KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Ryan közlegény megmentése

Az érzéstelenített látvány

Takács Ferenc

Spielberg világháborús filmje kiváló hadtörténeti illusztráció, magasztos hőseposz. De inkább szuggesztív oktatófilm, mintsem katartikus klasszikus.

 

Szándéka szerint komoly mondanivalójú, emelkedett erkölcsiségű és nagy társadalmi horderejű filmszériájának újabb darabját forgatta le Spielberg: a Schindler listája és az Amistad után ezúttal a második világháborúról és az amerikai nép étoszáról – pontosabban a kettő találkozásáról és kölcsönhatásairól – készített filmeposzt.

Eposzához először is kellően mitikus történetre volt szüksége. Ezt Spielberg és Robert Rodat, a forgatókönyv írója Stephen E. Ambrose 1994-es könyvében, a magyarul is megjelent D-nap 1944. június 6. – A partraszállás hiteles története egyik lapján találta meg. A kiváló hadtörténész, aki egyébként a film szakértője volt, jegyezte fel – egy zárójeles megjegyzésben – a normandiai partraszállás alábbi epizódját:

...Bob Niland őrmester a géppuskája mellett halt meg. Egyik bátyja, aki a 4. hadosztály egyik szakaszának a parancsnoka volt, ugyanaznap reggel a Utah-parton esett el. Egy másik bátyja ugyanazon a héten Burmában halt hősi halált. Anyjuk mindhármuk haláláról egyszerre kapta meg a hadügyminisztérium értesítését. A negyedik fiú, Fritz a 101. légideszant hadosztályban szolgált, őt hátravezényelték a frontvonalból. (Szentgyörgyi József fordítása.)

Ez az egyszerre tragikus, egyszerre bizarr eset stilizálódik fel Spielberg filmjének mítoszává, sőt meséjévé – és itt a mese betű szerint értendő, ugyanis Ambrose szűkszavú híradását Spielberg és munkatársai bizonyos közkeletű népmeséi-tündérmeséi képletek és szerkezetek szemmeltartásával retusálták és kikerekítették. Az édesanyából szegény tanyasi özvegyasszony lett, a család és a (három helyett ezúttal) négy fiú a gyakori és jellegzetes ír-amerikai Ryan nevet kapta (netalán azért is, mert a film csatajeleneteit Írországban forgatták?), az idősebb fivérek mind elbuktak a nagy próbatételen, csupán a legkisebb fiú, Ryan közlegény diadalmaskodik; segítői ebben a jó tündérek, részben a legmagasabb helyen, az amerikai hadügyminisztériumban, ahol úgy döntenek, hogy egy anyától elég lesz három fiú háborús áldozatnak, a negyediket le kell szerelni és haza kell küldeni édesanyjához, mielőtt ő is a fivérei sorsára jutna, részben pedig az arcvonalban, a partraszállás kellős közepén, ahol John Miller kapitány azt a parancsot kapja, hogy különítményével hatoljon be az ellenséges vonalak mögé és hozza ki a pokolból, az ellenség hátában egy francia kisvárosban bekerített légi-deszantos egység harcálláspontjáról Ryan közlegényt. Őt, a hajdani Ryan közlegényt látjuk – népes családja körében, s immár megöregedve és az évek súlyától megtörtén – a film nyitójelenetében: a normandiai amerikai katonai temetőben keresi fel John Miller kapitány sírját, azét az emberét, akinek az életét köszönheti, s aki a maga és katonái életének a feláldozásával mentette meg őt. S Ryant látjuk a film végén is, megint a jelenben, ahogy a sírnál John Miller utolsó szavain töpreng: valóban jó emberként élte le felnőtt életét, valóban kiérdemelte-e az önzetlen áldozatot? Feleségéhez fordul, aki megnyugtatja: igen, mindig is jó ember volt, derék amerikai. Ennyi a spielbergi népmese naivan érzelgős tanulsága: a háború értelmetlen öldöklés, s értelmet csupán úgy kaphat, ha megmentünk valakit, akárcsak egyetlen embert is ettől az értelmetlenségtől. (Megértette ezt a haldokló John Miller kapitány is; halála előtt már tudta, hogy az őt emberként lefokozó háborútól számára is csupán egyetlen megváltás lehetséges, az egyedül értelmes önfeláldozás, Ryan közlegény megmentése az élet és a jóság számára.)

