KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Médiabomba

A képzet hatalma

Schubert Gusztáv

Kennedy óta minden amerikai elnök médiasztár; ha nem játssza jól a szerepet, bukásra van ítélve. A Clinton-botrány újdonsága: ha jól játssza, akkor is.

 

Hagyjuk a káoszelmélet tarka pillangóját – ha megrebbenti szárnyát Yokohamában, földrengés pusztít Peruban –, napjainkra adódott frivolabb metafora. Ha Miss Lewinsky szoknyája meglibben Washingtonban, cirkálórakéta csapódik az afgán terroristák titkos kiképzőbázisába. A két esemény között ép ésszel nem lehet semmi összefüggés. Hogy mégis van, ahhoz kellett a média. Az amerikai híradókban a két különböző súlyú esemény egyaránt vezető hír lett. S ha nem jutott volna eszébe a nézőnek, hogy egyenrangúnak és összetartozónak tekintse őket, készséggel megtették helyette a műsorvezetők. A visszavágás hírét az amerikai híradókban élből azzal kommentálták: szégyellje magát, aki rosszra, vagyis Barry Levinson filmszatírájára gondol, ahol a képzeletbeli amerikai elnök feje felől dörzsölt tanácsadói úgy terelik el egy csúnya szexbotrány viharfelhőit, hogy megbombázzák a mit sem sejtő Albániát. Tényleg nincs összefüggés film és valóság között. Az összefüggést a káosz logikája adja. A káoszt pedig a világfalu mindent egybedaráló televíziója.

Amikor a farok csóválja... Levinson filmjének ironikus címe szerint ma már nem a politikus irányítja az elektronikus médiát, a televízió kreálja a politikust. Kennedy óta minden amerikai elnök médiasztár, ha nem játssza jól a szerepet, bukásra van ítélve. Ha jól játssza, akkor is. Clinton esete a képernyővel legalábbis ezzel az új slusszpoénnal bővíti televízió és politika különös házasságának történetét. A hagyományos politikusi szerepkör és az ideális képernyő-elnök ugyanis nem igazán fér össze. A demokráciák klasszikus politikusa kétszeresen is hátrányba kerül a telekommunikáció korszakában: mindenek előtt azért, mert észérvekkel hat, nem a megjelenésével. Ez a kisebbik gond, olyan embert kell elnöknek jelölni, aki nemcsak jó szónok, de magabiztos fellépésű, elegáns, jóképű, vagyis képernyőre termett. Évtizedek óta ez a ki nem mondott szempont érvényesül az elnökválasztásban: Nixon volt az utolsó rossz arc az amerikai elnökök arcképcsarnokában. És alighanem a legutolsó is: feltéve, hogy nem jönnek amerikai tálibok, és nem lövik szét a televíziókat. Akkor a kevésbé fotogének is újra beülhetnének az elnöki székbe, ami persze pusztán elméleti feltevés, mert ha Amerikában nem számítana többé az imázs, abban az esetben a választásoknak is, a demokráciának is lőttek. No, persze így is.

