KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/október
• Székely Gabriella: Rab vagy, amíg... Napló szerelmeimnek
• Szabó Vilmos: Hit, illúziókkal Egykorszak naplója
• Szilágyi Ákos: Dínomdánom pestis idején Ivan Lapsin és a 30-as évek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Paris vu par...
• Bikácsy Gergely: Hétköznapok és tengerek
• Kézdi-Kovács Zsolt: Az élet számomra mozgás Jegyzetek Max Ophülsről
• Mezei András: A megtest(ület)esült előítélet Az utolsó szó jogán
• Koltai Ágnes: Ifjabb Julien Sorel Malom a pokolban
• Lukácsy Sándor: Történelem a gangon Isten veletek, barátaim
• Koltai Tamás: Füles farka Szamárköhögés
• Schubert Gusztáv: Pesti ámokfutók Zuhanás közben
FESZTIVÁL
• Ardai Zoltán: Fellini visszatér Moszkva
• Kovács István: Cselekvő szemlélődés Beszélgetés Feliks Falk lengyel filmrendezővel
• Zsugán István: Kitárt raktárajtók Pesaro

• Zalán Vince: A lelkiismeretfurdalás már nem elég A téma
LÁTTUK MÉG
• Lukácsy Sándor: A Jávor
• Hegyi Gyula: Doktor Minorka Vidor nagy napja
• Hirsch Tibor: Most és mindörökké
• Nóvé Béla: Bounty
• Szemadám György: Antonieta
• Schreiber László: 48 óra
• Tamás Amaryllis: Cutter útja
• Gáti Péter: Kicsorbult tőr
• Sulykos Ilona: Vissza a jövőbe
• Justyák János: A szenvedély hatalma

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az utolsó szó jogán

A megtest(ület)esült előítélet

Mezei András

 

Az utolsó szó jogán

 

Kósa Ferenc filmje az igazság pillanatait fényképezi. Nincs egyéb célja. Nem mozdul el a kamera. Nem kérdez a kérdező többet a legszükségesebbnél. Nem játékfilm. Nem „dokumentumfilm” abban az értelemben, ahogy azt megszoktuk. A film az igazat, csakis a tiszta igazat akarja: ennek az akaratnak a filmje, nem tekint semmi másra.

Szereplői orvosok, gyógyuló betegek, családtagok. Tanúk abban a boszorkányperben, amit a filmben nem látható „bíróságon” a Hivatal rendezett, kuruzslással vádolva azokat, akik Béres-cseppekkel gyógyítanak. Megtévesztettséggel gyanúsította a betegeket, akik gyógyulásukról tettek tanúságot. így abszurd dráma ez. Ügy, hogy a vádlók a vádlottak és a tanúk meghallgatása nélkül vádolnak. A védő filmre veszi a védelem tanúit, a bizonyítékokat, de azokat nem áll módjában kihallgattatni. A kettévált igazságszolgáltatás dokumentuma ez a filmbeli Béres-ügy, függetlenül attól, hogy a csöppeknek milyen a hatásmechanizmusa. Azért abszurd dráma, mert nincs nyílt összeütközés, tisztító vihar. Valószínűtlen helyszínek valószínűtlen szituációiban (orvos a Tisza-parton) őrlődnek az energiák. És sosem arról van szó, amiről szó van. A rendezőnek, aki ebben az ellehetetlenült perben az ügy védője, az esetek sokaságával kell „bizonyítania”, hogy a gyógyulások nem „véletlenek”. De miféle Don Quijote-i igyekezet orvosi diagnózisokat, szövettani bizonyságokat prezentálni így? – Aki itt bizonyít, ott semmit sem bizonyít. Itt és ott két világ. Lent és fent. Kint és bent.

Mert ez az a film, amelyet 1977-ben, csaknem tíz esztendővel az elkészülte előtt már egy országos napilapban elmarasztaltak úgy, hogy az elmarasztaló kritikus (állítólag) egyetlen kockát sem látott a félkész műből.

