KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Paris vu par...

Kézdi-Kovács Zsolt

 

Micsoda meleg szeptember volt abban az évben Párizsban, micsoda ragyogás! Az éjszakai vonatúttól elgyötörtén nem győztem hunyorogni a pályaudvar előtt. Kábultan néztem az álmok városának forgalmát, vonszoltam súlyos bőröndömet: végre itt voltam, megérkeztem. A metróban elmúlt az aggódásom is: bár először voltam itt, pontosan tudtam, hogyan kell jegyet venni, a Strasbourg-Saint Denis-nél melyik vonalra kell átszállni, hogy a lakásomhoz érjek. Mindent tudtam: Jancsi, Feri, Pista, Jutka már mindent elmeséltek, a metrójegyet, az utcák szagát, a mozikban a borravalót és a Jeu de Paume múzeum termeit. Tudtam, hogy a Jasmin megállónál fogok leszállni, hogy M. Polgári lakásához jussak, mert mindnyájan ott laktunk, szépen sorban, ahogy kijutottunk, süvölvény filmrendezők a film fővárosába. Mert 1964-et írtunk, és ekkor Párizs vitathatatlanul főváros volt, az Új Hullám uralkodott, itt élt Truffaut, Godard, Resnais és mind a pápák, a film vallásának szentjei. Zúgott a fejem az álmatlanságtól, ragadtam az izzadságtól, de nem nyugodhattam, a csomagot ledobva a Champs-Elysées-n kötöttem ki. Olyan volt, egészen olyan. Mint a Kifulladásigban, árulták a Herald Tribune-t, mint a 400 csapásban, hullámzott a tömeg. És mozik voltak, egymás hegyén-hátán, még játszották a George V.-ben a West Side Storyt (harmadik? negyedik éve?). Hitchcockokat és Bufiuelt. A második sarkon nem tudtam ellenállni a kísértésnek: a Cherbourg-i esernyők ment, be kellett ülni. A sötétben hűvös volt, a fotel kényelmes, és hirtelen rám tört a hosszú utazás minden fáradtsága. Két órája voltam Párizsban, a fejemben összekeveredett ennek a két órának minden kavargása, a napsütötte Champs-Elysées, a pörkölt mogyoró illata és a kanálisoké, a cherbourg-i eső zaja és a már kívülről ismert Legrand-zene... Utána sokáig nem tudtam eldönteni, álmodtam-e a filmet, illetve mennyit álmodtam belőle, és mennyit láttam, de most is, sok év tapasztalatával mögöttem, ha Párizs jut eszembe, akkor először az a napfényes délután, az az érzelmes zene, a szabadság könnyűsége jön elő.

Mi a filmcsinálást és a filmnézés szeretetét is az Új Hullámtól tanultuk; nem telhetett el nap legalább két film nélkül, ami akkor sem volt olcsó szórakozás. De be kellett hozni a hátrányt: Bergmant kellett látni, Hawksot, Boettichert. Esténként a Cinémathèque Tro-cadérónál lévő mozijában ültem. Ide szabad bejárásunk volt, fiatal magyar filmeseknek. Nem sokkal ezelőtt járt Budapesten Henri Langlois, a Cinémathèque igazgatója, bő nadrágjában, koszos ingében napokig ki sem jött a vetítőből, a filmjeinket nézte, a 8–10 perces kis balázs-bélás munkákat, és azóta lelkes propagátorunk lett, mutogatta filmjeinket Párizsban, és ingyen jegyet adott a vetítésekre. Csupán szimbolikus összeget kellett fizetni előadásonként – egy régi frankot –, ennyit még egy magyar filmrendező is kibírt; ha idejében érkezett az ember, jó helyet kaphatott, a nézőtér első harmadában, ahol a „nagyok” ültek, Truffaut, Godard, Rohmer, Rouch... Egyszer Truffaut mellé kerültem, áhítattal néztem kék kabátjának zsíros nyakát, az alóla kilátszó foszlott inget. Le Monde-ot olvasott, mint mindnyájan, néztük a Fordokat, a Hawksokat, Lang és Murnau korai munkáit, ismeretlen japán vagy finn rendezők filmjeit. Sokszor tolmács, felirat nélkül, sokszor élvezhetetlen kópiákon, Murnau egyik Szarajevóban játszódó, számomra ismeretlen némafilmjének egyetlen, virazsírozott kópiájából hiányoztak az összes feliratok. Kifelé menet Jean Douchet-ba botlottam. Lelkesedett. Próbáltam kifaggatni: miről szólhat a film. Legyintett: „Csodálatos! De nem értek egy szót sem belőle!” És lelkesedett tovább.

