KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Zuhanás közben

Pesti ámokfutók

Schubert Gusztáv

 

Elgondolkodtató, hogy idén három olyan magyar film kerül a közönség elé, amelynek cselekményét a Véletlen igazgatja. A Vakvilágban és a Hol volt, hol nem volt mellett Tolmár Tamás első filmje, a Zuhanás közben is azt mutatja be, milyen esetlegességek alakítják életünket, hogyan keresztezi egymást vadidegen emberek életútja. Nem terveink, de még csak nem is mások ellenkező szándékai alakítják sorsunkat, hanem a fejünkre hulló tégla, vagy egy halálos félreértés képében jelentkező vakvéletlen. Nem igényel különösebb fejtörést, hogy megértsük, mindez annak jele, hogy az ember kaotikusnak, kiszámíthatatlannak érzi az őt körülvevő világot. Sok oka lehet annak, miért érezzük így: a megélhetési gondok, a demokrácia hiánya (a kívülről-felülről irányítottság) a feldolgozhatatlan mennyiségben ránk zúduló információ mind-mind elbizonytalanít. Mindez azonban így együtt sem indokolja feltétlenül a sorsistennők helycseréjét. Annak, hogy a magunk formálta Sors helyébe miért lép a kívülről ránk mért Végzet, még vannak külső, gazdasági-politikai okai, de hogy ez utóbbit miért váltja fel a Vakvéletlen, az már jobbára szuggesztió kérdése. Az hogy a világ „vakvilággá” lesz-e vagy sem, döntően attól függ, mire voksol a többség: a bizalom vagy az önzés filozófiájára. Ha a többség nem bízik már abban, hogy a segítőkészség, a szeretet, a szerelem, a barátság megtérülhetnek, akkor valóban nem is fognak megtérülni. A káosz félelme felidézi a káoszt.

A társadalom, akár a természet, zárt rendszer, körforgás, ezért a hisztérikus önzés végzetes melléfogás: minél inkább védekezünk, annál inkább rászorulunk a védelemre, mérgünk felhalmozódik, gyűlöletünk visszaáramlik ránk. Szociológiai katasztrófa előtt állunk? A Zuhanás közben legalább is ezt sugallja.

A film (életből ellesett) poénja – egy taxis, miután kimenti egy Dunába zuhant autó utasait, vízbe fullad – egyértelmű szimbóluma annak, hogy megváltozott az „uralkodó eszme”, a bizalom korának vége, aki a mai világban felelősséget érez mások iránt, életveszélynek teszi ki magát. Tolmár leleménye, hogy a kocsiban az új idők emberei üljenek, a csúnyák és gonoszak, a mindent túlélő új raj. A poén szellemes, csak kérdés, megéri-e az árát, azt, hogy a film legfontosabb konfliktusa az utolsó percekig szóba se kerüljön. A Zuhanás közben azt a benyomást kelti, mintha a becsület és az önzés lovagjait a valóságban csak a véletlen hozná össze, nem állnának harcban egymással. Gyuri, a becsületes és segítőkész taxisofőr és Wolf, a gátlástalan videókalóz párhuzamosan futó története között semmi lényegi összefüggés nincs, mindkettőnek önmagában kellene hatnia. De – különböző okok miatt – egyik sem áll meg a saját lábán. A taxis története azért, mert teljesen nélkülözi a drámai feszültséget. Igaz, Gyuri számára rendkívüli ez a nap, felesége éppen most menekült vissza mamájához a munkahely és a házasélet robotja elől, a szakítás és a visszaédesgetési kísérlet rajza viszont a lehető legszokványosabb zsánerkép.