Dr. Béres József kisvárdai növénybiológus tíz évvel ezelőtt hiába következtetett a szervezetben keletkező rákos folyamatokra, hiába fedezett fel olyan szert, amely erősít, nem mérgező, de kimutathatóan hat az anyagcserére és az immunrendszerre. A menthetetlennek nyilvánított rákos betegek hiába gyógyultak nagyobb számban az úgynevezett Béres-cseppektől, mint azt a mindenkori „spontán gyógyulás” mértéke megmagyarázhatta volna. Hiába dokumentálta rákban megbetegedett orvos is a szer hatásosságát önmagában és betegein, a nyíregyházi Sóstói úti Kórház főorvosa maga is hiába tapasztalta a szer hatásosságát. Hiába gyógyított vele: a magyar rákgyógyászat Bérest kuruzslással vádolta. A Béres-cseppekkel gyógyító osztályvezető főorvost lemondásra kényszerítette. A szer hatásosságát igazoló gyógyult betegeket kuruzslás és balhiedelem áldozatainak nyilvánította. A róluk készült filmet dobozba záratta.

 

 

A koncepciós vád

 

Mi ez a film, hogy a rákkórház osztályvezető főorvosa a Tisza-parton mutatja a kamerának a röntgenfelvételt? A rákos daganaton áttetszik a Tisza. A szív mellett látható daganat foltja. Miért kell civilben, magánemberként nyilatkoznia?

Arcok és arcok a filmben, belülről fényképezettek. Salaktalanok. Tiszták. Egyértelműek. Hitelesek. Halálos megpróbáltatásban kiégetettek. A film hősei alig vádolnak. Jobbára tűrnek és tanúskodnak.

De így is megrendítő, hogy dr. Béres József növénybiológusnak védekeznie kell, amiért „túllépve hatáskörét” nemcsak a növényi tumorokat kutatja, hanem az emberieket is. Hogy rákkeltő vírusokat vél izolálni.

Dr. Dévényi Zoltán rákgyógyásznak, osztályvezető főorvosnak is védekeznie kell. Távoznia a nyíregyházi Sóstói úti Kórházból, mert úgy véli, hogy a rákgyógyászatban a jövő útja nem a műtét, nem a sugárkezelés, nem a sejtölő mérgekkel való differenciálatlan beavatkozás. Mi minden VAN ebben a filmben, ami láthatóan NINCS ebben a filmben? Amit egyszerűbbre már nem lehetett fogni? Mi bűnt követett el az orvos, aki nem a Béres-cseppeket nevezte mérgezőnek, hanem a citosztatikus gyógyszerek hatásáról is ki merte mondani az orvosi igazságot?

A film a betegek oldalán tudósít arról, hogy bizalmi válság van. Hogy megromlott a közmegegyezés. A képeken már-már átfényképeződik a kisajátított „tudás” acélhálója. Az „orvosi szószék” szavait is halljuk, azokat, amelyek felvilágosult, szabad ember számára mind szólamszerűbbek. Pedig akik a kamera előtt állnak, valamennyien a halál vőlegényei és menyasszonyai. Kisemberek. Jobbára nagyon is kis nyugdíjasok. Jobbára parasztemberek, akiket akár a kórházakban is „gond nélkül” lehet kezelni. Ők azok, akik nem tudják jogaikat. Lehet rajtuk hivatalosan is „gond nélkül” kísérletezni, ők azok, akik az első szóra aláírják a „papírt”. Ők a hosszantűrők. Akiket lehet nem tájékoztatni arról, hogy a citosztatikus kezelést nem kötelesek elfogadni, ők azok, akik, mikor a kórházi felvételi irodán eldől a sorsuk, nem is tudják, hogy milyen osztályra kerülnek. Hogy dr. Dévényi Zoltán főorvos szavait idézzem: „akkor... gyakorlatilag halálra vannak ítélve előbb vagy utóbb”. Orvos mondja a filmben: ha az egészségügyi kormányzat megengedi, hogy a legkülönbözőbb keleti és nyugati citosztatikus gyógyszereket kipróbálják, melyek egyértelműen súlyosan mérgezőek, érthetetlen, hogy nem lehet kipróbálni egy olyan gyógyszert, amelyikről hivatalos szervek bizonyították, hogy nem toxikus?!

