egyidejűségében ilyen figurákat termel ki, mint ez a Magda.

Csepeli György: Na, most nyilvánvaló, hogy ez nem csak a pártnak a terméke. Minden szervezetnek megvan az ilyen típusú karaktere, amely túlterjeszti saját illetékessége körét, és az élet egészét akarja befogni. Nekem az asszociációim – különösen most, hogy jellemezted ezt a karaktert – egyértelműen az inkvizítor figurája köré fonódtak. Ez az inkvizítori mentalitás, amikor magamat totálisan alárendelem egy, a társadalmat magának totálisan alárendelő intézménynek, és végeredményként embertelenség, lélektelenség, félelem keletkezik. Semmiféle jogalapom nincs eldönteni, hogy ezt miként minősítsük. A történelmi fejlődést, a haladást kísérő jelenségek súlyos problémaköréről van szó. Nem mintha moralizáló széplélek lennék, pusztán analitikus ésszel gondolkozva mondom ezt, mert a totalizáció, és azon belül ezek az inkvizítori típusok, voltaképpen olyan erkölcsi-szellemi erőteret eredményeznek, amelyből csak visszafejlődés keletkezhet. Amennyire én látom a társadalmat, s különösen a modern társadalmat, mégiscsak a sajátszerűség, mégiscsak a sokféleség viszi, hajtja előre, nem pedig a társadalom totális egyneműsítése. Minél inkább közelítünk a homogenizáció felé, annál inkább közeledik a társalomra a végveszély.

Papp Zsolt: Az előbb azt említettétek, hogy az elmúlt 20–25 év nem szolgáltatott kellő információt erről a korról. Én ezt úgy bonyolítanám tovább, hogy a film arról is szól, hogy a kor emberei, mint a film szereplői sem rendelkeznek elegendő információkkal a saját életükre vonatkozóan, éspedig azért nem, mert be van fagyasztva a társadalmi kommunikáció minden csatornája. Tehát: a lány kérdez az apja után, de nem világosítják föl, a nagyapa sejti a 30-as évek moszkvai koncepciós pereinek szörnyűségeit, de nem beszél róluk senki. A lány szinte miniatürizálja a korabeli magyar társadalom kiskorúsított állapotát, amikor az emberrel a dolgok megtörténnek úgy, hogy hozzá neki köze nincs. Talán ez az a pont, ahol a hit átmehet a vakhitbe, mert a vakhit akkor keletkezik, ha nem sikerül kommunikative szétszakítani az egyértelműségeket, a kiskorúsító egyértelműségeket. A filmben nincsen kommunikáció. A film első részében nem beszélgetnek, a lány kérdez, a kapott válaszok pusztán elhárítják a kérdést. Az elhangzó „cselekvési” utasítások pedig imperatív jellegűek, – mint ahogy a szociálpszichológia mondja –, imperatív szabályátadás történik, nem a helyzetet magyarázzák, nem bontják ki a szituációt, nem tárják fel annak a részleteit és nem bízzák rá az emberre, hogy ő foglaljon állást, ő döntse el, mit hogyan értékel. Magda közli a tennivalókat, a konkrét lépéseket. A „helyzetet” nem tárják fel, nem mutatják meg. Szóval ennyiben hiteles információkat kapunk egy információ nélküli, mert kommunikáció nélküli társadalomról.

Csepeli György: Igen, szóval ebben a képletszerűségében is egyetértek Papp Zsolttal; itt, most a vakhitet mint tudásszociológiai tényezőt kellene kifejteni...

Papp Zsolt: Mikor keletkezik a vakhit?

Csepeli György: Tulajdonképpen elég Tacitust elolvasni. A zsarnokság, amelynek egyik eleme az információhiány, a másik eleme a félelem, és a harmadik eleme a vakhit. Most a probléma csak az, hogy az adott konkrét szituációban ez a modell miként alakult, finomodott ki. S a film ebből a szempontból nagyon szerencsés, mert atmoszferikusán tökéletesen mutatja a modell működését.

