KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Karlovy Vary

Kelet-nyugati átjáró

Kövesdy Gábor

Közép-kelet-Európa legnagyobb fesztiválján elsősorban a térség filmművészetére volt érdemes figyelni.

 

Karlovy Vary köszöni, jól van. Átmeneti gyengélkedés után nemcsak hogy felgyógyult, de életerősebbnek tűnik, mint valaha volt. Emlékeztetőül: a 90-es évek elején ez a fesztivál is, mint oly sok vasfüggönyön inneni társadalmi-kulturális vállalkozás, szerep-zavarokkal küzdött. A bizonytalanság nem múlt el nyomtalanul: a fesztivál fénye megkopott, majd Prága városának ambiciózus kulturális politikája következtében belföldi konkurenciája támadt. De láss csodát, a beteg magára talált, talpra állt, a versenytárs pedig elvérzett, s mára Karlovy Vary Közép- és Kelet-Európa egyetlen A kategóriás fesztiváljaként dinamikusabb, érdekesebb nemcsak egykori önmagánál, hanem legtöbb kontinentális versenytársánál is. Az idei kínálat gazdagságát érzékelteti, hogy 9 nap alatt 213 film került a nézők elé. Közel 8 ezer hivatalos fesztiválozó hömpölygött a kisváros utcáin, s ehhez jön a gyaníthatóan nem akkreditált hátizsákos fiatalok elképesztő tömege. Sokba került a fesztivál, átszámítva majd' 800 millió forintba, ami hozzávetőlegesen annyi, mint a teljes magyar filmszakma éves költségvetési támogatása. De a befektetőknek megéri, a közönség pedig a pénztáraknál szavazott: a vetítésekre több mint 120 000 jegy kelt el. A játék- és dokumentumfilmek versenye mellett közel 20 másik szekcióban lehetett filmeket nézni: Horizont, Másik Nézőpont, Nemzetközi Fesztiváldíjasok, Függetlenek Fóruma, Új Spanyol Film, Cseh Filmek 97-98, Főiskolás Filmek - s ehhez jöttek az elmaradhatatlan retrospektívek és tisztelgések, többek között Takeshi Kitano, Szergej Eizenstein, Joris Ivens, Frantisek Vlacil munkássága előtt.

Ami jó a nézőnek, az kín és keserv a hivatásszerűen mozizó kritikusnak, akinek dönteni kell, hogy akkor és ott mit tart fontosnak, érdekesnek. Nos, most visszatekintve kitűnik, hogy az esetek többségében az East of West elnevezésű szekciót részesítettem előnyben, ahol a volt „keleti tömb” országaiból válogatott filmeket vetítették. Ilyen töménységben e drog máshol nem fogyasztható, érdemesnek tűnt tehát megragadni az alkalmat. Nos, nem bántam meg. Így aztán Wong Kar-Wai, Hal Hartley, Quentin Tarantino, a Coen fivérek, Woody Allen és a többi sztár filmjei helyett most kevésbé ismerősen hangzó nevekkel találkozhat e beszámolóban az olvasó. (Bizony nagyot fordult a világ. Tíz éve még a „nyugati” filmekért jártunk fesztiválokra.) Érdemes megemlíteni, hogy a filmtengerben ezúttal magyar sziget is volt: a doku-versenyben Moldoványi Ferenc Az út, egyéb szekciókban Tóth Tamás Natasa, Enyedi Ildikó Tamás és Juli, Gyöngyösi Bence Romani Kris, Nyitrai Márton Villamos és Mispál Attila Altamira című filmjét lehetett látni, aminek örülhetünk, hiszen manapság ritka, hogy hazánkat egy rangos nemzetközi fesztiválon ennyi film képviselje.

 

 

East of West

 

