KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője ©vankmajer
• ©vankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Poąová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Gomolygó felhők

A finn szomszéd

Fábry Sándor

Kaurismäki siralmasan mulatságos Helsinki-filingjében magára ismerhet minden finnugor lélek.

 

Miért, hogy olykor szédítően unalmas, mi szédítőn tempósnak szánt; máskor lebilincselően izgalmas az alig történés, a mindennapi eseménytelenség, majdnem reális hosszban tartott jelenetekben, ahol oly semmiségek esnek, mint valamennyiünkkel: berúgunk, mert szomorúak vagyunk, berúgunk, mert jó a kedvünk, elveszítjük az állásunkat, majd remény csillanik. Így és ekképp tovább.

Jó-e, nem-e, pár éve alig értettünk volna valamit a balti Fassbinder, Kaurismäki eme történetéből, de azóta a pofánkra fagyott a vigyor, lassan megtudjuk, min eddig csak röhögtünk, hogy mi az imperializmus. Ebben a mindennapokat finoman „felstilizáló”, nem félek a randa szótól, mert pontos, a valóságot csak egy hajszálnyit elrajzoló, ezáltal finom iróniával bevonó filmben egyszerre fontos a „filing”, meg az aligmese, amelyet előad.

Mennyire költőien mulatságos – Bódy A kutya éji dalát idézi – mikoron az elegáns szálloda éttermének főpincérjeként dolgozó asszony fellép a finoman túlvilágított (a vágy villamosává stilizált) s nyilván utolsó villamosra, melyet egy férfi vezet, az ura, akit szeret, és közben szól a Csajkovszkij-Pathètique.

Méltón kéne írni erről a női arcról, erről az alakról, erről a már több Kaurismäki-filmben látott nagyszerű színésznőről, Kati Outinenről. Az olykor határozottan menyétszerű, máskor mégis szépséget sugárzó, a szenvedést, a beletörődést, a jóságot, a reménytelenséget és a közelgő klimaktérium rémét egyszerre fölmutató arcról, ezekről a kissé kacsázó, kicsit vastagocska, kicsit görbe lábakról, melyek mégiscsak fontosak valakinek.

Mifelénk a jelen üstökön ragadásától (Bewältigung der Gegenwart) úgy félnek a filmművészek, mint ördög a tömjénfüsttől, tisztelet a kivételeknek, például Fekete Ibolyának, bár mire elkészült, Bolse Vitája is történelemmé érett. A jelent krónikaszerűen kamerahegyre tűző honi szappanopera szerzőinek ugyanazt mondhatnók, mint egykor Páger Antal a Bóni grófként hízó Rátonyinak: Robikám, te nem tudod, hogy mit csinálsz.

A finn kolléga munkája bizonyíték arra, hogy igenis lehet az orcánkat pirító, húsunkba vágó jelenről filmet csinálni, nemcsak zsurnálfokon, csupán némi tehetség szükségeltetik hozzá. Mással ugyanis nemigen tudom magyarázni, mitől cumizom ezt a mozit, már megint, hiszen ebben már cukros sörrel fikszált ördögszarv-frizkók sincsenek, az orosz leányokról nem is beszélve. Abszolút mindennapi történetet látunk, hozzánk hasonlatos mindennapi emberekről, akik egy minálunk sokkalta gazdagabb országban kénytelenek egy időre elengedni az alsó középosztály viharbiztosnak látszó mentőcsónakjának peremét (képzavarerdő), hogy poétikus fuldoklássorozatban ösmerjék meg, milyen is az, amikor az élet zajlik.

Finn rokonaink iszonyú árat fizettek azért, hogy kihagyván negyvenévnyi vargabetűt, idejekorán kezdhessenek beleőrülni a színestévé részleteinek kiperkálásába. Róluk fél tüdejüket szakította le az orosz medve, így a Kalevala ma is az egykorvolt Szovjetunióban játszódik, amint Husztnak romvára – hogy, hogy nem – szintúgy maradott ugyanott, ahol volt. Mi a Budapest–Helsinki táblánál pár ezer esztendeje elváltunk a vélünk közösen halászó-vadászó-madarászó testvéreinktől, de azért egymás számára érthetetlen nyelvünktől eltekintve több mibennünk a lélek közössége, mint különbözősége.

Már a helyszínek is meghitten ösmerősnek tűnnek: ez a kissé lepukkant, északi öntettel pettyelt eklektiko-bilbao, meghintve a konzumkultúra immár nálunk is mindennapinak számító rekvizitumaival. Itt nincs legendás finn dizájn, faburkolat és márkás üveg, ezeknek az embereknek a házát nem Alvar Aalto tervezte, aminthogy minálunk se mindenki héderel Makovecz-pecóban.

Ezek az emberek valamivel régebb óta élnek ún. tőkés viszonyok közepette, annak cicázásaival szemben mégis elképesztően védtelenek. Kiszolgáltatottak ők is, akárcsak mink. A tetejibe a csöndes többség naivan tisztességes is, ami igencsak megkönnyíti a bankokat és egyéb privatizátorokat képviselő mészárosok dolgát. (A finn naivitásra jellemző, ugyanakkor magyar vonatkozása is van: a finnek lehetőség szerint vízparti telket vesznek, ha már vesznek, ugyanakkor telente, a rettentő hóban ember legyen a talpán, aki megmondja, hol ott a vasszer, és hol meg az anyaföld. Ezt kihasználva egy élelmes magyar állítólag néhány leselejtezett ladikot stande pityere a havas mezőre tétetett, mintha vízparti ingatlanokról lenne szó. A combos jólétbe belenaivult finn barátaink tucatjai szopták be a figurát, akár az albánok a piramisjátékot, mi pediglen Tocsik Mártát.)