Bihari Mihály: Lepusztulnak az emberi kapcsolatok. Vannak információk, csak azok nagyon egyfajták. Valóban, ahogy Papp Zsolt mondja, egyszerűen szabályátadásra, viselkedés-meghatározásra szolgál a kommunikáció, nem pedig helyzetek, szituációk megbeszélésére, megértetésére. Amikor a kislány rákérdez különböző szituációkra, egyszer ki is fakad: „mindent meg tudok érteni, amit megmagyaráztok nekem.” De semmit nem magyaráznak meg neki, csak kijelentenek, vagy ugyanazokat elismétlik. Minden esetben eleve feltételezik a kijelentés teljes elfogadását, minden kétely nélküli elfogadását. Ez pedig nem egyszerűen egy személy által közvetített igény, hanem egy rendszer által közvetített igény minden egyes személlyel szemben, aki a rendszernek valamilyen módon hordozója, elszenvedője. S végül is mindenki hordozója valamilyen módon.

Papp Zsolt: A film fontos jelenetének tartom, amikor a nagyapa megfogja a vázákat és a földhöz vágja. A látszólag irracionális cselekedet mögött a tiltakozás érzelmileg motivált rációja feszül. Az indulatomat engedem elszabadulni, olyan állapotban, amikor a környező világgal, egy politikai rendszerrel, egy társadalom titkaival képtelen vagyok kommunikálni. Nem ad választ a kérdéseimre, nem mutatja meg önmagát. A válasz, a lehetséges reakció – a vázatörés szimbolikusan is felfogható.

Csepeli György: Ilyen irracionális atmoszférában nem lehet racionálisan kommunikálni. Tehát a tiltakozás is irracionális formában történik meg.

Szabó Vilmos: Az ötvenes évekről szóló viták során mindig alapvető érvként fogalmazódik meg, hogy mindezek mellett elkezdődött a szocializmus építése, és ez is – különösen egy elmaradott országban – áldozatokkal jár, akárcsak minden új társadalom megszületése, gondoljunk csak a tőkés társadalom kialakulásának történetére, vagyis mindenféle fejlődés áldozatokkal jár.

Bihari Mihály: Azért, hogy milyen vagy mennyi áldozattal jár együtt, és hogy milyen erkölcsi, fizikai, lelki, értékbeli áldozatokkal vagy ezek mindegyikével jár együtt a fejlődés, az azért nem mindegy. Fontos, hogy a feláldozás egyúttal valami újnak a megteremtésével is járjon. Az egyik nagy hiányérzetem a korszakot illetően, hogy sok mindent lerombolt, de ezek helyébe nem sikerült újat fölépítenie. Számszerű adatokkal természetesen fel lehet sorolni, hogy mi minden jött létre. De hogy mi pusztult el a lelkekben, az érzelmekben, az értékekben, azt számokkal nem lehet kifejezni. Itt szeretnék a Lukács által felvetett eredeti kérdésfeltevésre visszatérni, arra, hogy lehet-e a jót rossz eszközökkel szolgálni. Erre a dilemmára 1918 őszén még úgy válaszol, hogy nem lehet; hogy a bolsevizmus nagy problémája, nagy dilemmája az, hogy megragadjuk-e a kedvező alkalmat és mindenáron törekedjünk a jóra, akár a néppel szemben is erőszakot alkalmazva, vagy pedig hitet térítve, másokat meggyőzve, messiásként haladjunk előre mindaddig, míg a többség nem akarja a szocializmust. Ez az úgynevezett szociáldemokrata út. Erre a dilemmára akkor még az a válasza, hogy csak a demokrata út az egyedül lehetséges, ami ugyan nagyon nehéz, de etikailag csak ez fogadható el. A bolsevista út választása, Lukács akkori felfogása szerint, teljes erkölcsi bukáshoz vezet. 1919-ben már gyökeresen más feleletet ad a kérdésre, nevezetesen: a bolsevista utat választja. Akkor önmagának úgy teszi fel a kérdést, hogy ha a rosszat, a bűnt kell választani a jó érdekében, minthogy elmosódik a határ a taktikai eszköz és a stratégiai cél között, nem tudhatjuk, hogy mi az eszköz és mi a cél. Vannak helyzetek – igaz, tragikus helyzetek –, amikor a bűnt kell választani – írja Lukács. A mérték – ha két rossz között kell választani – a bűn nagysága: a kevesebb áldozattal járó bűnt kell választani. Nekem úgy tűnik, hogy a szocializmus korábban a nagyobb áldozattal járó eszközöket, megoldásokat választotta, és megítélésem szerint ennek a megértése a párt struktúrájában, a bolsevizmusban mint történelmi képződményben és a bolsevik útban ragadható meg.

