KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Moszkva

Fellini visszatér

Ardai Zoltán

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

A legjelentősebb nemzetközi filmfesztiválokon, vagyis Cannes, Nyugat-Berlin és Velence évenkénti sokadalmain maguk a bemutatott művek mindig kissé háttérbe szorulnak a kultikus látványosságok és a film-biznisz zakatolása mögött. Ez azokban az időkben is így volt, amikor a versengő filmek jobban igazolták még a szakma roppant felvonulását, illetve a vetítések előtti tumultusokat. A filmélménynek, szentelt fesztivál ideáját eleve csak a szerény üzleti jelentőségű és barátságos méretű filmszemlék közelíthetik meg. (Ezek közönsége egyébként nagyon is népes lehet.) Még ha az ilyen rendezvények versenyprogramja sokszor kényszerűen fakóbb is a monstre fesztiválokénál, a teljes filmkínálat értékei (esetleg: egyes ismeretlen vagy ritkán látható régi filmek) a kevésbé hisztérikus szemléken kapják meg a megfelelőbb figyelmet. Természetesen azonban a filmszemlék világában sem csupán alapmodellek változatai léteznek, hanem furcsa speciesek is. Ezek egyike a moszkvai világfesztivál, amely jóideje különösebb erények nélkül ötvözi az említett fesztiváltípusok fogyatékosságait, s csak a legutóbbi alkalommal vált újra valódi eseménnyé.

Moszkva kétévenként zajló fesztiváljáról az a legfőbb általános tudnivaló, hogy rendkívül nagyszabású, ugyanakkor régóta rendszeresen nélkülözi az éppen elmúlt két év legfontosabb filmjeit. Ha a verseny mégsem ér véget szellemi izgalom nélkül, ez többnyire egy-egy kiemelkedő Mosz-film-alkotásnak köszönhető. Az itteni program mégis éppoly áttekinthetetlen, mint a Cannes-i mozi-özön: ha ötven filmhez verekszi is be magát a látogató, akkor sem bizonyos, hogy sorra mind eljut arra a néhány fellelhető vetítésre, amelyért nem kell sajnálnia ruhái épségét. A mozitermek körül dúló, olykor gyűlöletteli közelharcok itt is mindennaposak, következésképp a nézőtömeg itt sem alakul egykönnyen igazi közönséggé, amely alkalomadtán megérezheti a művészet mindenkit összefűző erejét is. A vetítések közben még fülünkbe csengenek a megelőző testi-lelki megpróbáltatások szellemhangjai: vad szitkok, nyögések, fogcsikorgatás, asszonysírás. A legértékesebb művek hatása is kissé ködössé válhat így, szükség van tehát eleven világhírességek sereglésére, amely jótékonyan magával sodorja figyelmünket. (Ennek a fajta tipródásnak is megvan ugyan a maga viszolyogtató viselkedéslélektani képtelensége, de vonzereje is van: csak időnként borzadunk el tőle.) Cannes mindenkori filmprogramja, mondhatni, kihívja az exkluzív jelenléti parádét, Moszkváé alig ad módot ilyesmire. Fordulatnak bizonyulhat azonban, hogy az idei nyáron – a tarkuló verseny egyelőre csekély érdekessége ellenére – „mindenki” Moszkvába gyűlt, megtapasztalni a politikai légkör átváltozását. Ezúttal a díjaknak (amelyeket Robert de Niro, a fesztivál első nemszovjet zsűrielnöke adott át) végre határozott erkölcsi értékük volt: a verseny központi szekciója nem ötven, csak öt díjat kapott; az amerikai delegáció kivételes méretű filmcseréről kötött megállapodást a szovjet féllel, megélénkült (vagy inkább megteremtődött) a moszkvai filmvásár; lehetségesnek tűnik, hogy ezentúl nem csupán Nyugat-Európa fesztiváljain sorjáznak majd jelentős bemutatók. Nem kétséges, hogy a moszkvai szervezőkre még nagy erőfeszítések várnak, annyit azonban már az idén is elértek, hogy Fellini legújabb műve a nevezettek közt szerepeljen (Cannes mutatta be először, versenyen kívül). Ami a mellékprogramokat illeti, itt a hazai rendezők filmjeinek választékát dicsérhetjük inkább, a külhoniaktól való válogatást kevésbé (bár meg kell említenünk Giuseppe de Santis és a színész Gian-Maria Volonte retrospektív sorozatát).

