KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel

Cselekvő szemlélődés

Kovács István

 

A Poznańban hat esztendeje álló, gigantikus történelmi emlékművön öt évszám olvasható: 1956, 1968, 1970, 1976, 1980. Ezek a dátumok nemcsak közösségi és egyéni drámák, sorsfordulók megkövültén is beszédes jelképei, eszmék számegyüttesekké széthulló, illetve összeálló jelei, a csattogó hit, lobogó lelkesedés, elnémult becsapottság és becsapódás, dadogó újrakezdés krónikadíszei... A lengyel filmtörténet egyes fejezeteit is e tájékoztató dátumok alapján lehet fellapozni. 1956 a lengyel filmiskola kezdetét, Wajdáék korszaknyitó fellépését jelzi, 1968 táján ismerheti meg a lengyel közönség a Wajdáékat követő nemzedéket, Zanussinak és társainak első alkotásait. A háború után jelentkező harmadik filmes nemzedék fellépése, a hetvenes évek középső harmadára, a sikerpropaganda, a nagy kölcsönfelvételek, életszínvonalemelések, gazdasági beruházások és melléfogások, politikai bizonytalanságok évtizedének derekára esik... Arra az időszakra, amikor nemcsak az olajárak emelkedtek váratlanul, hanem, a magát gyakorlatilag minden tekintetben csalhatatlannak hivő felső vezetés legnagyobb meglepetésére, a társadalmi elégedetlenség is. Pedig „a köztársaság romlásáról” a lengyel filmek egynémelyike sokkolóan pontos képsorokat készített a hetvenes években. De szóljunk konkrétabban: ezt a korszakot talán az ön Bálrendező (Wodzirej) című filmje leplezte le a legbrutálisabban. A brutalitáson ezúttal nem durvaságot, hanem kíméletlen nyíltságot és hitelességet értek. Mivel e filmhez később még szükségszerűen visszatérünk, kérem, beszéljen az ön nemzedékének meghatározó erkölcsi, eszmei, művészi jegyeiről.

– Nem tudom, képes vagyok-e bármi okosat is mondani... Az imént érkeztem meg Szombathelyről, ahol végigbeszéltem a délutánt... vagy negyven ember kérdéseire kellett összepontosítanom, válaszolnom... Kétségtelenül kiderült, hogy Magyarországon csak az Ön által említett első nemzedék tagjai, a lengyel filmiskolában szereplők az igazán ismertek... Az utánuk következők közül talán Zanussi. Valóban, lehet, hogy a felsoroltak közül az én nemzedékem indult, állt kamera mögé a legbonyolultabb időszakban. A hetvenes években ugyanis ránk merőben más feladatot bízott a kultúra, a film. Emiatt is el kellett szakadnunk elődeinktől, a lengyel filmiskolától, s a Zanussi, Skolimowski, Piwowarski által képviselt, úgynevezett „harmadik filmművészettől”. A normális emberi kapcsolatokon túl aligha fűzött össze minket bármi is... talán bizonyos nézetazonosság... ki tudja? Egy dolog azonban kétségtelen: a mi viszonyunk más volt a filmhez, a mozihoz. Annak, amit el akartunk mondani, nem a történelem volt a forrása, s még csak nem is a történelem megközelítése, ellentétben a lengyel iskola alkotóival. A história csöppet sem érdekelt minket, már csak azért sem, mert a háborút, mint témát, kipipálták, csaknem mindent elmondtak róla, amit érdemes volt. Bennünket a mi jelenünk érdekelt, közvetlenül, mondhatni napra készen az a kor, amelyben éltünk. Éppen ezért jelenkorunkat, a jelenünkhöz való viszonyunkat akartuk filmjeinkben kifejezni. De hozzá kell tennem, hogy mindennapjainkon máshonnan elindulva akartuk átrágni magunkat, vagyis nem a filmművészet esztétikai irányjelzői felől, mint közvetlen elődeink, a „harmadik filmművészet” képviselői, Skolimowski, Leszczyňski, Laski és mások. Ők ugyanis arra törekedtek, hogy saját filmnyelvüket megteremtsék. Minket a valóság érdekelt, a politika, a társadalmi konfliktusok szaporodó halmaza. Beszélni róluk akartam. Méghozzá a lehető legegyszerűbben és legigazabbul. Ebből következően szüntelenül értek és érnek a szemrehányások – egyébként mindnyájunkat, akik a „morális felrázás filmművészetét” megteremtettük –, hogy a valóság indigói vagyunk...

