KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1968: az elfelejtett Amerika

Célpontok

Nádori Péter

A szülők veszélyesen jól néznek ki a régi (bő negyedszázad!) fekete-fehér fotókon. A hősök a kultfilmeken. Rossz nézni, mennyit engedtek a hatvannyolcból.

 

Harminc évvel ezelőtt annyira elszabadult minden, hogy azóta sem tért magához rendesen a civilizáció; ha nem jön Ronnie Reagan és Maggie Thatcher és, mittudomisén, Szirmai Pista, talán még most is támolyognánk – amit ők adtak be, az persze csak stimuláns volt, tüneti kezelés, de legalább radikális. Harminc évvel ezelőtt a földkerekség legkülönbözőbb pontjain lett ragályos téveszme áldozata sok százezer fiatal (és sok tízezer öreg), aki azt hitte, itt az ideje átgondolni mind az eddigieket, elvetni, ami nem vált be, új dolgokkal és új drogokkal kísérletezni, szabadon szeretni, formabontani, harminc percig szólózni, csókolni a gitárt, rángatni a kamerát, felbontani a narratívát satöbbi, satöbbi. Egy Schwarzenegger kellett, hogy kimásszunk ebből a hülyeségből.

1968-at azóta is párás szemmel emlegetjük, mi is, akik nagyjából akkor születtünk; ha van egy kis szerencsénk, a szülők veszélyesen jól néznek ki a fekete-fehér fotókon (ez a fater, ez a muter, ez én magam, kétévesen, itt balra meg a poetikusan ifjú BaaderMeinhof-csoport, tervezgetünk, az meg ott a Mirci cica). Ám ez az idő meglehetősen szubjektív lenyomata csupán, a történelem belőlünk – magyarokból – nem arra fog emlékezni, hogy 68-ban mi is másképp vélekedtünk még egy csomó problémáról, vagy hogy egész tisztességes filmeket csináltunk, nem; a történelem arra fog emlékezni, hogy felkerekedtünk, azt’ jól szájba vágtuk csehszlovák testvéreinket a prágai tavasz alkalmával. Hiába imádtuk őket és a filmjeiket annak idején, hiába reméltük, hogy lehet majd nálunk is valami hasonló; hiába nem mi kerekedtünk fel, hiába nem akartuk; hogy ki a mi, az nem derül ki soha, főleg kiélezett katonai-politikai szituációban nem.

68-as jellegű amerikaifilm-élményeink 1968-nál némiképp későbbre datálódnak, több okból is. Vegyük azt, hogy nem 68-ban mutatták be őket, hanem később, plusz hogy még Amerikában is; a három film, amit legfontosabbnak neveztem ki, 1969-ben, 1970-ben és 1977-ben készült, ez van. És, ugye, Szirmai Pista – vagy Aczél György, vagy leginkább valamelyikük egy beosztottja – jóvoltából úgyse akkor láthatta itt senki ezeket a filmeket, amikor világszerte megjelentek.

A Szelíd motorosok (Easy Rider, 1969), ezzel együtt, amennyire tudom, nem késett sokat: a washingtoni központú, korrupt, CIA-irányított, népelnyomó rendszerről szóló híradás belefért az ötéves tervbe, persze csak óvatosan. Ha lenne egy kis időm, komolyan utánajárnék annak, hogy vajon mit gondoltak az elvtársak. A romlott drogdílerek megtestesítik, mintegy szimbolizálják a szakadék felé rohanó kapitalizmus romlottságát? Vagy épp a másik oldalról, mint ellene lázadókat, pozitív, bár bukásra ítéltetett hősökként állítja őket elénk az intenzív totalitás reflektorfénye? Az ezredvégi önbizalom azt súgja: nem tudták eldönteni. Megtekintették a zártkörű vetítésen az LSD-mámort, aztán néztek hülyén, amint az egy kultúrkádertől elvárható; Dean Reed elvtárs azt üzente Havannából, hogy neki tetszett, mutassuk be hát, de sokan ne nézzék meg, akkor ezt jól elrendeztük.

Az Eper és vér (The Strawberry Statement, 1970) politikai-társadalmi-szociális üzenete jóval egyértelműbb: diákok tüntetnek az imperialista háború ellen, gonosz nemzeti gárdisták elkenik a szájukat, pont mint mi a csehekét. A kronológia tekintetében itt bajban vagyok, a tény az, hogy a filmzene egyes jelentős helyein megszólaló Crosby, Stills, Nash & Young ugyanez év tavaszán jelentette meg a vietnami háború ellen fellépő diákok lemészárlásáról szóló Ohio című számát (nem azonos az úttörőtáborok favorit dalával, sajnos), ami azonban (még?) nem szerepel a filmben; sűrű idők voltak. Az Eper és vér persze nem annyira filmtörténeti jelentőségű mű, mint a Szelíd motorosok, de szép, egyenes, tiszta munka, tökéletesen reprodukálja, hogy abban az időben a zene mennyire ott volt a közepében mindennek, s egy húszéves dokumentarista visszaemlékezése alapján megteremti a jelenvalóság ritka élményének lehetőségét.