Csepeli György: Minden mozgalom, különösen az olyan mostoha körülmények között született, mint a bolsevista mozgalom, teljes illegalitásban, egy elnyomó politikai, társadalmi szisztéma szorítása alatt, rettenetesen elmaradott társadalmi környezetben, akkor – hangsúlyozom, hogy keletkezését illetően – a relativista erkölcsi felfogás feltétlenül helyes. Nyilvánvaló, hogy humanisztikus módszerekkel abban a helyzetben lehetetlen lett volna hatalomra törni. A problémát abban látom, hogy a mechanizmus, amely törvényszerűen alakul ki a jellemzett körülmények szorításában, eloldva magát minden pszichológiai, etikai, az emberi cselekvést hagyományosan korlátozó féktői, tulajdonképpen mint a goethei bűvészinas – önállósul. Önállósul, és nem tudja magát megreformálni, nem tud emberi arcot váltani, amikor már erre éppen hogy szükség volna, mert elvégezte a feladatát. Megdöntötte, mondjuk, a cárizmust, kisajátította a kisajátítandókat, fölszámolta az égbekiáltó igazságtalanságokat, és sorolhatnám még a vívmányokat, miközben beindul egy bűvös kör, és a Magdák, valamint a Magdákra épülő mechanizmus ezzel a szervezett felelőtlenséggel, könyörtelenséggel, cél-eszköz relativizmussal, politikai vaksággal megverve önmagát tartja fönn.

Papp Zsolt: Csak egy filozófiai megjegyzésem volna. Nincs kizárva, hogy ez a pártgyakorlat és párt-önértelmezés, amiről szóltatok, a hegeli abszolút szellem működésmódjának elvilágiasított maradványa. Ha fölcsapnánk, mondjuk, Hegel történelem-filozófiáját, és elolvasnánk az abszolút ész hegeli leírását, az „egy az egyben” megfelelne annak, ahogy a párt akkoriban önmagát értelmezte. Az abszolút ész a világtörténelem cél tudatával rendelkezik, dinamikus önmegvalósító szubsztancia, és nézve az emberek története ne mint e szellem céljainak a kivitelezése. Az emberek közkatonák és eszközök, az emberek harcba küldendők, életüknek önértéke, ha nekik úgy is tűnik, voltaképpen nincs, valamennyien eszközök, valamennyien áldozatok az ügyben, az abszolút szellem megfellebbezhetetlen és feltartóztathatatlan önmegvalósításában. Az abszolút szellem „szélárnyékában” természetesen értelmét veszti az egyén erkölcsi felelőssége, szerepvállalása is. Hadd idézzem fel, hogy létezik egy individuáletikai és társadalometikai megkülönböztetés. Ha Lukácsot nézzük, ő a társadalometikai pozíciót foglalta el, ami azt jelenti, hogy vállalni kell negatívumaival egyetemben a történelem „fő irányát”, és így nem kerülök a történelem és a társadalom eseményein és sodrásán kívülre. A másik eset az individuáletikai, erre Károlyi Mihály példáját szokás felhozni. Ekkor az ember egy úton már nem megy tovább, nem szennyezi be magát, és kívülmarad a történelem menetén, a „főirányon”. Individuál-etikailag tiszta marad, ám ennek az ára az, hogy kiszorul a történelemből.