Mert hát ott ül a jó arc Washingtonban, az Ovális Irodában. A tévések meg filmeznék huszonnégy óra hosszat, ha bírná, és ha a néző az unalomtól űzve öt perc múltán csatornát nem váltana. De vált, mert az nem valami izgalmas látvány, ha egy ember ül és gondolkozik. A jó sváda nem elég, egy médiasztárnak szerepelnie is tudni kell. A jó politika ritkán látványos, az amerikai elnöknek nincs alkalma hetente megmenteni a világot, van az úgy, hogy két hivatali periódus alatt sem akad megbombázni való zsarnok. Mi mást képes nyújtani ilyenkor a prezident a híréhes nézőseregnek, mint a magánéletét. A hűséges férj, a példás családapa, a kutyus és a cicus derék gazdija, ha melegséggel tölti is el a szíveket, azért még senkit sem tesz tévéfüggővé. (Akkor viszont mi értelme az egész felhajtásnak?) Az elnöknek, akár egy filmsztárnak, két kasszasiker, két bombázás között botrányaival kell szórakoztatnia a nagyérdeműt. És itt lép rá a vékony jégre. Vagy megmarad régivágású (becsületes, tehát unalmas) politikusnak, és akkor a kutya se kíváncsi rá, búcsút mondhat karriernek, újraválasztási esélynek, vagy médiasztár lesz, zaftos botrányokkal, akkor viszont erkölcsileg bukik bele a kettős életbe. A nemzet eleven szimbóluma nem engedheti meg magának büntetlenül, hogy kívánatos munkatársnők láttán szexuálakrobatává lényegüljön. Vagy mégis? Az amerikai elnökök szerelmi ügyeiről vaskos kötetek szólnak, az újdonság abban áll, hogy Clinton magánéletét – egy megszállott vagy felbérelt „független” ügyész és nyomában a szenzációéhes média – még hivatali ideje alatt töviről-hegyire átkutatták és nyilvánossá tették. Clinton, ha merészebb és bölcsebb, azzal a mondattal nyit, amivel kényszerű vallomását zárta: „az elnöknek is van magánélete”. De cseppet sem volt merész, titkolt, tagadott, bűntudat gyötörte; (miközben úgy cselekedett, mint egy botrányhős, úgy érzett, mint egy régivágású politikus). Ha bukni fog, nem a botrányba bukik bele, hanem a gyávaságba, meg kellett volna harcolnia ezt a harcot, kettős próbapert indítani a politikai álszentség és a gátlástalan médiakíváncsiság ellen. Az első vádakra be kellett volna vallania Monicát, méghozzá minden bűntudat nélkül. Merthogy semmi törvénybe ütközőt nem követett el. (Nem kiskorúakat molesztált, mint Levinson filmbéli elnöke.) Kinek-kinek meglehet persze a véleménye a gyakornoklányokat hajkurászó Billy the Zippről, de ha ennek politikai következménye lesz, az az igazi botrány, Clinton ugyanis csak olyan mértékben köteles elszámolni a nyilvánosság előtt magánéletéről, amennyire az minden más amerikai polgárnak kötelessége, azaz semennyire. Clinton bármiféle erkölcsi elszámoltatása, „átvilágítása” a magánszféra szabadságát veszélyezteti. Ha Amerika elnökének nincs magánélete, onnantól kezdve az egyszerű állampolgárnak sem lesz.

És itt jutunk vissza megint a médiához: az a liberális elektronikus sajtó, amelyik a tájékozódás szabadságára hivatkozva az elnök erkölcseiben kutakodik, akarva, nem akarva azonos álláspontra jut az ókonzervatív jobboldallal: a magánélet közügy. A képimádók a képrombolók kezére játszanak.

Clinton botrányának ez a veleje, és nem az, hogy mily módon illette Miss Lewinsky intim részeit, sőt még csak az sem, hogy elkövette-e a hamis tanúzás bűnét. Ennek a botránynak már rég ki kellett volna pattannia. Ha Kennedy életét nem oltja ki idejekorán a titokzatos merénylő(k) golyója, valószínűleg ő – az első amerikai tévésztár-elnök – lett volna ennek a kollektív tudathasadásnak az első áldozata, s nem Clinton. De nem maradt ideje belebukni, a legenda úgy tartja hát, Kennedy megcsinálta, bebizonyította, lehet valaki egyszerre régivágású elnök, példakép és szórakoztató médiasztár. Veszedelmes illúzió. De amíg a médiabomba ízekre nem tép egy közkedvelt (!) amerikai elnököt, senki el nem fogja hinni, hogy valóban a farok csóválja a kutyát, hogy a média akarva-akaratlan a maga képére szabja át az elnöki szerepkört, és nem biztos, hogy ez hasznára válik az elnököknek és Amerikának. A televízió nemcsak a közéleti szerepeket formálja át a maga logikájára, hanem a magánéletet is. Peter Weir Új-Hollywood talán legeredetibb metaforáját alkotta meg ez ügyben a Truman show-ban. Truman Burbanket születése pillanatától kamerák tucatjai figyelik, élete – anélkül, hogy erről ő valaha is tudomást szerzett volna – a nap huszonnégy órájában egyenes adásba megy. A film a hihetetlenül népszerű „Truman show” 10909. adásnapján indul, azon a reggelen, amikor Truman végre megneszeli, hogy valami nem stimmel körülötte. Hamarosan rájön, hogy világa teremtett világ, apja, felesége, barátja, mindenki színész körülötte, és megpróbál kitörni a mesterséges világ védőbúrájából. Az adás rendezője, e teremtett világ istene (Cristofnak hívják) persze megpróbálja jobb belátásra bírni: az volt a célja, hogy a béke szigetét, földi paradicsomot teremtsen Truman számára, odakint csak az erőszak és a rettegés várja.