A fesztiválon résztvevő országok közül talán az oroszok hozták a legtöbb filmet. A zsűri különdíját Karen Sahnazarov kapta Telihold című filmjéért. A vállalkozás kétségkívül nagyon kockázatos: Sahnazarov olyan filmet készített, amelynek nincs története, és nincs hőse. Epizódokat, apró életdarabkákat látunk, egymás után, egyik sem oka vagy következménye a másiknak. Egy-egy szereplő visz át bennünket a következő jelenetbe, amely hirtelen érdekesnek tűnt, ám maga sem tart soká, ugorhatunk máris tovább: egy másik szereplő másik életére. Képzeljünk el egy filmet, ahol mindenki epizodista, egyetlen jelenete van csupán, abban kell megpróbálni valamit - történetet, jellemet vagy sorsot - érzékeltetni, miközben a filmnek magának nincs története, nemlétező hőseinek nincs sorsa. A film ennek ellenére nem enged el: pontosan úgy működik, ahogyan szörfölünk, látszólag cél nélkül, az interneten. Egy találomra kiválasztott homepage-ről indulunk, aztán jönnek a linkek, sorban, egymás után, nincs cél, nincs végállomás. Kattintunk, de néha tévedünk, mégsem volt annyira érdekes, ami az első pillanatban annak tűnt. Sebaj, máris ugrunk tovább! Nem kétséges a szerzők szándéka, hogy nagyszabású keresztmetszetet adjanak a mai orosz társadalomról, s törekvésükben érezhető egyfajta összegzés igénye, az évtizednyi változások után. De a mozaikszerűség belülről rombolja a szándék nagy ívét, s az alkotók maguk sem túl bizonyosak abban, mit is mondjanak. Nem állítanak, csak egyetlen dolgot, azt is a dramaturgia révén, s e szerint a legfőbb sorsformáló erő a véletlen lenne.

A 90-es évek elején, huszonévesen debütált Valerij Todorovszkij nagysikerű, többszörös fesztiváldíjas Szerelem (Magyarországon: Love) című filmjével. Aztán következett Leszkov Kisvárosi Lady Macbeth-jének adaptációja, a Moszkvakörnyéki esték 1994-ben, s az orosz film ifjú csillaga tavaly is forgathatott filmet Süketek országa címmel.

A két lány barátságáról szóló történet az orosz alvilág köreiben játszódik, s különféle életstratégiákat ütköztet. Módszere emlékeztet azokra a 80-as évek közepén készült magyar filmekre, melyek különböző alternatív életformákat egy az egyben emeltek be meséjükbe. A világ legvonzóbb városának fényképezett Moszkva csillog-villog, hívogatóan szólít, barátságos minden tér, a belsőket is beleértve, miközben a film arról szeretne beszélni, hogy miért nem lehet itt élni.

Kellemes meglepetést okoztak a színvonalas orosz szórakoztató-filmek. A szintén fiatal, elsőfilmes Vlagyimir Maszkov lefordíthatatlan című, az angol fordítás nyomán talán Szimpátiahajhászokként magyarítható remek vígjátékáról van szó. Valahol a széles orosz rónán, behavazott házban éldegél Juliska, a tanítónő, aki anyja halála után ismeretlen apja keresésébe fog. Megírja hát élete történetét, ami úgy tűnik, nem kivételes sors. Apakereső hirdetésére ugyanis számosan magukra ismernek, és sorra be is toppannak a csendes falusi házba. Ettől kezdve zajos a film, s az önjelölt apák, e megkopott sörényű, szeretetéhes oroszlánok fergetegesen bolondoznak a félreértések vígjátékában. Leginkább A miniszter félrelép-típusú színpadi művekhez hasonlítható a film, a helyzetkomikumra alapozott cselekmény egyetlen helyszínen, egyetlen éjszaka alatt játszódik. Ez pedig Szilveszter-este, egy metaforikus jelentésű dramaturgiai szituáció - különleges éj, amikor új év kezdődik, s amikor elhisszük, hogy új élet is kezdhető talán. Az inkább angolszász hagyományokra épülő darabot ügyesen adaptálták az orosz hómezőkre, s nagyon jól hatnak a szándékoltan mesés elemek, melyek segítenek abban, hogy feledjük a realitás-igényt, és valóban meseként nézzük a négy színész káprázatos jutalomjátékát. Hollywoodban sem csinálhatták volna meg hatásosabban, jobban.

 

 

Mesés valóságok

 

Van viszont, ami biztos nem készülhetett volna máshol, csak a széles keleti rónaságon: az ukrán Vjacseszlav Krisztofovics Az elhunyt barátja című filmje. Életunt értelmiségi hőse belefáradt a tudás átkába és a nincstelenségbe, ezért bérgyilkost fogad, tenné el láb alól. Ám jön a reggel (meg egy bájos konzumnő), s ő arra ébred, az élet mégis szép. Egy másik bérgyilkos kell hát, ki eltüntetné az elsőt, aki egyébként maga is pályaelhagyó entellektüel...