Szabó Vilmos: Egy ilyen párhuzamot a filmben is lehet találni. Magda és János figuráját össze is hasonlíthatjuk egymással.

Bihari Mihály: Igen, összevethetők, mert a film azért arról is meggyőz, hogy ebben a rendkívül homogenizálódott korban is, amikor úgy tűnt, hogy nincs különbség az egyes kommunisták között, igenis volt különbség. A reagálások, a viselkedés, erkölcsi alapállás stb. szempontjából egyaránt. Megítélésem szerint abban is, hogy ki mennyire félt, vagy ki mennyire merte megérteni az akkori viszonyokat. Állandóan elhangzik a korszak elemzése kapcsán az a kérdés, hogy vajon mennyire hitték el az elkövetett bűnöket az emberek, például a Rajk-per kapcsán Rajk bűnösségét és ehhez hasonlókat. Ma már erre azt válaszolom, hogy nem az a lényeg, hogy a párt akkori harcosa, tagja, elkötelezett híve tudta vagy nem tudta, mennyire „merte tudni”, vagy merte elhinni Rajk bűnösségét, vagy mert kételkedni bűnösségében. Én ebben utólagos fölmentést látok, kimagyarázkodást, mert „akkor azt hittük”... Olyan vaknak kellett lenni ahhoz, hogy valaki elhiggye Rajk és társai bűnösségét, a gyapottermesztés fontosságát, amit csak a totális kiszolgáltatottsággal és félelemmel tudok megmagyarázni. Hiszen olyan blőd és primitív szöveget, ami a Rajk-vádiratban is van, hát azt elhinni... csak félelemből lehet, másik pedig, amit megkérdőjeleznék, az, amikor egyesek úgy mentik fel önmagukat, hogy tiszta hittel úgy vélték, vagy legalábbis egy rövid ideig elhitték Rajk bűnösségét. De ne feledjük, hogy a hatalmi rendszer eldurvulása nem 1949 októberében kezdődött, Rajk kivégzésekor. Humanista erkölcsi alapállás, baloldali politikai meggyőződés alapján számomra elfogadhatatlan a Grósz-per, a kitelepítés, elfogadhatatlan a szalámi-taktika, a pártokkal szemben alkalmazott feldarabolás etikája stb., vagy: éppúgy az a politizálási módszer, a fenyegetés és zsarolás, ami akkor a pártközi tárgyalásokon és egyebeken megnyilvánult.

Szabó Vilmos: Végül is mire épül például a filmbéli Magda megingathatatlan, megcáfolhatatlan, kétely nélküli hite?

Bihari Mihály: Lehet, hogy a félelemre. Vagy nagy valószínűséggel a félelemre is, és arra is, hogy könnyebb a vakhitet választani egy ilyen totálisan kiszolgáltatott helyzetben, mint a kételkedést. Ne felejtsük el, hogy Magda pozíciója egzisztenciálisan privilégiumokkal, megnövelt fontosságtudattal járt együtt. Minél magasabbra kerül valaki a hatalmi hierarchiában, annál inkább elmozdul az attitűdje a hatalom felé. Ahogy Saint Just mondta: „Senki sem gyakorolhatja a hatalmat ártatlanul” – mélységesen igaz az, hogy kénytelen igazodni viselkedésben, tudatban, hitben és erkölcsiségben egyaránt a hatalomhoz, aki kiszolgálja azt. Magda ha nem is volt élet-halál ura, de jó körülmények közé került, rendkívül nagy fontosságtudata van – hiszen „a párt” bízta rá a feladatot, és sok embert erősen motivál az önmaga fontosságába vetett hit.