A Cinémathèque-be többnyire Freddel mentem, aki amerikai volt, jómódú, a film szerelmese, és Párizsban telepedett le két évvel azelőtt. Fred is filmes szeretett volna lenni, ismerte az egész Új Hullámot, de teli volt gátlásokkal, így csak felvételvezetésig vitte. Később producer lett: minden pénzét beleölte egy Chéreau-film-be, ezzel csődbe jutott. Ekkor még Barbet Schroederrel dolgozott, aki félig német, és Nestor Almendros volt a barátja, aki akkoriban emigrált Havannából. Egymás között csak angolul beszéltünk: nem is tanultam meg franciául azon az őszön. Esténként a Cinémathèque-ben találkoztunk, napközben a Quartier Latin-ban. A Flore kávéházban megittunk egy kávét („hátha Sartre arra jár”), vagy Fred hi-fi lemezjátszóján jazzt hallgattunk, Omette Colemant, Coltrane-t, Miles Davist, no meg a Beatleseket. Egyik este Fritz Lángot mutatták be a Cinémathèque-ben, az idős rendező könnyekig meghatottan köszönte meg, hogy még emlékeznek rá. A vetítés utáni fogadáson egy régi osztálytársamba botlottam, ő gyorsan bemutatta Szabó Lacit, „aki már a Godard-nál is játszott”.

Nestor Almendros-szal kölcsönösen rokonszenveztünk. Mind a ketten egy szocialista ország főiskoláján végeztünk, a sok amatőr között mi ketten voltunk a profik. Meghívott a forgatására: szkeccsfilmet forgat most, különböző újhullámos rendezők rövidfilmjeit fűzik fel egy játékfilmnyi hosszon, Paris vu par... (így láttuk Párizst) címmel. Rouch, Godard, Douchet, Rohmer, Pollet egy-egy szkeccset csinál. Schroeder produkálja az egészet, és Fred is dolgozik benne. Direkt hanggal, 16-osban forgatnak, ha érdekel, jöjjek, nézzem meg őket.

Másnap ott voltam a Latin-negyedben, egy képzőművész iskola rajztermében a főszereplő modellt ült. Illetve ez nem is az a főszereplő volt, akinek kellett volna lennie, mert az eredeti két nap forgatás után megsértődött és elment. Most új főszereplővel kezdik az egészet.

Engem különösen a direkt hang, a 16-os technika izgatott. Ebben az időben ez a legenda része volt: mi még néma Arriflexszel, hatalmas lámpákkal forgattunk, még az ellesett jeleneteket is utólag szinkronizáltuk. Akkoriban a magyar filmgyártás fejlesztési koncepciója: „irány a 70 mm-es film”. Mi meg irigykedtünk: létezik olyan hangosgép, melyet kézbe lehet venni, és nem zakatol, mint egy traktor.

Nem sok időm volt a bámészkodásra. Kiderült, hogy nemcsak a főszereplő sértődött meg, hanem a stáb segédoperatőre is otthagyta őket. Nestor egyedül állt a kamerával, forgatni viszont kellett. Én akkor még értettem a felvevőgéphez – nem is olyan régen magam fényképeztem egyik rövidfilmem –, így hát mi sem természetesebb, felajánlkoztam.