A lengyel irodalomban a hatvanas évek végén szerveződött krakkói „Most” (Teraz) csoport, amelyet Julian Konhauser, Adam Zagajewski, Wit Jaworski neve fémjelzett, egyebek között azzal a programmal lépett fel, hogy a társadalom időszerű megoldatlan kérdéseinek bemutatása az irodalomban, beleértve a költészetet is, visszakaphassa létjogát és hitelét. A ma „körülírandó” világát szembefordították az 1956 után induló, úgynevezett „Kortárs” ( Wspólczesnoéó) nemzedéknek a pusztán esztétikai cölöpéire állított, s mindent, ami a föld egy behatárolt részén történik, lenéző, kirekesztő világával. A társadalom felé forduló, a tettet nyíltan vállaló literátorokat új-romantikusoknak is nevezték, Önöket nem?

– Tény, hogy a hatvanas évek és részben a hetvenes évek lengyel irodalma elsősorban az új formák létrehozására koncentrált. Képviselőit kevéssé érdekelte a valóság, a róla szóló igazság kimondása. Ez utóbbi egyébként kellemetlenségekkel, konkrét hátrányokkal járhatott. Persze, akadtak kivételek, valóságfeltáró igénnyel megírt könyvek, de ezek hiteltelenek, kompromisszumokkal tarkítottak voltak... Ez az oka, hogy mi magunk írtuk a forgatókönyveket. Azokat a problémákat, amelyeket a mából filmre akartunk vinni, az irodalom voltaképpen kikerülte. Amikor filmjeink zöme, a „morális felrázás filmművészete” a társadalomból döbbenetes visszhangot, hatást váltott ki, megfogalmazódott, hogy a lengyel film sokkal messzibbre ment, mint az irodalom, hogy a valóságfeltárás hátországában, a feltáráshoz szükséges eszközök keresésében megelőzte a literatúrai. Ez egyben a lengyel film megújulását is jelenti. Ilyen jellegű megújulásra más művészet akkortájt képtelen volt Lengyelországban.

Akkortájt, tehát a hetvenes évek második felében. Melyek a „morális felrázás” irányzatának első filmjei?

– Nem akarok a filmtörténész szerepében tetszelegni... Inkább saját filmjeimről beszélnék. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a váltás, az indulás dokumentumfilmekkel kezdődött. A „morális felrázás” játékfilmjeit rendezők egy része – Zygadlo, Kieélowski, Loziňski, Królikiewicz – előbb érdekes, bátor, leleplező- megmutató dokumentumfilmeket készített. A hetvenes évek Lengyelországa ehhez izgalmas anyagot szolgáltatott. Ezek a dokumentumfilmek felfoghatók úgy is, hogy tanulmányok voltak a majdan elkészítendő játékfilmekhez. Minősítésük, az időrendi érdemek felállítása, megállapítása a kritikusok dolga...

Azért, mert mások minősítése ez esetben önminősítés is. Akarva-akaratlan... Beszéljen kérem, a saját indulásáról.

– Én tulajdonképpen két debütáló filmemről tehetek említést. Az egyik, az Éjszakai szálláshely (Nocleg)_, félórás tévéfilm. Wajda X stúdiójában készítettem. Egyébként mindaddig az 6 általa vezetett kollektívában dolgoztam, míg stúdióját fel nem oszlatták. Ebben a rövidebb filmben is felfedezhetők az erkölcsi problémák iránti érdeklődésem jegyei. Ezt követte első mozifilmem, a Nyár derekán (Wérodku lata), amely kissé más, mint későbbi munkáim. A morális szál azonban ennek történetén is végigfut, mint egy lázgörbe...

És ezt a filmjét követte a Bálrendező, amely önt egyszeriben közismertté tette, mind a szakma, mind a nagyközönség számára, ön e filmjében bemutatta azt, hogy mivé torzul egy „alulról”, azaz demokratikus módon ellenőrizhetetlen társadalom, hatalmi szerkezet. Az ellenőrizetlenség ugyanis egy idő után szabályozhatatlanságot jelent, illetve olyan kaotikus szabályozottságot, amely csak kivételes időkre, kivételes helyzetre, állapotra jellemző. Kazimierz Wyka, a kitűnő irodalomtörténész, Látszat-élet című könyvében leírja, hogy a háborús évek miként torzították el a lengyel társadalmat. Akkor, a lét és nemlét választóvonalán, senkiföldjén túlélésre berendezkedve egy kiló liszt beszerzése is a társadalom nagy tömegeinek mozgásával, mozgósításával járt együtt. Hihetetlen közösségi energiák porladtak el egy abszurd helyzetben. De mégiscsak arról volt szó, hogy egyén és közösség éhen ne haljon. A felsőbb utasítások betartásával ugyanis elpusztult volna. Magatartását, cselekvési reflexeit helyzete indokolta.