Csepeli György: Van itt egy előzetes szelekció, ugyanis akik egy ilyen gépezetben megtalálják a helyüket, azok nagyon hosszú előzetes szocializáción mennek keresztül. Bibó Istvánnak a magyarországi antiszemitizmust tárgyaló tanulmányában van egy ideillő szakasz, ahol arról beszél, hogy a forradalmi erőszak álcájába bújva létezik egy sajátos pszichológiai alkat, amelyik „avégből, hogy kímélet és érzékenység nélkül járhasson el, hajlandó bármiféle célok szolgálatába állni s bármilyen valóságos vagy álideológiát megtanulni és kiszolgálni, amelynek céljait azonban, a maga öncélú elvadulásának törvényeit követve, minden pillanatban átlépi.” A 45 utáni bűnüldöző szervekbe, azt hiszem, olyan személyek kerültek (és maradtak meg benne 49 után is), akikben ez az öncélú elvadulási hajlam munkált. Eleve érték-vakok voltak tehát.

Bihari Mihály: Igen, de Horkheimer, Adorno és Marcuse klasszikus, autoriter személyiségtípusra vonatkozó kutatását is említhetnénk.

A fennálló intézményesült, objektivizálódott mechanizmus szelektíven kiválasztja a rendszernek leginkább megfelelő hajlandóságú embereket, akik nem erre születtek ugyan, de ilyen hajlamokkal rendelkeznek, és az objektiválódott rendszerbe beépülve ezek a hajlamok, gondolkodástípusok, reakciókészségek, motivációkészségek, attitűdök erősödnek fel. S miután ezek felerősödtek, ezek objektiválódnak megint mint mechanizmuserősítők és fenntartók. A történelmi véletlen, vagy ha valaminek a következtében ilyen intézményesült mechanizmus jön létre, akkor a rendszer kiválogatja szelektív módon a társadalom tagjai közül azokat a személyiségeket, akik egyébként egy más történelmi szituációban nem kerülnének felszínre, kiválogatja és a maga képére formálva tulajdonképpen önmaga fenntartásának a személyi bázisát találja meg benne. Az illegalitás körülményei között a kommunisták megtanultak egy sajátos militáns, konspirativ viselkedést, mindenkiben ellenséget kereső mentalitást, a lebukástól való félelmet, a kisebbségi létet és ehhez kapcsolódó tudatot. Ugyanakkor a kisebbségi létben mozgó kommunista mozgalom önmagához képest egy óriási többséget akar átalakítani – az országot, a népet – ami olyan harci feladat, amit csak erőkoncentrációval lehet megvalósítani, erővel helyettesítve a meggyőzést. Ebbe az erőkoncentrációba, ennek a szükségességébe vetett hit, hatalom nélkül is kialakítja a vakhitet. De Magyarországon ez a típusú vakhit vagy ez a fekete-fehérben és végletekben való gondolkodás, amely nem ismer árnyalatokat és átmeneteket, nemcsak a hatalomra került kommunistákra volt jellemző.

Csepeli György: Végül is a mentalitás az érdekes, s ez mint kovász hatott 45 után.

Papp Zsolt: Akkor mi az oka annak, hogy ez az előbb emlegetett autoriter magatartás, amelyet kimutattak az USA-ban is, ott nem tudott politikai erővé válni?

Bihari Mihály: De tudott, a McCarthy-zmus idején. Ez az ő nagy bizonyítékuk, ezeket a kutatásokat azzal is fejezték be, hogy történetileg demokratikus, liberális tradíciókkal rendelkező országban is megvan a veszélye az ilyen személyiségű emberek előtérbe kerülésének.

Papp Zsolt:... de ott ez a politikai intézményrendszert nem deformálta...

Bihari Mihály:... az azért volt, mert a politikai intézményrendszer nem engedte meg, hogy ez többségi hatalommá váljon.