„Ez az idő – és ez az idő lenyomata”, mondja a nyolcvanas évek reflektív hoch-szupersztárja, és tökéletesen igaza van. Ha létezik film, amit egy-egy ember többször megnézett ebben az országban, mint valaki más a Szelíd motorosokat vagy az Eper és vért, akkor az a Hair (1977). Amennyire errefelé tudni lehet, az ex-csehszlovák Miloš Forman musical-adaptációja az Egyesült Államokban annak rendje és módja szerint megbukott: késett közel tíz évet, mondták, diszkóláz volt akkor. Travolta első nekifutása, felkészülés a kapzsiság évtizedére, különösebben senkit nem érdekelt a 68-as zenés-táncos darab hollywoodi felújítása. Ehhez képest én tudok olyan magyar (akkor) fiatalt, aki harmincnál többször nézte meg ezt az amúgy valóban nem rosszul megvalósított filmet magyar moziban, aki MK-27-essel vette fel a nézőtérről a zenét, aki közel odáig elment, mint azok a keletnémet fiatalok, akikről a következő bekezdésben majd említés esik.

Amerika (és ugyanígy Franciaország, Németország vagy Nagy-Britannia) addig küszködött ezzel az egész 68-as izével, míg végül inkább lenyelte; ha kiköpi, a demokrácia alapeszméiből sem maradt volna semmi, és megnézhették volna magukat mind a privilegizált nyugatiak. De a Polimer-kazettával szerencsétlenkedő tizenéveseknek mindez nem választás és nem viszonyítás kérdése volt. Reagan és Gorbacsov reykjavíki találkozója nem tett többet a hidegháború végéhez, mint azok a rostocki fiúk és lányok, akik beültek Budapesten (a legvidámabb barakk közepén) a Diadal filmszínházba, és pezsgőt bontottak, amikor megszólalt a Stairway to Heaven A dal ugyanaz marad elnevezésű 1976-os Led Zeppelin-koncertfilmben.

1968-ban együtt doboghattak a szívek, akárhol is voltak éppen akcidentálisan: ugyanazok utáltuk a vietnami háborút, akik rosszul lettünk a csehszlovákai agressziótól; ugyanúgy szerettük volna rábeszélni egymást a nyitott kapcsolatokra Pesten és Krakkóban és Auxerre-ben és Darmstadtban és Bostonban. Azonban – ahogyan Cseh Tamás és vele Bereményi Géza mondja – „ennek vége”. Illúziók maradnak, téveseszmék, paranoid pszichózisok. Mégsem változtatnak azon, hogy mindig lesznek, akik a szabadságra és az önálló gondolkodásra esküdnek. Akármilyen hülyék voltunk, míg sorban álltunk egy bukott film jegyeiért, akármilyen ostobán énekeltük Bergerrel, hogy „Manchester, England, England”, azt megtanultuk, hogy néha muszáj szembeszállni a rendszerrel. Aczél elvtárs, Szirmai elvtárs, ezt el tetszettek baszni.

Amúgy az év legjobb amerikai filmje nyilvánvalóan az Estély habfürdővel (The Party, 1968) volt, a csak Chaplinhez mérhető Peter Sellersszel és a fogyasztói társadalom megőrülésének korai diagnózisával. Ha jól megnézzük – túl azon, hogy szétröhögjük az agyunkat –, csupa olyan dologról szól, amiről csak tizenöt-húsz évvel később kezdtünk el egyáltalán gondolkodni.

A legfontosabb pedig? A Roger Corman nevű B-film hős-producer béklyójából éppen szabadulgató Peter Bogdanovich első normális filmje, az egykori horror-szupersztár Boris Karloff főszereplésével készült Célpontok (Targets). Egy jólfésült fehér-amerikai fiú hirtelen kiakad, és lődözni kezdi az embereket. Nem mesélem el, mert látni kell (igazi mozi, ahogyan a korszak kasszasikerei is azok voltak; csupa formai kísérlet, amivel manapság már senki nem szarakodik), a lényeg, hogy egy ex-filmkritikus már akkor tudta, miről fog szólni harminc év múlva az életünk. Nem figyelt rá senki, nem probléma.

Én maradnék az ideáloknál, ha megvolnának.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3810