Hosszú ideig a videókalóz meséjével sem tudunk mit kezdeni. Sírjunk, vagy nevessünk amiért a cudar világ megakadályozza abban, hogy szeretőjét születésnapjára piros üléses hófehér Volkswagennel lephesse meg? (Felhajtója elsikkasztja az ajándékra szánt pénzt, haverjai cserbenhagyják, nem adnak kölcsönt. Ráadásul a rivális videókalózok is rászállnak, megverik, feldúlják a stúdióját, üldözőbe veszik. És mivel „ez egy ilyen nap”, még szépséges balerinája is megcsalja egy nyálas londoni koreográfussal.) Mindebben kalandfilmhez az izgalom kevés, lélektani drámához a lélek. Izgalmakat csupán az kelt, még mindig nem tudjuk, hogy mi köze van egymáshoz a két történetnek. A párhuzamos montázs mindenesetre leköti a figyelmünket, már csak azért is, mert a két alaptörténet maga is több szálra bomlik. Hogy ne unatkozzunk, a két főhős szüntelenül az utakat rója kocsijával, fura anziksz áll össze Nagy-Budapest előkelő és érdes részeiről. Tolmár gyilkos tempót diktál megfigyelőképességünknek; szellemünknek annál kevésbé.

De végre – a Zuhanás közben kétharmada már lement – a felszínes izgalmak után feszültebbé válik a film. Most jön el Nóra, az alkoholista angoltanárnő ideje, aki mindeddig csak asszisztált Wolf kalandjaihoz. Ez a harmincas éveinek vége felé járó, gyorsan öregedő nő többszörösen frusztrált személyiség, az iskolában alacsony fizetésért végzett örömtelen munka várja, otthon egy őrült férj. Elég oka van arra, hogy kiboruljon. Eljutott arra a pontra, amikor már a legtöményebb szeszek sem képesek tompítani az élőhalottság elviselhetetlen élményét. Ha eddig csak érdekes volt Wolf és Nóra furcsa duettje, mostantól egy lélektani krimi izgalmaiban részeltet bennünket ez az extrém kapcsolat. Fölöttébb különös, amint ez a ropit rágcsáló Kirké elcsábítja a magabiztosságában megingatott videókalózt. No, nem a szerelemre, hiszen a szeretetaszályban kiszikkadt testet-lelket semmiféle eső nem fordíthatja már termőre (azért a filmgyári rutin egy részeg szeretkezést csak belegyömöszöl a filmbe!), hanem a bűnre, az édes bosszúra. „A félelem az jó, az a legjobb nyersanyag a gyűlölethez és a gyűlölet a legjobb érzés, az fix, avval lehet valamit kezdeni” – oktatgatja Nóra Wolfot, hogy aztán végül is beavassa, mi is volna az egyedüli megoldás: „Végigjárom a várost és kinyírok mindenkit, aki szétbaszta az életem!” És szót tett követ. Áldozatot cserélnek, akárcsak a „két idegen a vonaton” Highsmith–Hitchcock krimijében. Lehetne utánérzés, de mégsem az, a két szereplő alkatából így következik. Nóra képtelen az erőszakra (inkább szuicid alkat), de van indítéka, Wolfnak nincs igazi oka arra, hogy gyilkoljon (hacsak a rivális videókalózt meg nem ölné, ez azonban szóba sem kerül), de elég gátlástalan, hogy megtegye. Két gyilkosság helyett így lesz végül is egy: Wolf agyonveri Nóra férjét, az angoltanárnő azonban visszaretten attól, hogy megölje a videókalóz szeretőjét. (Vele majd egy gázrobbanás végez. Hogy mi okból és miért éppen Gyuri akaratlan közreműködésével? Aki próbált már épkézláb történetet írni, tudhatja a választ.) Tökéletes bűntény: mert egy nemlétező személyiség, egy férfiből-nőből egybegyúrt fantomlélek követi el.