A Bálrendező a hetvenes évek második felét mutatja be. Saját érdekében itt is mindenki nyüzsög, lót-fut, hihetetlenül aktív, tettrekész, s ez azt a hamis látszatot kelti, hogy maga a társadalom, a közösség ilyen aktív. S ha ily tevékeny, természetes, hogy gyarapszik, fejlődik. Holott ez csak a vegetálás tünete. A társadalom vegetálása pedig az egyén gyors morális bomlásával, rothadásával jár együtt. A magára valamit adó személyiség a személyiségen a lelki és szellemi kultúra még működőképes jegyeit értem előbb-utóbb fellázad erkölcsi szétrohasztása ellen. Az emberi méltóságért és kenyérért való lázadás minőségileg különbözik. Ki akar a Bálrendező Danielákja lenni? A Bálrendező, igaz, hogy csak az erkölcsi bomlást, a hetvenes évek második felének látszat-életét mutatja be, de ahogy a közönség fogadta e filmet, bizonyítja, hogy az emberek mindinkább készek voltak emberi méltóságuk visszaszerzésére...

– Jólesik mindezt Budapesten hallani. Tény, hogy a Bálrendező bizonyos felsőbb ellenállás leküzdése után műsorra került, sikert aratott. A sikert elsősorban a közönségnek köszöhette, amely elfogadta, magáénak érezte. Ezt bizonyítja látogatottsága és a nyomán támadt vitasorozat. A siker a lengyel filmművészetben elfoglalt helyemet is módosította, de ezt a tényt azért nem kell eltúlozni. A szakma várta, hogy a következő filmem milyen lesz, vajon megerősíti-e vagy inkább gyengíti a Bálrendező révén elért pozíciómat. És ez természetes.

A hetvenes évek második felében a Bálrendezőéhez hasonló sikert még két film a Márványember és a Védőszínek – aratott...

– Igen úgy alakult, hogy e három film – Wajdáé, Zanussié és az enyém – többé-kevésbé egyidőben jelent meg a moziban, s mondanivalójuk is hasonló volt.

Hogy nem publicisztikai indíttatású sikerről beszélhetünk, azt talán az is bizonyítja, hogy miután nyolc év elmúltával Az év hőse (Bohater roku) című film bemutatása alkalmából a Bálrendezőí felújították, mit sem veszített népszerűségéből. Tehát többnek bizonyult, mint a közönség őszinteségigényének publicisztikai kielégítése. Ennek élménye a lengyel társadalom számára már természetes. Vagyis arról van szó, hogy a Bálrendező érett műalkotás.

– A korszak számos filmjét bélyegezték meg, mint publicisztikai jellegű alkotást. Az én Esély (Szansa) című következő filmemet is. Kieélowski Amatőr (Amatőr) című filmje ellen is ezt hozták fel kifogásként. Az Amatőrt nemrégiben adta a televízió. A közvélemény reagálásából ítélve kiderül, hogy egyáltalán nem avult el. Ugyanolyan érdeklődéssel nézték, ha nem nagyobbal, mint annak idején, hiszen a filmmel kapcsolatos kételyeket megcáfolták a közbejött események, évek. Maradandó voltát bizonyítja az is, hogy új, eddig észre sem vett jegyei kerültek előtérbe. Persze, nem minden hasonló indulattal készített film állta ki az idő próbáját...

Önnek kivételes szerencséje volt: hitelesen életre kelthette a Bálrendező romlott, de karrierje szempontjából szépreményű főhősét, Danielákot egy kilenc évvel későbbi filmjében, Az év hőseién. E rendhagyó folytatáshoz komoly inertekben hozzájárult a történelem is, 198082-es eseményeire gondolok, ön 198081-et mintha gondolatjelek közé illesztette volna. Egyrészt készített egy filmet az ötvenes évekről. (Magyarországon Ez volt a jazz [Byl jazz] címmel játszották. Talán pontosabb lett volna az És volt a jazz cím, az „és volt Sztálin, és volt Gomulka, és volt...” köznapi fordulataihoz alkalmazkodva.) És készített egy filmet az 1981-et követő időkről. Nem szándékozott, nem szándékozik e gondolatjeleket eltüntetni?