Ez a neosimli elleni közös védtelenség teszi számomra különösen kedvessé a filmet: itt nincsenek terminátorok és tini nindzsák, eltűnt frigyládák és egyéb nyalánkságok, mindössze annyi történik, hogy néhány ember elveszti az állását, aminek abban a világban, ahol a glancosan fecsegő felszín alatt minden a pénzről szól, mégiscsak vannak néminemű következményei, szociális háló ide-oda, példának okáért pillanatok alatt elviszik a szobába meghittséget varázsoló Sony-oltárt. Biztos, hogy pár éve még másképp néztük volna mindezt, de ma már, amikor a film elején föltűnik a három öltönyös fickó, nincs kétségünk afelől, hogy nem sok jót jelentenek a tisztességben legatyásodott szálloda számára.

Ahol az egyébként nagyszerű séf olykor becsavarodik. Már ebben az első jelenetben leüttetik a Kaurismäkire jellemző, hol diszkréten ironikus, hol rekeszizmot görcsöltetően mulatságos, de minden esetben szeretetteli, megengedő-megbocsátó alaphang. Mondom, a séfnek rossz napja van, késsel hadonász, látható, megteszi ezt olykor, inkább komikus, de azért nem egészen félelemnélküli az egész (mint maga az élet). „Ilyenkor nagyon lelkiállapotba kerül a kósza test”, írja Parti Nagy, naná, hogy egy helyütt, jár az emberfiának az a kis kiakadás, az a kis egyszemélyes bacchanália, sérelmére. Van ilyen, boniem, a szokásos, s egyáltalán nem különleges, inkább megszokottnak számító koreográfia szerint történik az őrjöngő lefegyverzése, aki csupán az akció ékét, az ólajtószerű portást harapja meg, picinyt.

De ezután széthullik a meghitt idill: az új idők új urai szélnek eresztenek mindenkit, így az elegáns szálloda elegáns éttermének pincérasszonyát is, aki előző nap még boldog idillben szállt fel műszakja végeztével arra a villamosra, melyet az ura vezet, akit később úgyszintén lapátra tesznek. Ugyan egyiket se úgy, amint ez nálunk szokás, néhány soros formalevélke, aztán anyád, ott a főnök mégis kiáll az emberek elé, a villamosvezetők pedig, akár egy antik tragédia hősei, sorsot vetnek, hogy eldöntsék, kivel kezdődjék a karcsúsítás.

A nálunk rohanvást eliramló emberi méltóság itt még azért tetten érhető. A szálloda direktrisze például a fekete-tengeri szovjet SZOT-üdülő (Szocsi) hangulatát idéző vodkás-tangóharmonikás búcsúestet üt össze – a rendező itt sem rohan, megadja a pillanatnak, ami jár, kivált nekünk nagy élmény látni, amint Finnország átsíel medve sógorhoz.

Szólni kell az alkoholizmushoz fűződő gyöngéd, megértő viszonyról, amellyel, akár Berecz elvtársnak a történelemmel, bizony együtt kell élni. Itt nincs a vadnyugoti angloszaksz májcirózis-téboly, akik ezen a tájon élnek, ahol például fél évig lazán nem süt a nap, másként vélekednek a dolgokról, mint a napos California universitasainak müzlibe hülyült tudorai. Itt az ember fia időnként berúgik, a gazdagabbja például kivonul a dácsába, szigorúan egyedül, havonta egyszer, egy hétvégére, nehogy a munka lássa kárát, s leissza magát a havas anyaföldig, hogy azután újabb egy hónapig megbízható katonája legyen a skandináv kapitalizmusnak.

A munkakeresésből dolgavégezetlenül hazatérő férj például a küszöbig még csak-csak tartja magát, azután kamikázeként fejjel a gardróbszekrénybe zuhan. Nem alkoholista ő, ebből is látszik, nincs ivási rutinja, viszont igen szomorú. Nem nősült hiába, asszonya tudja a dolgát, valahogyan a családi ágyra küzdi a magatehetetlen testet. Kölcsönkenyér visszajár, avagy hodie mihi, cras tibi. Amikor a folyamatos sorscsapásoktól elszontyolodott asszonka kerül az alkohol uszályába, ura egy Baucis szeretetteli empátiájával hánytatja, a rosszallás legkisebb jele nélkül.

Kaurismäkinek még arra is van bőr a pofázmányán, hogy a kicsellózás-sorozat után deusz ex masinaként (vagy mégsem) happy endinget biggyesszen a történet végére, de neki valahogyan ez is jól áll. Az adókopóktól, munkaadóktól és munkaközvetítőktől reménytelenre csesztetett házaspár élete hirtelen jobbra fordul, az ex főnéni pénzibül (Hogy miért nem jutott ez egyből az eszükbe?!) kis éttermet nyitnak a hét mesterlövészként öszveszedett régi csapattal. Ha valaki meg akarja tudni, hogy a vállalkozás biza nem fenékig tejfel (azt most tegyük zárójelbe, hogy mifelénk kézigránátolnak meg lőnek is), annak figyelmébe ajánlom a film egyik utolsó jelenetét, amikor a puccparádéba vágott, reménykedő személyzet az üres asztalokon át az utcára tekint, ahol egy házaspár tanulmányozza az új étterem új étlapját. Bejönnek-e, nem-e? És ha nem? Ebbe bele kell őrülni, bizony ám!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1636