A fekete humorú filmből megtudhatjuk, milyen szakos egyetemistákból lesznek a kurvák, és melyekből a bérgyilkosok, valamint azt, hogy az igazi profik továbbra is azok, akik a régi rendszerben tanulták a szakmát. Komolyabbra fordítva a szót, a film azokról az értelmiségiekről szól - sokfelé élhetnek ilyenek a volt szocializmus országaiban -, akik a szabadság beköszöntével nem voltak képesek életformát váltani, s életüket az új törvényszerűségeknek alárendelni. Nem találtak járható ösvényt az új dzsungelben, egyre jobban elszigetelődtek, magányosakká váltak, s gyengeségük elől kétségbeesett kalandokba menekültek. De meglehet, ezek a kalandok segítik őket hozzá az újrakezdéshez - szól a modern kijevi mese egyszerre szép és hihetetlen üzenete.

Litvániából modern Hamupipőke-történet érkezett. A címadó Cipőt a nyomvételi szándékkal gondosan felgereblyézett tengerparti homokban találják a szocializmus éber határőrei. Hadbíróság terhe mellett kell meglelni gazdáját. A katonák tehát egy „gyanús nőszemély” nyomába erednek, akinek a lábára illik a bűnjelként lefoglalt topán. Persze nem találják, hiszen mindvégig ott van a szemük előtt. A nézőponttal lehet a baj, amin keresztül mi is látunk: lassan szemlélődő kamerával pásztázzuk, fekete-fehérben az álmos határmenti kisvárost, a tűzfalakat, tetőket, trafikokat, utcákat, majd sorban a lakásokat, üzemeket, iskolákat. Sehol nem történik semmi, a szocializmus megállt, ólmos idejét és bizonytalan, szétfolyó tereit látjuk, leíró jelleggel. A végére kiderül, annyi történt mindössze, hogy néhány fiatal megivott egy-egy üveg sört, s közülük valaki leszaladt a tengerhez. Ennyi szabadság elég, hogy alapjaiban felforgassa a rendszert, riadóztatva a rend őreit: hát nem nyugszanak ezek a dög svédek! Nem mondhatnám, hogy nézőbarát módon teszi, de Laila Pakalnina filmje a lényegről tudósít.

Ahogyan nem mindennapos, hogy az ember litván filmet láthat, ugyanúgy kuriózum mifelénk a mongol film is. Ezt a mostanit azonban megelőzte híre, hiszen Dorjkhandyn Turmunkh és Peter Brosens munkája, a Kutyalélek néhány hete nyerte meg a Nyon-i Dokumentumfilm Fesztivál fődíját. A film alapja az a mongol hiedelem, mely szerint a kutyákból következő életükben emberek lesznek. A film rejtett története egy ilyen reinkarnáció, s magát a filmet egy testétől erőszakkal elválasztott kutyalélek nézőpontjából látjuk. A nagy találmány az, hogy e lebegő lélek által előadott meséket és mítoszokat , vagyis egy fizikailag nem létező, mesés világot a földszagú valóság dokumentarista stílusban fényképezett képeivel mutatják meg. Miközben a hallhatatlanság vizét orvul elfogyasztó sárkány, vagy a kútba esett Hold történetét hallgatjuk, a Pathfinder felvételeiről ismerős marsbéli tájon gázolnak a szereplők. Mongólia - hardcore szocio-képeslapon: kopár, fátlan hegyek, füstokádó gyár-szörnyek, azonosíthatatlan struktúrájú városok, parabola-antennás jurták, lepusztult harmadosztályú szovjet panelházak - mi mégsem ezt érzékeljük, hanem mese és valóság együttes, szétválaszthatatlan jelenlétét a képeken. Erős fikciós szálra fölfűzött hallatlan erejű valóság-szeleteket látunk, szépen bevilágítva, pontosan eljátszatva... Nos, talán elfogadhatjuk, hogy létezik ilyen dokufilm is, hozzátéve, hogy a filmet keretező barátságos bácsi, a város hivatásos sintére tutira nem statiszta volt.

 

 

A hazai pálya

 

A fesztivál keretében tartották az elmúlt két év műveiből válogatott cseh filmszemlét. Az Oscar-mozdony, úgy tűnik, tovább húzza a cseh filmipart.