A mennyországot, mint folytatásos szappanoperát és mint negatív utópiát elgondolni, termékeny és szentségtörő ötlet. Ezer médiatanulmánynál többet ér, ahogy a televízió szelleme Seahaven ideális városában és „lakóiban” testté lőn. Sokunk titkos álma válik itt valóra, de szép is lenne, ha valahogy a tévéből, a világból kicenzúrázhatnánk az erőszakot: Seahaven tüchtig papírmasé városkáját látva, gyorsan elmegy a kedvünk szivárványos vágyainktól, e körbe-körbeforgó szép új mesevilág rettenete vetekedne a Mad Max apokalipszis utáni, gyilkos káoszának rémálmával. A tévé előtt ülve egyszerre röpülünk mindkét világ felé, abba a kétdimenziós, élettelen piktogram-mennyországba, ahol a televízió legfontosabb hitelve – a látszatunk a lényegünk – megtestesül. És abba az apokaliptikusán széthulló világba, melyet mintha a kultúra frivol végállapotát tükröző adás-„rend” tökéletes káosza uralna.

Merre van kiút? Meneküljünk? Truman, akárcsak a Dark City hőse, áttöri a „valóság”, a látszatvilág falát. Mindkettő megteheti, Murdoch az utolsó, akinek még vannak saját, kémiailag nem manipulált emlékei, Truman az utolsó, aki nem szerepet játszik, akinek még van saját, valódi élete. Az utolsó vadember. Rajta kívül mindenki színész és tévénéző.

Nem élünk, tévézünk. (Burroughs, majd negyven évvel a Truman show előtt, még tovább megy: már nem is létezünk, életünk „bio-film” csupán.)

Legyünk ludditák vagy tálibok? Egy Bradbury-novella „gyilkosa” nem bírja többé elviselni a folyton cserregő, zenélő, beszélő gépeket, telefont, rádiót, villanysütőt („Én vagyok a barackpuding, elkészültem!”), módszeres kegyetlenséggel kiirtja háztartási gépeit, a házitelefont a szemétdarálóba dobja, tévéjét („az álnok bestiát, ezt a medúzát, aki minden este milliárdnyi embert dermeszt kővé a merev tekintetével”) agyonlövi. Ballard egyik rövidke negatív utópiájának hőse (Subliminal Man, 1963) titkos összeesküvés nyomaira bukkan (a kormány érzékküszöb alatti reklámüzenetekkel próbálja még nagyobb fogyasztásra serkenteni a vásárlókat) és szembeszáll vele. A helyzet csak annyival rosszabb, hogy a valóságban nincs semmiféle összeesküvés.

Magától jár, ketyeg a médiabomba. A mi vágyaink forognak benne körbe-körbe. A mi ízlésünk élteti, a mi tetszésünk emeli a nézettségi indexeket. Talán válogatni még lehet, megfontolni, mit nézünk, mit nem. Nem falni (annyi) véres horrort. Nem fújni kívülről annyi szappanoperát. Hagyni, hadd zuhanjanak a pontok. Hatástalanítani, ami mibennünk ketyeg.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3807