Csepeli György: Ezt másképpen, mint a demokráciával való összevetésben elemezni, nem is érdemes. A tekintélyelvűség a zsidó-keresztény értékrendben fogant szocializációnak egyik lehetséges csábítása. Az európai tradíciók mentén a tekintélyelvűség lehetséges variánsa az életnek és azt társadalmi struktúrája válogatja, hogy ez domináns lesz-e vagy nem. Most nyilvánvaló, hogy minél kevésbé demokratikus egy társadalom mind aktuálisan, mind tradicionálisan, annál nagyobb a csábítás az intézmények részéről, hogy egyfajta világszellem-tudattal ténykedjenek, melynek pszichológiai megfelelője a tekintélyelvűség. Amivel talán a film adós, hogy nemcsak a gépezet szereplői, hanem a gépezet áldozatai is érdekesek. Ha majd megszületik egy monográfia, mondjuk egy Csendes Don típusú könyv az ötvenes évekről akkor feltétlenül szeretnék egy olyan tablót látni, amelyen nemcsak a gépezetet látom, hanem a gépezet áldozatait is, s azokat is, akik ezt túlélik. A tekintélyelvű hatalom az elkövető és az áldozat szempontjából egyaránt értelmezendő, mert nem mindenkit szemelnek ki, nem mindenki alkalmas áldozat szerepére. Végső soron azt kell mondjam, hogy azért tragikus dolog az egész sztálinizmus, mert itt mindenki áldozat, a szónak abban az értelmében, hogy mindenki deperszonalizálódik. Mert például hiába van Magdának csodálatos, lefüggönyzött autója, nem lát ki rajta. Hiába van neki csodálatos pozíciója, de hol: egy börtönben. A film nagyon szerencsésen mutatja be ezt a fajta belső tragikumot: ahogy emelkedik az úgynevezett történelemben, tulajdonképpen úgy süllyed a humánus dimenzió tekintetében. És a másik oldalnak a csírái is megmutatkoznak: ahogy János süllyed a hatalomnak a grádicsain, humánusan úgy emelkedik meg.

Bihari Mihály: Igen, a rendszer foglya, a rendszer aktív fenntartója is, és a rendszert elszenvedő is. S a kettő nincs egymás nélkül, nyilván az autoriterizmus érvényesüléséhez kell az is, hogy legyenek emberek, akik elfogadják ezt az irányítási mechanizmust a mindennapi létben is, az érzelmi kapcsolatokban is. Hiszen nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy sok ember a felelősségét át kívánja ruházni valakire, és ennek fejében teljesen elfogadja valaki másnak az irányító szerepét, mert ez kényelmes számára. Ez a politikai intézményrendszerben tömegesen előforduló jelenség. Nem kell a történelmi alternatívákról, társadalmi méretben felelősségről gondolkodni, nem kell választani. Az egzisztencialista filozófia értelmében az ember szabadságra ítéltetett, és a szabadságra ítéltetés lényegileg a választásra ítéltetést jelenti. A választás kényszere elől nem menekülhetünk, viszont soha nem választhatunk igazán jól. Akkor mi lesz mégis a jó választásnak a kritériuma? Az egyén önmagához való abszolút hűsége, amely mindig szituatív, tehát nincs benne kontinuus elem, még kevésbé másoktól is számonkérő norma, s ez a totális relativizmushoz vezet. Nagyon reális, valós élménye minden embernek a választásra ítéltetés, ha nem is ennyire eltúlzott és végletes formában, de a választás és a választásban megjelenő felelősség politikai intézményrendszerek vagy a makro társadalmi, politikai mozgások szintjén éppúgy felvetődik, és éppúgy nagyon sok ember próbálja meg magától elhárítani ezt a felelősséget, mint a mindennapi lét apró konfliktusaiban, családon belüli, baráti közegben stb.

Csepeli György: Igen, mert a felelősség teher. Belemenekülök egy autoriter szisztémába, mert lelkileg akkor tehermentesen élek.

Szabó Vilmos: Azt szokták emlegetni, hogy ez a korszak harc volt. A kilépőkkel, vagy azokkal kapcsolatban, akiknek kételyeik voltak, – mint például a filmbeli Jánosnak –, azt firtatják, hogy mi lett volna, ha akkor mindenki elhagyta volna a posztját?

Csepeli György: Ez önigazolás. Végig lehet követni az ellenségképeket: az ellenség befurakodott a pártba, a legfelső vezetésbe, mindenkiben ellenséget látok, végül saját magamban is. Ha valaki arra hivatkozik, hogy itt harc folyt, és nem lehetett elhagyni a pozíciót, akkor mélységes tévedésben volt. Ha van hamis tudat, akkor ez az.