A film az ítélőerőt teszi próbára. Szubjektív hitele mit sem érne, ha nem szolgáltatna temérdek bizonyító anyagot. Magát Masuda professzort is, a Kyotói Orvostudományi Egyetem professzorát. Megtévesztett? Ő is kuruzslás áldozata? Neki sem volt joga maga magát kezelnie egy klinikailag kipróbálatlan magyar gyógyszerrel? Mi az „ész trónfosztása”, ha nem az, hogy az ő gyógyulásának önmagán bizonyított és fényképezett tárgyi bizonyítékait is semmibe vették.

A film azonban mégsem a Béres-cseppek hatásosságát bizonyítja, hanem azt, hogy a szakma hallani sem akar felőle. Sarlatánnak tekintsük-e az orvost, aki maga-magát gyógyítja ki rákos betegségéből, és még tíz év után is él és gyógyít? Aki döbbenetes tanúvallomást tesz arról, hogy az elpazarolt tíz esztendőben a Béres-cseppek esetleg tömegek szenvedéseit enyhítették volna? Aki bemutatja az életben maradottakat: kuruzsló? Holott a bicskei orvos soha nem mondta, hogy dr. Béres József egy bizonyos megbetegedésre ható gyógyszert talált föl, hanem azt mondja tíz éve: ez a szer a gyógyászatban a rosszindulatú daganatos megbetegedéseknél előnyösen alkalmazható. A komplex kezelésben helye van. Ő kiáltja több mint tíz éve, hogy „mindaddig, amíg határozottan, pontosan, tudományos intézetekben a Béres-cseppek hatásmechanizmusát nem tisztázzák, klinikai kísérleteket nem végeznek, addig ennek a szernek az adása kvázi kuruzslás, mégis adjuk”. Dr. Szalonczai Lajos, legalábbis ő, dr. Szalonczai Lajos adja, mert véleménye szerint a Béres-cseppeknek haszna van. Nem tudja nem adni, mert mint kezelőorvos, a szó szoros értelmében ott áll a betegek oldalán, a szenvedők mellett. Látja azokat a kínokat, amiket nap mint nap kiállnak, és töri a fejét újabb és újabb fájdalomcsillapítók lehetőségén. Mert föl nem foghatja onnan, hogy tíz év alatt miért nem akadt egyetlen intézet, tudományos kutatócsoport, amely munkaprogramjába vette volna a Béres-cseppek vizsgálatát. Mert ő a betegek oldala felől is látja, hogy azóta hány száz és száz anyagot, anyagcsoportot vizsgáltak, amelyekről bebizonyosodott, hogy toxikusak és hasznavehetetlenek. Mi presztízs indokolhatta? Milyen egészségpolitikai meggondolás, hogy ezek közé nem férhetett be Béres gyógyszere? Milyen félelmes megegyezése ez a Naksolnak a Béres-cseppekkel, hogy az ellenük felhozott vádak, előítéletek és tiltások csaknem megegyeznek! Hogy ott is és itt is megszületett a koncepciós vád arról, hogy elvonják a hiszékeny betegeket a hagyományos kezeléstől, hogy több szenvedést és halált is okoznak. A film arról is tanúskodik, hogy az ötvenes évekbeli koncepciós perek tovább éltek a hatvanas és hetvenes években is a hatalmi „kiscsúcsokon”, szelídebb, kevésbé véres valóságukban. Hogy mindezekben épp ez a lényeg; nem a Béres-cseppekről, nem a Naksolról, nem a Celladamról van szó igazából.

Orvos oktat ki bennünket a filmben, milyen felelősséggel jár egy új gyógyszer bevezetése. Mi a procedúrája. Csakhogy az elmúlt tíz esztendő során sajnos a nagyközönség számára is ürüggyé és frázissá koptak ezek a laikusoknak szánt kioktatások. A Naksolt például számos országban, köztük a Szovjetunióban is, törzskönyvezték, mindössze két esztendő leforgása alatt. Krimibe illő, hogy itthon még ma sem válhatott gyógyszerré, holott huszonöt éve sürget az idő ezt a páratlanul sokoldalú és remek gyógyszert gyártani, exportálni. Ha csak a Naksol viszonylatéban számítanánk ki, hogy a magyar égési sebészet vezetőinek, az Egészségügyi Tudományos Tanács negatív szavazattöbbségének következtében menynyi milliárd (nem tévedés, milliárd) forinttól fosztották meg az országot, elmondhatnánk a mai válsághelyzetben, hogy milyen gazdagok – voltunk.