Tolmárnak talán be kellett volna érnie ennyivel. Ami ugyanis a thrillernek javára válik, tisztázatlanságnak hat egy társadalomkritikai műben. Márpedig Wolf és Nóra története ekként is értelmezendő, hiszen nem egyszerűen két gyűlöletes személy, hanem az egész világ ellen lázadnak. Embert ölnek, de a társadalmat akarják megsebezni. Ahhoz, hogy ezt elhihessük, evilági szerepekre, valóságos motivációkra volna szükség. A Zuhanás közben kiagyalt teremtményeiben viszont nem ismerhetünk magunkra. Nóra ugyan okkal gyűlölheti egész környezetét, hiszen nem ő, hanem a kultúrát mindmáig tehertételnek tekintő torz közfelfogás felelős azért, hogy értelmiségi voltába bele kellett rokkannia, de ilyen „persona” biztosan nincs, így nem őrül meg senki. (Pogány Judit magával sodró játéka ezért lesz nyomasztó, a hiteltelent hitelesíti.) Ennél is nehezebb megérteni, miért lesz Wolf úr ámokfutó. Miért elégedetlen a rendszerrel az, aki éppen annak hibáiból húz busás hasznot? Feltehetően azért, mert a hiánygazdaságból szerzett illegális jövedelmét egy bőséges áruválasztékot kínáló piacgazdaságban szeretné elkölteni. És ez érthető. Csak az nem világos, hogy miért kellene ezt az álmot reformgondolatnak tartanunk. A szóbanforgó hibrid-gazdaság ugyanis nem létezhet, következésképpen épeszű ember sem számon kérni, sem célul kitűzni nem fogja. Már csak azért sem, mert ha más módon is, az élet már úgyis megtalálta a megoldást: Pesten kell eladni és Bécsben vásárolni. De hát nem ezt teszi minden videókalóz? Rejtélyes az emberi lélek. Egy kritikus szellemű rendező aligha menne el közömbösen a jelenség mellett. Tolmár említést sem tesz róla, inkább némi érzelgéssel (Wolfnak most sajdul meg a szíve, amiért anyukája kétéves korában sorsára hagyta) leplezi a videókalóz lázadásának ilyen indokolatlanságát. De nem az ilyen csúsztatások, pontatlanságok a legzavaróbbak a filmben. Hanem az, hogy a rendező kettős játékot űz szereplőivel: a lakhatatlan világ ellenében mint ártatlan lázadókat, a tisztességet megtestesítő taxissal szemben mint elvetemült gazembereket lépteti fel őket. Minek következtében teljesen megítélhetetlenné válnak, a mű elveszíti viszonyítási pontjait. Tolmár szeme előtt talán a „bűntelen bűnös” figurája lebegett. Nóra azonban nem mai Édes Anna, akármennyi hasonlóság lelhető is fel közöttük. Mindketten kiszolgáltatottak, meg-alázottak, a kétségbeesés mindkettőt gyilkossá (vagy legalábbis felbujtóvá) teszi, de amit a társadalmon számon kérnek, az gyökeresen különbözik. Édes Anna azért öl, mert a szokásrendet elviselhetetlenül tisztátalannak, emberhez méltatlannak érzi, Nóra viszont azért gyűlöli ezt a mocskos világot, mert nem kapta meg belőle a maga részét. Óriási különbség! Nóra, ellentétben Édes Annával, semmivel sem áll azok fölött, akiket gyűlöl. Sartre gondolata, „a Pokol – az a többiek”, azt is jelenti, hogy valakinek ő a Démona. Éppolyan indokolt volna, hogy valaki őt kutassa gyilkos szándékkal az éjszakában, ahogy ő teszi ezt.

A kielégületlen önimádat tombol a szemünk előtt. De akkor mi végre a nemes célokért lázadóknak kijáró szimpátia, a megbocsátás. Merthogy „ítélet nincs”, az elszabadult gyűlölet nem szembesül önpusztító következményeivel, a széthulló társadalom látványával. így lesz rossz vicc a visszájára fordított mesebeli igazságszolgáltatás: jön-jön a köznapi tisztesség lovagjaként a 115-ös Volántaxis, de nem azért, hogy igazságot osszon, hanem hogy gyengeségével a gyűlölködő önzés életerejét bizonyítsa.

A Káosz közelít? A bizonyosság, egy pontos jelentés kevésbé aggasztana – e zavaros híradást nézve megborzongunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5179