KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Most és mindörökké

Hirsch Tibor

 

Fred Zinnemann azok közé a hollywoodi nagy öregek közé tartozik, akiknek éppen professzionizmusukat elismerve szokás helyet szorítani a filmművészet történetében. Ez egyenesen John Ford, Michael Curtiz, William Wyler és még néhány más kivételezett társaságát jelenti. A Most és mindörökké a rendező pályájának felívelő szakaszában született; egy évvel a klasszikus western, a Délidő sikere után. Ráadásul ennek az újabb sikernek már nyolc Oscar-díj is nyomatékot adott.

A film maradandó értéke a színészek, mindenekelőtt Montgomery Clift és Deborah Kerr játéka. A mester különösen az utóbbi színészvezetési bravúrjára volt büszke. A hideg, tartózkodó szépségű színésznőből elő tudta hívni a parázsló szenvedélyek asszonyát. Zinnemann, aki röviddel azelőtt Brandót fedezte fel a film számára (The men), most Frank Sinatrának ad drámai szerepben bizonyítási lehetőséget.

Ami a nagyszabású produkcióban megkopott, amit a mai néző túlhaladottnak érez, az a film dramaturgiája.

A két évtizeddel későbbi happy-end-gyűlölő korszakban az amerikai katonákról szóló amerikai filmek igencsak másképp töltötték ki annak a mítosznak a kereteit, melyet talán éppen a Most és mindörökké jelölt ki számukra. A rekvizitumok nem sokat változtak: csúcsfegyverek, dollárözön, a támaszpont, mint valami kis Amerika, és kívül az idegen világ, mely egyetlen óriási bordélyházra emlékeztet. A lelki kelléktár is ugyanaz: „civil” hisztéria és vadnyugati bajtársiasság, ugyanabból az infantilizmusból eredeztethető ostoba kegyetlenség és kisfiús naivitás. Mindezt erőszakkal gyúrja egybe a hadsereg otromba apparátusa.

Az új és még újabb filmek mindezt tüntető naturalizmussal tálalják: a MASH, az Apokalipszis most, a Meztelenek és bolondok, a 22-es csapdája vagy épp a Most és mindörökké újabb-keletű tévéváltozata – jó és rossz opuszok – harsányabbnál harsányabb színekkel hangsúlyozzák az amerikai katona-imázs valamelyik dominánsnak érzett vonását: ha tegnap a finomkodás volt a manipuláció eszköze, ma a gorombaság, a vadság tereli el figyelmünket a rázós kérdésekről. Fred Zinnemann alkotása különösen alkalmas arra, hogy a néző kedvére tanulmányozhassa a nagy amerikai cenzúra-robbanást megelőző tipikus hollywoodi elhallgatásokat.

Robert Lee Prewitt, a volt profi boxoló örömkatonaként vonul be új zászlóaljához, egy hawai-szigeti laktanyába. Parancsnoka bajnokságot akar vele nyerni, ő viszont nem hajlandó többé boxolni. Elöljárói mindent megtesznek, hogy megtörjék, de hiába. A finom csúsztatás először itt érhető tetten. Jelentéktelen aránymódosításról van szó. A regényben Prewittot sokan kínozzák, és néhányan sajnálják, a filmben néhányan kínozzák, és mindenki sajnálja. Később, a katonai börtön kegyetlenségéről is csak szóban értesülünk, nem úgy, mint a negyedszázaddal későbbi tévésorozatban. Az 1953-as film dialógusai kiabáló erőltetettséggel hangsúlyozzák újra és újra, hogy minden hadseregbeli visszaélésegyedi eset. Az áldozatok bármikor segíthetnének magukon, csakis csökönyösségből, büszkeségből nem tesznek feljelentést. Pedig a felsőbb parancsnokság alig várja, hogy megbüntesse a gonoszokat, megjutalmazza az arra érdemeseket. Erre a film látványos példát szolgáltat, röviddel a befejezés előtt – előkészítendő és ellensúlyozandó a katona tragédiáját.

Zinnemann filmjében a szerelmi szál is különösen alakul: James Jones könyvének kuplerája itt leginkább egy leánykollégium klubjára emlékeztet, amelyik rendszeresen szervez jókedvű ismerkedési esteket a városi helyőrség tagjai számára. Ez az általános prüdéria nyilvánvalóan lehetetlenné teszi, hogy Prewitt prostituált-szerelmének kettős lelkülete, az egymástól elválaszthatatlan érzékenység és a kegyetlen gyakorlatiasság igazán megmutatkozzék.

A történet lényegét persze lehetetlen kozmetikázni. Prewitt-tal egy tábori csendőr golyója végez, és Pearl Habourt megtámadják a japánok. Zinnemann filmje jól érzékelteti, milyen hirtelen zsugorodik jelentéktelenné a boxbajnokság ügye, a békeidő megannyi apróságával együtt. Prewitt bajtársai harcolnak: bátrak és kapkodnak is, hiszen meglepték őket. Ismét a leheletnyi csúsztatás: a filmben inkább bátrak, a regényben inkább kapkodnak. Jones könyvében saját gépeiket lövik, Zinneman-nál ilyesmiről szó sem lehet. Az Apokalipszis... Coppolája bezzeg nem hagyta volna ki az össze-vissza lövöldöző légvédelem epizódját!

Gondoljunk erre, és örvendezzünk a tabuk mulandóságán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5186