– E gondolatjelek szükségesek. Meggyőződésem, hogy a Szolidaritás időszakáról majd tíz év elteltével lehet hiteles, jó filmet készíteni. A Hamu és gyémántot, a benne ábrázolt reményeket és kételyeket 1945-öt követően több mint tíz évvel vitte filmszalagra Wajda. Frissiben, még 1981-ben filmet készíteni a lázasan pergő eseményekről értelmetlen lett volna. Ami lejátszódott, izgalmasabb volt, mint a legmagávalragadóbb játékfilm...

Abban, hogy 1981-ben az ötvenes évekről készített filmet...

– Abban nincsen semmi célzatosság, s meghátrálás... Az ötvenes évek iránti érdeklődés fellobbanása nemzedékemben szintén a hetvenes évek második felére datálható. Szerepe volt ebben a Márvány embernek is. Anélkül, hogy összebeszéltünk volna, többünk szándékozott erről a félig-meddig feltáratlan és voltaképpen megemésztetlen korszakról filmet készíteni. Forgatókönyveinket már 1980 augusztusa előtt elfogadták. Marciewski már ekkor készen állt, hogy elkészítse a Hideglelést (Dreszcze), Jerzy Domaradzki a Távfutást (Wielki bieg), Janusz Zaorski a Királyok anyját (Matka królów), s még említhetnék 2–3 filmet. A normális munkamenet hozta, hogy e filmek nagyrésze 1981-ben készült el. A történelmi események csak abba szóltak bele, hogy sokáig nem mutatták be őket.

A Magyarországon bemutatott Ez volt a jazznek érdemtelenül csekély visszhangja volt. Jó lenne, ha kissé bővebben beszélne e filmről.

– A film első rétege egy jazzegyüttes történetét mutatja be. Ez az együttes olyan zenét akar, amely az ötvenes évek első felében be volt tiltva...

Vagyis még az ember egészséges ritmusérzékével is le akartak számolni. Pedig kialakulásának milyen fontos szerepe volt az emberréválás folyamatában. ■

– Igen, a valakivé válás és a valamivé változtatás között alapvető a különbség... A film 1952-ben, 63-ban játszódik, az általa is nyomon kísért zenekar egy olyan életmódot villant fel, olyan kultúrát ajánl, amelyet a korabeli Lengyelországban amerikainak, nyugatinak bélyegeztek. S ez a jazz híveit is megbélyegzi. A történetben autentikus esetet dolgoztam fel. Volt Lengyelországban akkortájt egy jazzegyüttes, amelynek tagjai – zárójelben jegyzem meg – többségükben filmesek voltak. Egyikük, Witold Sobocinski ma európai hírű operatőr.

A másik réteg általánosabb, egyetemesebb; mivel két világnak, a hivatalos világnak és a földalatti világnak... pontosabban két kultúrának, a hivatalos és nem hivatalos kultúrának, vagy ahogyan ma mondják, a második nyilvánosság kultúrájának összeütközését mutatta be...

A jazzt a jelzett időben föld alatt, mondhatni, katakombákban játszották, nem véletlenül hívták katakomba-jazznek. A benne megjelenő probléma összecsengett az 1981 utáni lengyelországi helyzettel. Ez szándékomtól független tény. így nem véletlenül pihent vagy négy évig dobozban. Mélyhűtöttek. De ma már szabadon játsszák.

A műsorratűzés időpontját tekintve ez a film szinte beérte Az év hősét. Az, hogy ezt a filmjét bemutatták. Az év hősét pedig elkészíthette, talán azokat a változásokat is jelzi, amelyek Lengyelországban az elmúlt években végbementek.

– Ez igaz, de hozzá kell tennem, hogy nekünk, filmeseknek szerencsénk is volt. A Lengyel Filmművész Szövetséget ugyanis nem oszlatták fel, csak felfüggesztették. Nem kellett újjászervezni, megőrizte egységét, színvonalát, tartását, lassanként visszanyerte befolyását. Kompromisszumos megoldásként mindkét fél beérte azzal, hogy Wajda lemondott elnöki tisztéről.

Legutóbbi filmjéről, Az év hősé-ről szólva, kínálkozó a kérdés, miként született a film ötlete?

– Amikor elkészítettem a Bálrendezőt, álmomban se gondoltam volna, hogy valaha is visszatérek ehhez a témához. Lezártnak tekintettem a kérdést. De amikor elgondolkoztam azon, miként lehetne a mai, 81 utáni lengyel helyzetről filmet készíteni, arra az álláspontra jutottam, hogy talán érdemes volna egykori hősöm sorsát megismerni, s megmutatni, milyen ember lett a megváltozott körülmények közepette...