Papp Zsolt: Egy előadótól a minap hallottam a következő megfogalmazást: tudunk magukat nem szocialistának nevező társadalmi rendszerekről, melyek gyors idő alatt viharos sikereket értek el, elviselhető életfeltételeket produkáltak. Nálunk itt volt ez az időszak, amelyik – túl az emlegetett emberáldozatokon – a termeléstől az infrastruktúrán át a kultúráig hibát hibára halmozott, és mi ragaszkodtunk hozzá, hogy azt is szocializmusnak nevezzük. Ugyan miért?

Csepeli György: Ma már nem ragaszkodunk hozzá. Gorbacsovnak a januári plénumon tartott beszédéből egyértelműen kiderül, hogy ő megkülönböztet konzervatív szocialista vonásokat, sőt, kifejezetten elavult szocializmusképről beszél, és beszél egy radikálisan megújítandó szocializmus-felfogásról. Most azok az elemek, amelyeket említ a szocialista konzervativizmus alkotói gyanánt, kísértetiesen hasonlítanak azon mozzanatokra, amelyek ezeket a hibákat sorra előidézték. Tehát változnak az idők, és a szocializmuskép is változik bennük.

Szabó Vilmos: Szeretnék visszatérni a film egyik – szerintem – kulcsjelenetéhez, amikor is a bírósági tárgyalásra viszik Jánost. Ügy éreztem, hogy meglátva a lányt a folyosón, ennek hatására esetleg vissza fog lépni a hamis tanúvallomástól, talán éppen a jobb jövő reményében, hogy a lánynak már ne ilyen viszonyok között kelljen felnőnie.

Bihari Mihály: A fiatal lány látványára – ami nyilván jelképes dolog – a felelősségérzetének kellett volna felébrednie. Ezzel szemben áll az ő fizikai megkínoztatása. Később mondja, hogy: vertek, nagyon kínoztak. Az a kérdés, hogy vajon meddig várható el egy embertől, hogy saját értékeihez, etikájához, politikai meggyőződéséhez ragaszkodjon a nyers fizikai erőszakkal szemben, a totális kiszolgáltatottság állapotában. A totális kiszolgáltatottság nagyon sokszor azzal kezdődik, hogy nem is fizikailag gyötrik szót őt, hanem pszichikailag.

Szabó Vilmos: Igen, de hát a hozzátartozók élnek: amikor János szabadul, a börtön előtt várja annak az illetőnek az özvegye, akire ő vallott.

Bihari Mihály: Szemen is köpte, erkölcsileg hitelesen és érthető módon.

Papp Zsolt: Akkor ezzel azt is mondod, hogy a film még az el-gondoltnál is kritikusabb. Nem kelti azt a benyomást vagy azt a reményt, hogy a megkínzatások ilyen poklait emberi tisztességgel „természetes módon” végig lehet csinálni. Nem lehet kijönni pozitív hősként ebből az időszakból, mintha ezt is mondaná a film. Jánosból sem lesz hős. Jánosból is erkölcsileg megtört személy lesz, aki a túlélés, a kínzások elkerülése érdekében hamisan vall egy társára. A „dolog” tehát még nyomasztóbb, nem mondhatjuk, hogy minden megpróbáltatás ellenére megverve és megalázva, de megőrizte emberi erkölcsi tisztességét. Ezzel természetesen nem azt mondom, [hogy a túlélők mind amorálisakká váltak.

Bihari Mihály: így van, a film éppen ezért differenciáltabb képet ad. Nem esik abba a hibába, amibe a kor esett, hogy csak bűnösökben gondolkodott. A film megmutatja a szimpatikus – Magdához képest lényegesen pozitívabb emberi tulajdonságokkal rendelkező – kommunistában is a gyengeséget, amely gyengeség alól erkölcsileg egy ponton túl biztos föl lehet menteni, illetve az mindig egyéni megítélés kérdése, hogy ki mit vár önmagától, illetve a másiktól, például hogy meddig állja a sarat a megkínzatás következtében, inkább vállalja-e az elpusztíttatását, de tiszta marad, vagy belemegy egy ilyen játékba, ami azért végzetes, mert végül is kivégezték azt az embert, akinek a felesége utána szemen köpte.