Laikusok vagyunk, de nem hülyék. Már megbocsásson az Egészségügyi Tudományos Tanács, mely testület a Naksolról is már-már megállapította, hogy az hatóanyag nélküli, hatástalan szer. Nem lehetséges, hogy dr. Béres József cseppjeinek sorsáról is épp a Naksolhoz hasonló, felületes tudással döntött?! Hogy a tisztelt tanácsot nem érdekelte az ember, aki az utolsó lehetőség jogán szedte a Béres-cseppet, aki a filmben tárgyilagosan számolt be fájdalmának múlásáról, daganatának csökkenéséről, növekvő étvágyáról, gyarapodó testsúlyáról, – mindezt hogyan lehet a „tudományosság” nevében semmibe venni?

Kosa Ferenc tudja: az igazán alkotó ember sosem ítélhet valamit „mai tudásunkkal össze nem egyeztethetőnek”, mai tudásunk nem korlátozhatja holnapi tudásunkat.

 

 

Ki a kuruzsló?

 

Jól emlékszem arra az időre, amikor a naki parasztembert, Széles Lajost bélyegezte kuruzslónak az egészségügyi kormányzat. Amikor a Naksolt „hatástalannak” nyilvánították. Azt a képtelenséget állították, hogy az alkoholon kívül nincs benne hatóanyag. De erről most hallgat az egészségügy. Hallgatnak az égési sebészek Naksol-ellenes vezetői is. Hallgat az Egészségügyi Tudományos Tanács. A Naksol-ügy fönnakadt abban a bürokratikus torokban, amely se kiköpni, se lenyelni nem tudja, miközben a világban veszélyesen közel kerültek a Naksol hatóanyagának és sokirányú felhasználhatóságának titkához, miközben alig van idő hazai gyorsításra. Milliárdok vesztek kárba a vesztett idővel.

Én ismerem azt a fensőbbséges mozdulatot, amellyel a hatalmi helyzetben levő „szakember” félrelöki a kínnal-keservvel összeszedett tárgyi bizonyítékot. Ha Masuda professzor gyógyulása, az általa vezetett japán vizsgálatok sem szolgálhattak referenciaként a Béres-ügyben, akkor mi szolgálhatott volna?! A gyönyörű, a lelkes materializmust hogyan taszíthatták a minden valóságtól elszakadó idealizmusba? „Van egy tábor – halljuk dr. Vágó Mihály filmbeli szavait –, aki hisz, sőt, van egy hiszékeny tábor, aki elhiszi, hogy tud gyógyítani és gyógyít, és ez talán a legborzasztóbb – hogy talán ilyen erősen mondjam. És van egy másik tábor, aki nem hisz, de az égvilágon semmit nem tesz, hogy az igazságot kiderítse”. – És ezt a filmben nem a védelem, hanem a vád tanúja mondja ki!

Aszity Mirjana doktornő szintén a vád tanúja, de elismeri, hogy szubjektíven nyilatkozik a Béres-cseppekről. Hogy nem tud semmit sem róla. ő követeli, hogy „mérje le valaki végre”. Megáll az ész? A film pereg.

Mert bizony ki fér hozzá, hogy milyen kísérleti gyógyszereket próbáltak és próbálnak ki rákbetegeken, amelyek – mint a filmbeli „angol injekció” – kihullatják a hajat, állandó hányást és végső testi leromlást okoznak? Hogy mennyi azoknak a még nem gyógyszerré nyilvánított szereknek a száma, amelyekkel a rák-kórházak kísérleteznek, miközben a Béres-cseppek nem juthattak efféle előjogokhoz tíz esztendeje sem.

Operáló orvos komoly, oktató szavait hallom az úgynevezett „kettős vakpróba” kísérletekről. Hallgatom a laikusoknak szánt orvosi közhelyeket. Attól borzongok meg, hogy milyen primitív fogalmaik vannak orvosoknak arról a tudásról, amivel laikusok is rendelkezhetnek. Hogy az orvosi önhit olykor milyen megrázóan tudatlan. Mennyire megszokták orvosok azt, hogy „nincs visszapofázás”, mint a katonaságnál vagy a rendőrségnél. Hierarchia van. Már-már „vallásos” tekintélyelv. Kinyilatkoztatott egészségügyi eszmék primátusai: dogmák uralma.

