KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A téma

A lelkiismeretfurdalás már nem elég

Zalán Vince

 

Gleb Panfilov nyolc évvel ezelőtt készült alkotása, A téma irodalmi film. Méghozzá kettős értelemben. Irodalmi ízű annyiban, hogy a szavak, a párbeszédek, a képileg ábrázolatlan belső monológok adnak lendületet a cselekménynek, a drámának. De – némi engedménnyel – irodalmi filmnek nevezhető azért is, mert (fő- és mellékszereplői írók, illetve irodalmat kedvelő, szerető emberek. Ha őszinték akarunk lenni, akkor ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen eddig is tudtuk, hogy A tűzön nincs átkelés felejthetetlen képsorainak megalkotója – későbbi filmjeinek tanúsága szerint – nem tartozik a filmes nyelvújítók közé; hogy képteremtő fantáziája sohasem vetekedhetett Andrej Tarkovszkijéval, vagy hogy a filmi köznyelven sohasem fogalmazott oly könnyed fordulatossággal, mint mondjuk Nyikita Mihalkov. Ám az is bizonyos, hogy a szovjet filmművészet élvonalába tartozó rendezők közül igen kevesen tudták és tudják oly egyértelműen, tiszta szóval megnevezni a köznapi lét álruhájába öltözött emberi drámákat, mint Panfilov.

Ebben a megkésve bemutatott, általam irodalminak nevezett filmjében, annak dacára, hogy hősei írók, messze elkerüli az irodalmat, főképpen az „irodalmi életet”. Nem bocsátkozik a szervezeti élet álracionális elemzésébe, elhagyja a (mindig) aktuális anekdotákat, hiányzik belőle a jólértesültség és a tetszetős bennfentesség. Panfilovot ugyanis az igazság kimondásának drámája izgatja. Feltehetően azért választott filmjének hőséül írókat, mert az igazság kimondásának etikai parancsa, mesterségüknél fogva, rájuk fokozottan érvényes.

Panfilov nem teoretikus alkat. Nem szedi tételekbe az igazság kimondásának feltételeit, mint például Brecht. De nem is hordószónok, nem hirdeti valamiféle megnevezhetetlen piedesztálról fennhangon, hogy az igazság kimondása olyan könnyű, mintha cigarettafüstöt eregetnénk. A helyzet, a társadalmi, egyéni helyzet és a jellem egymásrautaltságában keresi a csapdákat, a buktatókat – és a lehetőségeket. Igaz, ezen egymásrautaltság szorításában az ember, a szereplők magatartására figyel mindenek előtt. A téma lényegében úgy is fölfogható, mint magatartások, karakterek megméretése az igazmondás próbáján.

A film középpontjában egy többszörösen kitüntetett, neves drámaíró áll. Sikerei országosak, írásai szerepelnek a tananyagban. A rendszer büszkesége, hódolók hada veszi körül. Csakhogy Kim Jeszenyin – mert ezt a neve, s nyilván nem véletlenül – nem érzi jól magát ebben a helyzetben. Békétlen önmagával, lelkiismeretfurdalása van. Panfilov kegyetlen: hősének nincsenek (már) kétségei. A magyar mozinéző eleinte még azt hiheti, hogy a Próféta voltál, szívem egy újabb változatát látja. De nem. Jeszenyin nem azért érzi rosszul magát, mert az ifjúkori nagy akarásokból nem a remélt eredmény született, nem, ő tudja, sőt talán mindig is tudta, hogy amit írt, az íróilag rossz, következésképpen nem az igazságot, nem a teljes igazságot vetette papírra. S hogy az általa befutott sikerpálya – ügyeskedés, praktika. Most változtatni szeretne. Nemcsak meghasonlottsága ösztönzi erre, de éveinek megszaporodott száma is. Meghalok, mielőtt lettem volna – mormolja magában. Ám megújulásának föltétele az lenne, hogy leleplezi magát, a többiek elé áll, és kijelenti, hogy amit eddig írt, az többé-kevésbé ügyes csalás, de holnaptól csak jót és igazat ír. Ez persze lehetetlen. Többszörösen is. Nos, a kishazugságok-féligazságok világának haszonélvezője, Kim Jeszenyin magától arra képes, hogy megfogadja, hogy nem ír többet, majd – igen jellemzően – módosítja: „kevesebbet” fogok írni.

Panfilov kellő beleérzéssel formálja meg a drámaíró alakját, s kellő utálattal kezeli. Amivel némiképpen adósunk marad, az annak pontos magyarázata, hogy miért is, honnan is hősének lelkiismeretfurdalása. Jobbára csak sejtjük, hogy Kim Jeszenyin soha nem írt tiszta szívvel. Ami állandó lelkiismeretfurdalását kétségbeesett önmarcangolássá galvanizálja, az talán épp vidéki útja, melynek krónikája A téma. Fekete Volga gépkocsin igyekszik a kisvárosba, ahol történelmi darabot készül írni a kievi Oroszország Igor hercegéről. Az utat körülölelő hófödte mezők, földszintes házak, hagymakupolák látványa, az orosz táj szépsége ébreszti fel benne az önvádló indulatokat, hogy aztán könnyen forgatható önvádjaira válaszolva az esti vacsora-asztalnál épp a friss kalandra kiszemelt tanárnő-idegenvezetőnő, Szása mondja nyíltan a szemébe: Kim Jeszenyin élőhalott.