Andrej Tarkovszkij életművének posztumusz levetítése az Oktyabrj moziban a fesztivál méltán hangsúlyos eseménye volt. A legutolsó – Svédországban forgatott –Tarkovszkij-film, Az áldozat moszkvai bemutatóján valami helyrezökkent. A még üres vetítővászon előtt különös tiszteletadás zajlott: különböző nemzetiségű rendezők, színészek – és egy költő, Andrej Voznyeszenszkij – léptek sorban a közönség elé, hogy egy-egy rövid, személyes vallomást rögtönözzenek Tarkovszkijról, akit mindannyian a filmművészet legnagyobbjai közt látnak. Másnap ugyanebben a teremben a RAI 1983-as dokumentumfilmje, Az utazás ideje pergett, felidézve azokat a napokat, amikor Tarkovszkij és Tónino Guerra operatőr a Nosztalgia forgatása előtt Itáliában bolyongtak. Filozófikus beszélgetéseiket és a tépelődő rendező monológjait furcsán világítják át az olasz táj vissza-visszatérő képei. Bernardo Tovoli kamerája mintegy Tarkovszkij tekintetét imitálva szemléli Olaszországot: remélt második otthonként, ami azonban álomszerűén idegen marad, s egyre nyomasztóbb szépséget áraszt. Az ösvény, amely hatalmas fehér kőhalmazhoz vezet, a dombokra épült történelmi városkák, a sziklameredélyek, a párázó víztükör, a tárgyak a nyitott balkon melletti asztalon – mintha mind egyetlen állandósult késő-délután rézsútos fényében áznának, olyan délutánfényben, ami után már semmi sincs.

Egy másik gyötrött sorsú szovjet rendező, Alekszander Aszkoldov eddig ismeretlen alkotása a kiegészítő programok váratlan szenzációját nyújtotta. Aszkoldovnak még életében adatott meg a viharos otthoni ünneplés, de nem fogadhatta ezt minden keserűség nélkül. Egész életművét ugyanis csupán „első filmje”, A komisszár teszi ki, amelynek 1967-es betiltásakor a rendező filmes pályájának is véget vetettek. Hogy ki lett volna Aszkoldov, nem tudhatjuk. Látnivaló viszont, hogy A komisszár olykori artisztikus dagálya nem a nagyzoló középszerűség jele, hanem a kiforratlanságé, nem pótlék, hanem fölösleg. Aszkoldov néhol hűvös szenvedéllyel, néhol mámorosán érzett rá a fekete-fehér filmkép, illetve a húsz éve még gyakori, csíkszerűen széles képkivágat kínálta lehetőségekre. Eleinte mintha bunkerlőrésből bámulnánk A komisszár világába (Jancsó Csillagosok, katonákja, és az ugyanakkor készült Aszkoldov-film kezdete-vége megdöbbentő stílusközösséget mutat), aztán az avantgard némafilmek ihletése kerekedik felül. A szüzsé önmagában is érdekes. Menekülő vörösök érkeznek egy néptelennek látszó, polgárháborús kisvárosba. Népbiztosuk ijesztő fizikumú asszony (Nonna Morgyukova alakítja), akinek az az első dolga itt, hogy főbelövesse egyik bajtársát, mert az tejet lopott valamelyik házból. Váratlanul kiderül, hogy a komisszár szülés előtt áll; beszállásolják egy sokgyermekes zsidó családhoz, amely a jövő-menő hatalmakra egyformán tekint. A família bensőséges zsivajgása és a családfő (Rolan Bikov) fanyar életvidámsága sokáig komor némaságba merevíti a katonanőt. Szülése után azonban más szemmel figyeli a ház törékeny életét, inkább töprengései teszik szűkszavúvá. Mielőtt úgy döntene, hogy visszatér a frontra, már-már belülről él át egy neki eddig idegen szemléletet, amelynek vonzásából végül lidérces vízió szakítja ki. – Aszkoldov főként a látomásjelenetekben törekedett erős metaforikus hatásokra, de néhány „közönséges” képsorban is eléri ezt a célt. Egy példa: a kapunál meztelen gyerekek ácsorognak, bűvölten nézik a ház előtt elgördülő ágyúkat. A gyereklábak, fütyülök, hasak a robajló kerekek közelképe mögött látszanak, el-eltakarva a vasküllőktől. Semmivel sem bombasztikusabb ez a film-pillanat, mint amennyire merészen expresszív; ez az egyensúly művészre vall.

Ennél a megállapításnál Nyikita Mihalkovra is hivatkozhatunk, bár legutóbbi – nyugati produkcióban készült – műve a moszkvai csalódások közé tartozik. (Cannes kapcsán már írt róla a Filmvilág 1987/8. száma.) A Fekete szemek elszórakoztat, de előkúszó érzelmessége rutinszerű. A felcsapó muzsika vagy a képlassítás hatásvadász eszközei korábban torokszorítóan átlényegültek Mihalkovnál, a Fekete szemek esetében más a helyzet. Igaz, ennek a filmnek legalább van valamilyen légköre. Ha a verseny mezőnyében szerepel, vétek lett volna díj nélkül hagyni: zömmel személytelen alkotások vonultak itt fel. Sehol sem történik ma nagyon másként: a világ játékfilmgyártásának stiláris sápkórját minden fesztivál megérzi. Végeláthatatlan sorban születnek az optikailag egyformán kellemes-takaros színesfilmek, amelyek legkimagaslóbb értéke (a rendezői szándéktól függetlenül) az, hogy többé-kevésbé jó információkat szűrhetünk le belőlük különböző országok inai és múltbeli életviszonyairól. (Ami korántsem lebecsülendő szempont, de ha főként ezt tartjuk szem előtt, a dokumentumfilmezés magasabbrendűnek mutatkozik.)