Lehet, hogy az ősi kézrátevéssel gyógyítók is többet tudtak a lélek gyógyító erejéről, mint a vulgár-materializmus. legújabb boszorkány-üldözői a matériáról? Mert ha a stresszhelyzetek rákkeltő hatása orvosilag igazolt tény, ha a lelki megrázkódtatások az immundrendszert is megrázkódtatják, akkor ki kit betegített meg akkor, amikor ezt a filmet dobozba zárták, amikor a halál árnyékában vallomást tevők száját lepecsételték? Mi árthatott többet; a nem-mérgező Béres-cseppek, vagy az, hogy a kínlódók utolsó csöpp reménysugarát is igyekeztek elvenni. A gyógyulásba vetett hitet afféle babonának deklarálni. Mi rákkeltőbb: a beteg lelket romokban hagyni, vagy épp hogy megnyugtatni és az által a testet is egészségesíteni? Miért gondolhatják az orvoshivatalnokok, hogy mindezekhez a laikus nem érhet fel?

Előítéletek odafönt. Előítélet odalent. Bizalmi válság. Milyen világ az, hogy már-már gyógyuló halálos betegnek kell szégyenkeznie, hogy az az „orvostudomány” jóslatát nem igazolta? Hogy tiltott gyógyszerrel maradt életben? Hogy a haja újra kiserkent? Megáll a vérzékenysége? Fogat huzat és nem hal bele? Ám, ha itt azt állítanák, hogy biztosan a sejtölő mérgek jótékony hatására gyógyult meg a filmbeli Ilona, mit mondjunk adai emberünkről, akiről olyannyira lemondtak, hogy fájdalomcsillapítókon kívül semmi gyógyszert nem kapott, de a cseppek szedésével hasi daganata csaknem eltűnt. Fájdalmai elmúltak. „Spontán gyógyulás?” Megtekintette-e valaki „odafönt” Rusznyák Miklós orvos édesanyjának agyfestéssel megállapított és a Béres-cseppekkel való kezelést követő tumorgyógyulásának dokumentumát?

Ha mindez „szakmai belső ügy”, miért nem kap vitafórumot szakmán belül a másként gondolkodó megközelítés? Kisgyerekeknek, akiket a Tűzoltó utcai kórházból (kimondva-kimondatlanul) hazaengednek meghalni, akik végelgyengült állapotukból talpra állnak néhány heti Celladam szedése után, majd egy-két hónapra rá, gyorsan, fájdalom nélkül halnak meg: hogy ez mit jelent – tudják a gyakorló rákgyógyászok, de hivatalosan nem szabad tudniok. Bennük van-e a hiba? Ők tehetnek arról, hogy valamely nem gyógyászati okból a Béres-cseppek, a Celladam klinikai vizsgálatára nem kerülhet hivatalosan sor? Hogy láthatatlan erők nem engedik kilépni ezeket a gyógyászati lehetőségeket az „egy eset nem eset” ördögi köréből? Mert ha csak a fájdalomnélküli, „békés” halált hozná valami új gyógyszer (amire bizonyítottan jók a Béres-cseppek), „az semmi?”

Épp a racionalizmus nevében: szabad-e tanult növénybiológusból afféle „krumplis-embert” faragni? Műszereit elkobozni? Kutató laboratóriumát „az elfogulatlan, objektív orvostudomány” nevében bezárni, ajtaját lepecsételni? A tévedéshez való jogát elvenni? Mert ha az egészségügyi kormányzat a babona és a kuruzslás elleni harc jelképévé kívánta emelni dr. Béres József elkobzott vizeletvizsgáló berendezését, ez a maga módján sikerült neki. De orvosilag mi kivetnivaló van abban, ha ez a szer „csupán csak roborál”. Ha felerősíti a legyengült szervezetet. Ha lehetővé teszi, hogy a szervezet természetes „önpatikája” gyógyítson. Miért nem figyelemre méltó ez a szer (is), ha az orvosi világirodalomban bizonyított tény, hogy idegrendszeri sokkok és bántalmak következtében a szervezet természetes védekezőrendszere le szokott állni.