Eleve leszögezhetjük, hogy nem olyan gátlástalan disznó, mint bálrendezőként, „befutóban”... Az utolsó képsorban mintha fellázadna önmaga hitványsága ellen, amelynek működése révén apránként visszakapaszkodott a hatalom alsóbb grádicsára... De miért kellett egyáltalán visszakapaszkodnia?

– Danielak a hetvenes évek politikájának feltétlen kiszolgálója volt. Viselt dolgaiért 1981-ben erkölcsbíróság elé állították. Megítélése 1981-et követően se veszített erkölcsi, politikai érvényéből. Érvényesüléséhez a küzdelmet újra kellett kezdenie.

E küzdelem nem más, mint a szinte naivul tiszta ember, történetesen munkásember, Tataj manipulálása. Tataj azt hiszi, hogy szerepeltetésével bizonyos égető közgondokra fölhívhatja a figyelmet, azok pedig, akik az év hősévé igyekeznek őt átgyúrni, éppen e gondokat akarják általa (is) elfedni. És egyáltalán: e küzdelemben Danielak nem nő-e fölébe Tatajnak, aki 1980, 1981 tapasztalatainak birtokában is mániákusán hiszi, hogyha teszi, ami a napi feladata, annak megváltó ereje lehet?

– Talán inkább Jerzy Stuhr elementáris színészi személyisége tetszhet nyomasztónak, beárnyékolónak. Tataj egyébként egyfajta lengyel hagyomány megtestesítője. Az 1863/ 64-es lengyel szabadságharc tragikus lezárulása után támadt pozitivista eszmeáramlat hozta létre a napi organikus aprómunka ideológiáját és gyakorlatát. Vagyis azt az ideát, hogy ami a harctéren elveszett, az konok, szívós aprómunkával szerzendő vissza. Emberi munkával és tartással kell bekeríteni a romlás szemétgödreit.

Danielak végülis föllázad önmaga és megbízói ellen. És ez vigasztaló...

– ön vigasztalónak érzi. Lengyelországban, akikkel beszélgettem, többségükben, ezt szomorú filmnek tartják! Nem olyannak, ami erővel töltheti el az embert.

Számomra minden emberi gesztus költészet, ha őszinte. Különösen annak részéről, akitől ilyenre nem számítok, nem számíthatok. S a költészet maga erő.

– Danielak esetében csak gesztuskísérletről beszélhetünk. Túl későn támad, amikor már nem lehet semmit rendbehozni, amikor már természetesebb, lényéből fakadó gesztusaival mindent tönkretett, elszakított minden szálat, ami őt a társadalomhoz, barátaihoz, és persze az általa kiötlött hőshöz, az év hőséhez, fűzte.

De ez utóbbit nem tudta elpusztítani, holott ez lehetett volna a záloga esetleges újbóli felemelkedésének.

– Nem tudom. Remélem, nem sikerült neki az, amibe belekezdett. Ismerem a Tataj-típusú hőst. Tudva pozitivista magaratását, talán joggal gondolhatom, hogy összeszedi magát, felemelkedik, s folytatja a harcot igazáért.

Daniélaknak nem ad semmi esélyt...?

– Mint negatív hős már csontvázig lemeztelenített, senkit se érdekel, nem rejteget meglepetést. Pozitív hőst meg mégse csinálhatok belőle mert az hamisítás lenne.

Pedig társadalmunkban hemzsegnek az ilyen alakok.

– Úgy érzem, hogy valami módon, valamilyen szinten kicsit mindnyájan ilyenek vagyunk. Naponta alkalmazkodunk olyan dolgokhoz, személyekhez, helyzetekhez, körülményekhez, amelyeket szívünk mélyén elutasítunk. Mégis el kell fogadnunk őket, ha élni akarunk az adott viszonyok között. Az is igaz, hogy az emberek nem szívesen látják magukat viszont únos-úntalan a filmvásznon. Az, hogy a Bálrendező a hetvenes években oly nagy hatást váltott ki, azzal is magyarázható, hogy az első ilyen jellegű film volt, tehát elsőként adott nevet a romlás állomásainak.

Mi a jövőre vonatkozó terve?

–Semmi. Nincs semmiféle tervem. Én amit csinálok, nem kezelem mechanikusan. Nem azért készítek filmet, hogy utána nyomban egy újabba fogjak bele. Nem akarom magamat sokszorosítani. Untatna... mind engem, mind a nézőt. Fel kell frissülni, kicsit újjá kell születni, hogy újat lehessen tenni. És ehhez idő, távolság kell. Valamiféle új dimenzió. Olyan, amelyben a várakozás is cselekvés. És nem kevésbé az a fölszabadult szemlélődés.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 43-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5181