A következő három napban a munka boldogsága köszöntött rám. A rendező, Douchet még sohasem csinált filmet, ez volt a bemutatkozása. Egyébként, mint akkor mindenki, a Cahiers du Cinéma neves kritikusaként régóta ismert, Hichcock műveinek nagy ismerője, az amerikai film szerelmese volt. A történet is egy amerikai lányról szól, akit egy kis párizsi modell-fiú becsap. Kölcsönkéri gazdag barátja lakását, és eljátssza neki a gazdagot. A rue de Seine egyik padláslakásában forgattunk. Ekkor láttam először modern tetőtér-beépítést, a barna padlásgerendák közül az Akadémia arányló kupolájára láttunk. A színésznő – nem tudom, profi volt-e – amerikai volt, erős akcentussal beszélte a franciát. Nestor, Barbet, Fred meg én is szívesen beszéltünk angolul, csak Douchet maradt ki a társalgásból: az ő generációjában még nem volt divat az angol nyelv. Egyébként is kicsit gyanakodva nézegettem: fix plánokat csináltatott, sehol egy kocsizás, sehol egy kézikamera... Én akkor a mobil kamera, a fahrtok, a szüntelen mozgás szerelmese voltam: Jancsó Így jötteméből érkeztem Párizsba, el se tudtam képzelni a kamerát mozgás nélkül. Néhol jól jött volna egy-egy igazítás: Jean Douchet szigorúan megtiltotta Nestor-nak, hogy a gépet kézbe vegye. Nem értettem. Csak sokkal később jöttem rá a fix képek, a mozdulatlan kamera ízére, most lázadtam ellene. „Itt van ez a könnyű, mozgékony kamera, és akkor ez itt kínlódik, merev beállításokkal” – gondoltam. A második napon az egyik szereplőnek át kellett mennie egyik szobából a másikba. Itt valóban kocsizni kellett. Nem volt sín és nem volt kocsi. Elővettem balázsbélás tapasztalatomat és ráültettem Nestort egy szőnyegre. Húztam a kamerát a szőnyeggel együtt a szereplő előtt.

Csak néhány, könnyű lámpát használtunk. Ezt ugyanúgy irigyeltem, mint az Éclaire-t meg a Nagra magnót. Egyetlen, központi kapcsoló-szerkezetről kezelte egyetlen világosító. Ha több kéz kellett, beszállt a felvételvezető, a producer, a színész. Mindenki mindent csinált, baráti társaságként. Itt tanultam meg, mit jelent egy francia filmben az ebédidő. Kétórás, bőséges ebédet, vörösborral és desszerttel, utána hosszú ejtőzést. Délutánra már nem is nagyon maradt energiánk a munkára.

A negyedik nap musztert néztünk egy kis, laboratóriumi vetítőben. Eric Rohmer is eljött. Miközben sétáltunk az őszi, levelekkel borított utcán, elmesélte, hogyan nézték Godard Kifulladásigjának musztereit, milyen kétségbeejtően kusza és rossz volt az első anyag: Godard lehetetlenségeket kívánt Coutard-tól, operatőrétől, nem érdekelte, hogy ilyet „nem szokás csinálni”. Akkor ő, Rohmer és Rivette segítettek Godardnak, megnézték az anyagot, sok mindent újra forgattak. Mi tagadás, a muszter itt is elég lehangoló volt: a beállítások merevsége, a szereplők amatőrizmusa, sőt a színek, a tónusok is riasztottak. Nestor elmagyarázta, hogy a fordítós színes anyag majd csak felnagyítva, 35 mm-en nyeri el végső formáját, itt a színekre, az atmoszférára nem kell figyelni.

A kész filmet akkor nem láttam. Egy hónap múlva már itthon voltam. Később elsősorban Godard, Rohmer része tetszett. Nemrégiben újra megnéztem. Most már tudom, hogy nem vettem észre a Douchet rendezte rész szellemét, iróniáját. Most már sokkal közelebb áll hozzám, mint akkor bármikor. De a legjobbnak Rouch rövidfilmjét tartom. Azt a két beállításban, egyvégtében felvett drámát, amely halállal végződik. És amelyben a producer, Barbet Schroeder az egyik főszereplő.

Idén, a Cinéma du Réel fesztivál záró-bankettjén Jean Rouch-sal szemben ültem. Mondtam neki, mennyire élő, mennyire hatásos ma is az általa készített rész. És azt is, hogy ez a film egy kicsi része az életemnek. „Akkor mi tettestársak vagyunk” – mondta, és összenevettünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 19-20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5172