Filmjében Panfilov finoman ellenpontozza a drámaíró figuráját. Sok szó esik egy Csizsik(ov) nevű költőről, aki testi valójában nem jelenik meg a vásznon, csak öregkori, bajuszos, kalapos arcképét látjuk. Csizsik halott. De példája él, mindenekelőtt a tanárnő-idegenvezetőnő, Szása számára, aki éppen azon dolgozik, hogy közkinccsé tegye írásait. A „koldus lángész”, ahogy önmagát nevezte, többnyire munkahelyén, a tűztoronyban fogalmazta meg költeményeit, a falusi emberekről, a falu halottairól, sorsokról, s néha – álmairól. Csizsik számára a költészet olyan természetes volt, mint a lélegzetvétel. Egyszerűen mondta a magáét. Mintegy akképpen, ahogyan a viharba került tücsökről ír nemrég megjelent esszékötetében Csoóri Sándor. (A csizsik egyébként egy fenyveseket kedvelő madárnak, – a csíz szláv eredetű szavunk – orosz neve.) Amennyire nem kedveli Panfilov a drámaíró figuráját, úgy nem misztifikálja Csizsik történetét sem. Inkább csak a kétféle magatartást akarja összevillantani, megéreztetve azt is, hogy hiába tiszteljük Csizsiket, ha az általa akkumulált erkölcsi tőke – különböző okoknál fogva – nem gyarapítja a szélesebb értelemben vett közösséget, miként hiába elismert ember mindenki előtt Jeszenyin, ha nem vagyunk képesek tisztelni.

Még két író szerepel Panfilov filmjében: a drámaíró barátja, a hazugság-gyártó Pascsin, és Szása szerelme, a fiatal sírásó. Ez utóbbinak, nyilván tudatosan, nincs neve; első, kiadatlan regénye után maga választotta magának ezt a munkát. Mintha róla is beszélt volna Juris Podnieks a Filmvilág ez évi augusztusi számában: „...egyetlen elutasított regénnyel kilincseltünk kiadóról kiadóra éveken át; panaszkodtunk, megsértődtünk, lubickoltunk a mártíromság langy vizében, ahelyett, hogy otthon, csendben megírtunk volna még négyet.” Szása szerelme sem írja meg további könyveit, hanem kivándorol, mert mint a búcsújelenetben ordítja: „Itt minden hazugság!” Panfilov közvetlenül nem minősíti magatartását. (Nem tudjuk meg, milyen is a megírt regény, kevés információt kapunk sértődöttségének konkrét okairól stb.) Ám a figyelmes néző az összefüggésekben fölfedezheti a rendezői gondolatot: a drámaíró hazugságsikerének köze van a sírásó cselekedetéhez, mégpedig sok köze.

Igen, így a szereplők magatartásának egymásra vonatkoztatásában lelhetjük meg A téma rejtettebb, minden irodalmisága ellenére szuggesztív, meggyőző erejét. Dramaturgiailag Szása figurája köti össze a különféle történés-szálakat. Szása, akit szerelme elhagy, aki hangyaszorgalommal gyűjti Csizsik kéziratait, életének adatait, akinek testét-lelkét kalmár kedvességgel akarja megrabolni Kim Jeszenyin. Az igazi dráma az övé lehetne. Kifosztottsága valóban megrendítő. Jóllehet leplezetlen rokonszenvvel jeleníti meg tragédiáját Panfilov, mégis ereznünk kell, hogy filmjével egy ember tragédiájánál szélesebb horizontra kívánja vezetni szemünket. Fájlalja, természetesen fájlalja a vasakaratú nő becsapottságát, de az a mély fájdalom, amelyről A téma igazán hírt ad, az a ki nem mondott szó, a meg nem írt regény, vers, dráma okozta fájdalom. Jószerivel a film nagy részében Panfilov nem tesz mást, mint azt kutatja, hogy ki, miért, milyen külső és belső erők hatására nem mondja ki, nem írja le az igaz szót, a jó irodalmat. Vajon mi lehet azok reménye, akik elmulasztják ezt? Vagy azoké, akik tudatosan megtévesztenek másokat és önmagukat? Miért a menekülés? A téma, kissé talán furcsán kifejezve: a belénk süllyedt irodalomért perel. A kim Jeszenyinek önostorozó magatartása még sokakat megtéveszt. Panfilovot már nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5183