Ha pszichés motívumok nélkül a morfium sem hat, miért kellene a Béres-cseppeknek pszichés motívumok nélkül hatnia a fájdalomra? Miért ne lehetne olyan effektív, biztos hatása is, amit nem ismerünk?

A filmbeli bicskei orvos sem érti, hogyan nőhetett ez a kérdés a szenvedő betegek fölé? Csak nem úgy, hogy legyen-e nyilvánosság, vagy ne legyen? Legyen-e állam az államban az egészségügy továbbra is, vagy ne legyen? Van-e joga írónak, újságírónak az egészségügyi kormányzat engedélye nélkül szuverén módon írni? A magyar egészségügy vezetői akarva-akaratlanul nem jutottak-e kivételes hatalomhoz az által, hogy a párt és az állam vezetőit kezelték, gyógyították? Hogy talán észre sem vették, hogy maguk is hatalommá váltak, s monopolhelyzetük nem jó értelemben is hatott rájuk. Hogy megszületett az egészségügyi protekcionizmus. Hogy a tekintélyelvi orvoslat történelmileg rossz hagyományai megcsontosodtak a gyógyászatban. Hogy épp ez a folyamat sodorta az egészségügyi kormányzatot oda, hogy hatalmi és politikai kérdést csináljon abból, ha a természetes gyógymódok trendje kezd kibontakozni (egyébként világszerte is). Ha nem orvosdoktorok jelentkeznek újfajta készítményekkel. Ha nyilvánosságot kapnak a sajtóban egészségügyi ellenvélemények. Találmányügyek. Ha mindinkább kitetszik, hogy az egészségügymonopólium megszülte a maga ellentmondásait...

 

 

Ki ne értené őket?

 

Hogy a rákgyógyászokat (már csak a film alapján is) mégsem bántanám, annak fő oka, hogy lelki megterhelésük hasonlíthatatlan. Hogy bennük igazán indokoltak depressziók, szkepszisek, hogy mint a fuldoklónak, fel kell merülniük időről-időre. Hogy üvölt és tombol bennük a „nem bírom tovább”. Ki ne tudná ezt? Ki ne értené? Ki ne tisztelné őket akkor is, ha konzervatívvá váltak. Ha ők tudják, mit védenek akkor, amikor attól félnek, hogy a beteg egy új gyógyszer hírének hallatára abbahagyja a klasszikus kezelést. Azt a gyógymódot féltik, amit a szörnyű semmiből építettek fel több évtizedes küzdelemmel, hogy ma már nyolcvan százalékban gyógyítják a leukémiát, és ők a bizonytalanért félnek föladni az elért biztosat. És miért ne lehetne bennük is szakmai féltékenység és félelem, hogy gyógyítható betegek kerülhetnek dilettánsok kezébe?! Miért ne gyötörhetné őket az etikai kérdés, hogy miközben látják a citosztatikumok szörnyű mellékhatásait, lehet-e közben akár Béres-cseppeket adni? A kétféle dolgot együtt csinálni. Milyen előítélet feltételezi, hogy a kórházi rákgyógyász nem élte meg magában ezerszer is azt, hogy a betegnek igenis elfogadható döntési joga megtagadni azt a kezelési módot, amit a maga számára elviselhetetlenül kínzónak érez. Hogy nemcsak a Béres-cseppeket, nemcsak a Celladamot, de miért ne választhatná akár a semmit is a citosztatikumok helyett?