De nemcsak ez. Számomra most vált nyilvánvalóvá, hogy Sverákék sikere nem magányos teljesítmény, mögöttük és mellettük ott van a cseh film egy egész új generációja. A fesztiválon bemutatott nyolc munkából négy volt első játékfilm. Fiatalok írják, rendezik, fényképezik a filmeket, az általuk alapított cégek a legdinamikusabbak a piacon. Bátran nyúlnak mindenhez, ami új, érdekes, divatos a világban, de a saját, összetéveszthetetlenül cseh filmjeiket csinálják meg. Erejük ezen kívül abban rejlik, hogy képesek a nagy mutatványra: tudják, hogyan lehet egyszerre a széles közönséghez szóló, könnyed stílusban előadott, de a szellemet is megmozgató filmeket készíteni.

Jó példa erre Petr Zelenka játékos című, szabadon talán Gombszaggatóknak fordítható filmje, amely hat, különálló epizódból áll. Minden résznek önálló története van, ám ezek kapcsolódnak egymáshoz: az idő, a szereplők, a motívumok vándorolnak egyik részből a másikba, az ezzel járó valamennyi játék- és értelmezési lehetőséget kihasználva. Így a bonyolult, önmagát építő struktúra folytonosan változó értelmezési lehetőségeket kínál. Benne van például A vihar kapujában játéka, vagyis, hogy ugyanazt a történetet más-más nézőpontból látjuk újra, ugyanígy könnyedén belelátható a káosz-elmélet divatos tétele, a pillangó-hatás, mely szerint a kaotikusan szétfutó folyamatok azonos kezdőpontra vezethetők vissza, de az sem unatkozik, aki nem értelmezéseket keres, csak a történetet élvezi. A film ritka gazdagságú szövetét a forgatókönyv teremti meg. Minden epizódban két párhuzamos cselekményszál fut, s ezek egy adott ponton véletlenül találkoznak, egy történetté válva. (A világfilm elmúlt fél évtizedének legkedveltebb, legdivatosabb dramaturgiai eljárása ez.) Az epizódok rejtélyes, mégis törvényszerű módon függnek össze. Mindennek és mindenkinek van története, mi pedig túl közel vagyunk egymáshoz, hogy történeteink a másokét ne befolyásolják alapvetően - talán ez lehetne a végső üzenet. Ehhez jön még a finom távolságtartás, a fekete humor és a csipetnyi gonoszság, valamint a cseh kritikusok összes létező díja (legjobb film, forgatókönyv és rendezés), plusz a nemzetközi elismerések (Bergamo, Rotterdam).

Egy másik elsőfilmes régi ismerősünk. Ivan Vojnar ötvenen túl készítette első játékfilmjét. Nevét idáig dokumentumfilmjei tették ismertté, köztük a néhány éve ezen a fesztiválon fődíjat nyert remekmű, A kertben. (Nem tévesztendő össze a szlovák Martin Sulik nálunk is forgalmazott azonos című játékfilmjével.) Új filmje, az Út a puszta erdőn át a tavalyi év egyik szenzációja volt a cseh filmrajongók körében. Minket leginkább Fehér György vagy Tarr Béla filmjeire emlékeztet, lassú hömpölygésével, szélesvásznú fekete-fehér képeivel. Az első világháború előestéjén játszódó történet, amelynek főhőse odahagyja Bécset a cseh fenyvesek kedvéért, a kivonulásról és az újrakezdés lehetőségéről szól, egy olyan pillanatban, amikor, úgy tűnik, a külső körülmények az ilyenfajta emberi döntést eleve zárójelbe teszik. A háború híre az elzárt közösség életét is felforgatja. Távol tartja-e a rontást az érzelmek láthatatlan szövedéke? S vajon van-e hely, kívül vagy belül, ahová el lehet menekülni előle? Nagyhatású film és komoly: nem nevet cinikusan magunkon és nem is kegyetlen, mikor ítél saját történelmünkkel szemben.

Amennyire egy fesztiválprogram kimazsolázása alapján megítélhető, igaz az a zsurnaliszta közhely, hogy a volt szocialista tábor nemzeti filmiparait még mindig az útkeresés jellemzi. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy sokféle megfelelési vágy, sokféle, korábban nem létezett filmtípus van jelen. Ugyanakkor a legtöbb helyen - oroszoknál, cseheknél, lengyeleknél - az is megfigyelhető, hogy sok pályakezdő fiatal kap lehetőséget, s az ő filmjeik azok, melyek visszahozzák a mozikba a hazai közönséget, és a világban is sikereket aratnak. Nemzedékváltás történik tehát, mely szorosan összefügg minden egyéb - gazdasági, tematikai, stílusbeli - megújulással. Érdemes lenne itthon is tudatosan segíteni ezt az amúgy sem elkerülhető folyamatot.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 50-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3821