Érthető, hogy a moszkvai vendégsereg hálásan nézett végig még egy stílusficamodott giccsfilmet is (Luis Alcoriza: A legfontosabb: élni); a mexikói versenyfilm ugyanis olyan meghökkentő módon volt rossz, hogy unni nem lehetett. Coppola tévéjáték-szerű Kőkertjét (katonatemetőről van szó) már mindenki sokkal feledhetőbbnek ítélte. (Amiről e munkából informálódhatunk, az az otthonszolgáló amerikai tisztek szolid magánélete a vietnami háború idején; a Kőkért egyébként Amerikában is rögtön és teljesen megbukott.) A magyar versenyfilm – Rózsa János: Csók, anyu – fogadtatása kedvező volt: telt ház előtt ment (szinte senki sem távozott közben), női főszereplője, Udvaros Dorottya pedig megkapta a legjobb női alakítás díját. Sokan elhamarkodottan otthagyták viszont a dán Koratavasz vetítését. Astrid Henning-Jensen „szomorú vígjátéka” mindvégig életképszerű marad, de közben egyre szuggesztívebb elégikus hatással vegyíti a vaskos és éteri elemeket. Főszereplői sokat csatangoló koppenhágai iskoláslányok, akik minden nap munkáslakásokba térnek haza. Csúnyán-szépek, de a film így még szebb. Kevésbé sikerült a bolgár Rangéi Vlesanov formafrissítő próbálkozása (Hova mentek?), mégis érdemes kiemelni. Az ismert mesét, amelyben a szakállas értelmiségi megundorodik környezetétől és vidékre költözik a humoros, öreg gazdához, Vlesanov szürreális gégékből építi fel újra. Fantáziája néha a holland Jos Stelling néma burleszkjeit idézi, de sajnos felhígul, s túlságosan jámbornak bizonyul: a film befejezésénél még a Skála-kópé reklámja is gyilkosabb. Ellenkező módon dicsérhetjük a spanyol versenyfilmet, a Bernarda Alba házát. Ez akadémikus felfogású mű, amitől minden meglepetés idegen, de akadémizmusa rendkívül finoman kidolgozott. (Garcia Lorca drámáját Mario Camus adaptálta; a főszerepekben a szép Ana Belént és Bernarda érdemes alakítóját, Irene Gutierrez Cabát láthatjuk.) Mérsékelt üdülésnek számított Karen Sahnazarov A küldönc című mozisikere egy tizennégy éves fiúról, aki szülei válása és az afganisztáni behívók árnyékában él. (Ezt a művet a Szovjetunióban tavasz óta sokan látták már.) Formailag nagyon konvencionális, de rokonszenves film, köszönhetően a főszereplőnek és a friss publicisztikai tartalomnak. (A látszólag rezignált ifjú szerkesztőségi hivatalsegéd megsemmisítőén nyílt vitapartnerévé válik jövendő apósának.) A megosztott második díjat (harmadik díj nem volt) Sahnazarov mellett a lengyel Feliks Falk kapta, valamivel jogosabban. Az év hőse Falk jóval korábbi munkájának, A bálrendezőnek alig elnagyoltabb folytatása. Ez a bizonyos bálrendező (a Gierek-korszak lendületes tévészemélyisége) már bukott ember a nyolcvanas évek Lengyelországában. Alkata és észjárása viszont megmaradt: szinte mániákus szervező-üzletelő, aki saját érdekében sem tudna nyugton ülni, nemhogy amikor van miért törtetnie. (Jerzy Stuhr játssza.) Kiötli „Az év hőse” show-t, hogy állásába visszakeveredhessen, s kíméletlenül végighurcolja az országon azt a behálózott nyomorultat, akit az év hőséül választott ki egy tévériport alapján. Áldozatával vidéki művház-termekben lépnek fel, amelyek sötét aknákhoz hasonlítanak. A szelíd „hős” élete persze tönkremegy, de sanyargatója, Danielak is mind kétségbeesettebben küszködik, míg végleg el nem veszti a játszmát. Az év hősében hallható, természetes módon pergő beszélt nyelv, a színhelyek atmoszférája, a jelenetek örökös zihálása szinte belecsapott az első fesztiválnapok mozihangulatába. Kései ellenpontként Federico Fellini Interjújából kifürkészhetetlen boldogság áradt. Tömérdek figura kavarog itt, mégis mintha egyként tudnának valami jóról, amiről senki sem beszél. (Lapunk 1987/8. számában már méltatta a filmet.) Nem örvendetes ugyan, de a zsűrinek könnyű dolga volt, legalábbis ami a fődíj odaítélését illeti – kimagaslóan az Interjú, ez a hosszú mester-etűd volt a verseny legigazibb filmje. A díjkiosztó napján Fellini is eljött Moszkvába – huszonöt év után újra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 40-42. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5180