De nem a kórházi rákgyógyászoké a felelősség, hogy mindez hallgatásba vész. Hogy ez is emberi jog. Hogy igenis gyógyító szerepe volna itt a nyilvánosságnak. A gyógyíthatatlan rákbetegekkel dolgozó orvosok nem igazi ellenségei bármi enyhületnek, újnak, reménynek, akárcsak az illúziónak is, ha értelme van. Tessék átélni helyzetüket a Tűzoltó utcai gyerekkórházban (például), ahol menthetetlen rákbeteg kisgyerekeket KELL kezelniök kötelezően azokkal a citosztatikus gyógyszerekkel, amelyek kínhalállá teszik az amúgy is biztos halálukat, de azokat megvonni tőlük a fennálló rendelkezések értelmében szülőnek nincs joga (!!!) Ki ne értené meg a rákorvosok szkepszisét. A belefáradást. Azt, hogy nem hisznek semmi csodában. Hogy a legcsodálatosabb gyógyulások sem rendíthetnék meg bennük azt a tudatot, mellyel őnekik a mindennapos rák-halál valóságában kell élniük. Kit lepne meg, hogy a filmbéli Kiss Lajos gyógyulásakor inkább hisznek saját diagnózisuk tévesztésében, mint bármi másban. A beteg a Béres-cseppek hatásáról vall. A főorvos azt mondja: tévedtem. És mindezekbe bele is nyugodhatnánk mi, nézők, ha nem dokumentálná a film azt, hogy Kiss Lajos agy- és tüdőtumora mellett a heréiben is kitapintható daganattal zuhant az agóniába. Ha nem látnánk, hogy az eszméletlen ember, a szájába táplált Béres-cseppek terápiája után, felkelt és járt. Ha a film nem döbbentene rá bennünket arra, hogy senki nem vizsgálhatta ki az igazságot akkoriban, amikor az kivizsgálható lett volna. Hogy ezt a filmbeli dokumentumot sem voltak hajlandók végignézni a szakma orvosvezetői.

Kosa filmje úgy mű, hogy nem „mű”. Nem ő alakítja az igazság pillanatait: hagyja, hogy előhívódjanak.

Sose felejtem el Gánti Tibor Hitel című publicisztikáját. A Természet Világa című folyóiratban 1985-ben megjelent írás minden szava ide vonatkozik. Szégyelleném is újra „kitalálni”, hát nem szégyellem idemásolni:

„A hitel roppant fontos dolog. Annyira fontos, hogy Széchenyi könyvet írt róla. Politikai és írói pályája kezdődik e könyvvel. De még fontosabb: »a hitel tágabb értelemben, / Tudniillik: hinni s hihetni egymásnak.«

A bizonyítás adja a tudomány erejét, nem pedig művelőinek hatalma. Mindig vesztett erejéből a történelem során, ha a bizonyítási módszerek helyébe hatalmi módszereket tett, ha az érdeket az igazság fölébe helyezte. A zászlón persze sohasem az érdek volt, mindig az igazság. Az érdek szeret az igazság köntösébe bújni. A leplet a bizonyítás ránthatja csak le...

Könnyebb tekintélyekre hivatkozni vagy akár a »tudomány mai állására« is. Könnyebb kézlegyintéssel vagy pejoratív megjegyzésekkel »érvelni«. Hatvantagú tudósbizottság állásfoglalása sem bizonyíték. A tudományban nem esküdtszéknek: egzakt bizonyítási eljárásoknak kell kimondaniuk a döntő szót...

Hitelromboló, ha az állítások nagyképűséget sugallnak, ha érdekeket sejtetnek. Ha a cáfolatok, érvek és tények helyett szitok-átok módszert használnak. Ha logika vagy mérés helyett pozícióra, hivatalra hivatkoznak. Ha az érvek csatáját a tekintélyek csatája helyettesíti. Ha a nyílt vitát zárt bizottságosdi váltja fel.

A tudománynak a hitele a legnagyobb értéke, arra kell a legjobban vigyázni. Ha hitele nincs, talaja sincs. Vigyázzunk rá nagyon.”

Ez a film arról győzött meg engem, hogy nem az ál-tudomány áll szemben a tudománnyal. Hanem az igazi tudományosság áll szemben a tekintélyelvűséggel, hiszen mindkét oldalon orvosok állnak a Béres-csöppek ügyében is. A szerek hatásosságáról meggyőződött orvosok és velük szemben olyanok, akik nem egyszer nem ismerik a tényeket, és olyanok, akik oda sem figyeltek. De ez végül is nem orvosi kérdés. Ez egyfajta „szerkezet” alkalmatlansága bármi úttörő, új, hát vitatható és kockázatos törekvés előtt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/10 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5175