Közben azért történik egy s más: az érzelem, az őszinteség és az önvizsgálat csendesebb pillanatai vad csatajelenetek közé ékelődnek a filmen. A mese ugyanis alkalom vagy – ha őszinték vagyunk – merő ürügy csupán arra, hogy Spielberg egy páratlan szuperprodukciós látvány-mutatványban felidézze, mégpedig a lehetséges fokon pontos és hiteles vizuális rekonstrukció formájában, a második világháború egyik sorsdöntő epizódját, a normandiai partraszállást és a hídfőállás körzetében folyó elkeseredett harcokat.

Pénzt, fáradságot nem kímélve, óriási költségek árán zajlott le ennek a mutatványnak az előkészületi szakasza: Kaliforniából szállítottak át Írországba eredeti Higgins-csónakokat, amelyeket annak idején a partraszálláskor használtak; összegyűjtötték vagy legyártották a Normandiában használt fegyvereket és járműveket; varrattak jó háromezer második világháborús egyenruhát, legyártattak, majd realisztikusan használtra nyűttek több ezer pár katonai bakancsot; betrenírozták az Ír Köztársaság hadseregének hétszázötven tagját statisztának; s végül felépítették az ír tengerparton a normandiai német erődrendszert.

Ugyanígy, ugyanilyen rekonstrukciós szellemben jártak el a hadtörténeti pontossággal megrendezett látvány rögzítése során is. Spielberg és operatőre, Janusz Kaminski olyan látványt tervezett, amely egy negyvenes évekbeli színes filmhíradóra emlékeztet, szürkére fakult színekkel, rázkódó, bizonytalan, ugrálósan kézikamerás összhatással, s a film csatajeleneteiben – különösen az első nagy harci blokk, az Omaha-part Dog Green szektorában folyó öldöklés bemutatásában – ez sikerült is: ha korabeli fényképekkel és híradófilm-részletekkel hasonlítja össze az ember, szinte kísértetiesen tökéletes a hasonlóság.

De ez a rengeteg pénzen és rengeteg tehetséggel létrehozott tökély szinte az első pillanattól kezdve önmaga ellen fordul, ugyanis úgy bilincseli le a nézőt, hogy kioltja empátiáját, úgy hat, hogy közben globálisan érzéstelenít is. Az egészet úgy látjuk, ahogy egy képtelenül bátor és képtelenül szerencsés 1944-beli tv-híradós rögzítette volna a látványt, s az egészet pontosan annyira engedjük hatni magunkra, mint amennyire bármilyen híradós tudósítást: amit látunk, az talán igaz, de ahogy látjuk, az csupán „mozi”, elidegenedetten artisztikus látvány, amelyet idővel csupán esztétikai érdeklődésünk kísér figyelemmel. Irtózatos a fegyverropogás, halnak a katonák rakásra, szakadnak le a végtagok, repülnek a fejek, a karok, a lábak, patakzik, fröcsög, csorog és szivárog mindenfelé a vér – s mindezt valami absztrakt balettnek, hűvösen tökéletes művi látványosságnak, a lehetséges harctéri halálnemek virtuális multimédia-katalógusának dukáló érdeklődéssel nézzük. A szenvedés tökéletes látványából észrevétlenül elszivárgón a szenvedés maga.

Zavartan állok fel a vetítés végén. Ha a film meséjét nézem, eredménye és közlendője gyermeteg álbölcsesség, épületesnek szánt érzelgés; ha a látványát, lebilincselő, a nézőt egy pillanatra el nem engedő felszín, amely önmaga lebilincselő voltán kívül semmi mást nem tud közölni. A második világháború reprezentatív amerikai filmes feldolgozásai mindig mondtak is valamit Amerikáról, háborúról, mindkettőről: a Most és mindörökké a militarizmus Molochjáról, a 22-es csapdája a Szervezet és a Gépezet abszurditásáról. Hozzájuk képest a Ryan közlegény megmentése szinte felfoghatatlanul paradox mű; páratlanul érdekes és páratlanul üres alkotás. Dicsérni lehet (és kell); menteni menthetetlen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3824