Szabó Vilmos: Az volt a meggyőződésem, hogy az első „rész”, a Napló gyermekeimnek mindazt magában foglalta – sokkal tömörebben és feszesebben –, mint amit a második, tehát tulajdonképpen a második rész kibővített újrakiadása az elsőnek. Ügy gondoltam, a film 56 végén fog befejeződni, a kor vonatkozásában nincs lényegesebb – újabb – adalék, a szereplőkkel történnek még bizonyos dolgok, amik nyilvánvalóan az ő szempontjukból nagyon fontosak, de számunkra a korról már nem nyújtanak új információt.

Bihari Mihály: Ez szükségszerű. Valóban 53-tól 56-ig a korszak nem mutat lényegesen mást. Nem mutat meg új vonásokat önmagáról, de az eseményt azért végig kell vinni 56-ig, azért ebbe a részbe már 56 nem fért volna bele. Nyilvánvaló, hogy 56 őszének összesűrűsödő történelme egy újabb másfél órát igényel. Ez már nyilvánvalóan az alkotói szabadság kérdése. Azzal egyetértek, hogy az első rész megmutatja a kor jellegét, tartalmát, jellemzőit. Ezt követően a második rész valóban inkább a történetet viszi tovább, és nem a korról való ismereteinket mélyíti el. Hacsak annyiban nem, hogy azért eljut a totális válsághoz, 56 őszéhez.

Szabó Vilmos: A rendező azt nyilatkozta, hogy filmjében kifejeződik az az álláspontja, miszerint az egyének felelősek a történelemért, mindazért, ami éppen történik.

Bihari Mihály: Az egyén nem felelős a történelemért. Az egyén önmaga történelméért felelős. De „a történelemért” semmiképpen nem. Viszont a rendszer felelős az egyénért. Minden hatalmi mechanizmust hús-vér emberek mozgatnak és tartanak fönn, mint a rendszer megjelenítői. Tehát a rendszer felelős az egyénért, de az egyén nem felelős a rendszerért. Kivéve, ha rendszer-mozgató, fontos rendszerfenntartó és stabilizáló szerepet tölt be.

Szabó Vilmos: Ha következetesen ragaszkodom saját nézeteimhez, akkor esetenként önmegsemmisítésemhez is ragaszkodom, ugyanakkor embertelen körülmények erkölcsi halottá tehetik az embert. Mégis, hol a felelősség határa Î Gondoljunk csak Semprun Nagy utazására – az elfogott ellenálló és a német katona párbeszédére.

Papp Zsolt: A rendszer felelős az egyénért. Ez azt jelenti, hogy ha a rendszer nyitott, ha a rendszer önmaga kontrollját tartalmazza, akkor az egyes ember állást foglalhat, és ezzel az állásfoglalásért és döntésért az ember felelőssé tehető. Ezzel szemben ha az ember csak végrehajtó, mert a rendszere monolitikus rendszer, akkor az egyes emberen – amint ezt bőségesen tapasztalhattuk – felelősség nem nyugszik, így rajta számonkérni a „dolgok állapotát” tragikus tévedés.

Bihari Mihály: Nekem az a véleményem, hogy annak ellenére, hogy a rendszer egészéért nem az egyén felelős – tehát Sztálint nem tenném a sztálinizmusnak nevezett rendszer egészéért felelőssé –, de a rendszer adta kereteken és mozgástéren belül az ő egyéni felelősségét – megítélésem szerint – meg lehet állapítani, mint ahogy Rákosiét is, mert azért van egy sor olyan dolog – választások, döntések, módszerek –, amelyeket mechanikusan nem követelt meg tőlük a rendszer.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5170