KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

A nagymama és a kinofón

A bab is hús

Petri Lukács Ádám

Amíg a rádiótelefonba azt mondhatunk, amit akarunk, a majdani videós handyk őszinteségre szoktatnak.

 

Bódy az általa felvetett „Mi a filmszerűség?” kérdésére a Filmiskolában Jókait idézve válaszol: „Csodálatos egy valamik ezek a mozgófényképek, amelyek mint bogár a fehér falon, másznak.” Mindez azután jutott eszembe, hogy a nagymamámat kettős sokkhatásnak tettem ki: elcipeltem az új Woody Allen-filmre és még aznap vettem neki egy rádiótelefont, hogy bárhonnan riaszthasson, ha baj van, vagy csak úgy érzi, hogy baj van. (A nagymamáknak különös receptoraik vannak az imaginárius bajokra.) Ezt az apró magánügyet azért ismertettem, mert egy meglepő filmkaland hoz vezetett el. A nagymamám ugyanis miután megállapította, hogy ötvenöt évvel ezelőtt egy ugyanilyen anorexiás, mindig jammeroló hüpce udvarolt neki a bácskai Pamutbálon, mint ez a Woody, megpróbált közelebbi kapcsolatot kialakítani a telefonjával. Három órás barátkozás után arra a felismerésre jutott, hogy a rádiótelefon tévéje kisebb annál, semhogy élvezni lehetne, de ez nem nagy veszteség, mert úgyis csak érdektelen számokat és betűket mutat a képernyő. Ott, a nagymamámnál ez a gondolatmenet egy éjszakába nyúló agitációhoz vezetett, amelynek a lényege az volt, hogy az Etűdök gépzongorára továbbra is inkább a Tabán Moziban élvezhető, nem a handyn, amin viszont felhívhat, ha moziba akar menni.

Na de másnap kiderült, hogy talán az én nagymamámra is gondolva Otto Pearls digitális kamerával megcsinálta az első rádiótelefon movie-t. A főhős Bio, telefonjának memóriaegységébe munkahelyi főnöke, édesanyja, nővére, három szeretője és az analitikusa száma van beletáplálva. Miután Bio valamelyiket ezek közül feltárcsázza, a telefon nem hívja fel az illetőt, hanem lejátssza azt a pszichodrámát, amit a számítógép fejlesztőmérnöke képzel el arra az esetre, ha találkoznának. A telefon az általa lejátszott mozikban rendre komoly szerepet oszt magának is, így amikor éppen azt látjuk a parányi monitoron, hogy Bio Ruthot győzködi arról, hogy „csináljunk pont úgy, mint amikor minket csináltak”, akkor megcsörren a sunyi telefon, amit Ruth kap ki a mérnök sortjának a zsebéből. Persze Annie van a vonalban, aki csak meg szerette volna köszönni a gyönyörű és feledhetetlen tegnapi éjszakát Bionak. A klipekből összeálló, klasszikus és élvezhető (high-tech) burleszk nem egy tanmese arról, amit sejthetünk eddig is, hogy a rádiótelefon mindenütt jelen van; ha a jó vicceken túl szól valamiről, akkor az az, hogy amíg a rádiótelefonnak megvolt az a dicséretes előnye, hogy azt mondhatunk a minket hívónak, amit akarunk arról, hogy hol vagyunk és mit csinálunk, a majdani videós handyk őszinteségre szoktatnak, s ha nem vigyázunk, akkor egy Kenneth Starr-féle ragadozó karmai között találhatjuk magunkat. Ráadásul, ha az ember olyasféle, mint Bio, tehát folyamatos késztetést érez arra, hogy belevesse magát a társas élet nehézvizeibe, s a termékeny magány helyett állandóan pörög, akkor kifejezetten hasznos, ha a randik előtt szembesül azok kockázatával. A mamájánál csak tovább gyarapodna a pocakja, és megint inzultálnák amiatt, hogy a papi örökségéből a floridai állatkert vízilovát fogadta örökbe; a nővérével másról sem lehet beszélni, mint Bio pszichoanalitikusáról, akihez a testvére hozzá szeretne menni feleségül; az analitikusnál viszont mindig csak a kamaszkorában nővérével unaloműzésből tartott vérfertőző-szeánszokra lehet emlékezni.

A film végén aztán helyreáll a rend, Bio elviszi a telefonját a szervizbe, ahol meggyógyítják, és azt reméli, hogy ezután újra felszabadultan találkozhat szeretteivel, ám a záróképen, amikor csak Bio profilját meg a füle és válla közé szorított maroktelefont láthatjuk, és a sóhajtások, hümmögések gondosan megkomponált zenéjét halljuk, beigazolódik Erdély Miklós tétele: „Elképzelhető olyan film is, amiben – a kamera végig egyvalamire, például egy arcra vagy csak egy szempárra irányul – az egész történést, annak összes színhelyeit, hanghatások jelenítik meg”. Igen, a telefonáló arc és a hangok relatív erővel mutatják meg, hogy a normálisan működő rádiótelefon hasznos dolog, de ettől még Bio élete ezután sem lesz méznyalás.

A filmkultúra világában is nagy biztonsággal eligazodó, már idézett nagymamám szerint nem tesz jót egy színésznek, ha valamilyen funkcionális tárgy lesz a partnere. Jávor Pálnak például még a bajusza sem volt a régi azután, hogy beült egy automobil volánja mögé. Tarantino valamivel árnyaltabb véleménye szerint nincs azzal baj, hogy a tömegfilmekben végig valamilyen csodafegyvertől, szörnytől, elektronikai endlösungtól kell tartani, mert hát ugye a gonosz technika is egy ember kezében van, és a mindig győzedelmeskedő jó pedig sokkal kifinomultabb és összetettebb tudással rendelkezik, imigyen hát a gonosz megeheti reggelire a világ likvidálására készített mikro-chipjeit, maguk a technikai nóvumok pedig semmivel sem érdekesebb kellékek, mint a veszélyes vadvizeken hajózó Bogart lukas ladikja.

Ebben lehet valami, mindazonáltal ha Csapajev az egyik lovát annak idején elcserélte volna egy maroktelefonra vagy egy internetes PC-re, vélhetően minden sokkal egyszerűbben megoldódik, és nekem nem kellett volna kötelező iskolai programként félévente, mindösszesen tizenhatszor megnéznem a filmet.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3832