KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője ©vankmajer
• ©vankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Poąová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Balekok és banditák

Filmgyári lazac

Schubert Gusztáv

A magyar maffiafilmben mindenki időmilliomos.

 

Nem tudom, a magyar gengszter exportképes-e – az ukrán például az –, a hazai pályán leginkább idegenlégiósok játszanak, külhoni virtusról pedig csak akkor érkezik hír, amikor valaki fennakad a belga–francia vasfüggönyön, hóna alatt tizenöt karton pilótakeksszel.

A magyar gengszterfilmből egy darabig még biztosan nem fognak meggazdagodni a chicagói jegyüzérek. Na, ja, mondhatná a filmgyári kórus, olyan az, akár a finom olasz borok, nem bírja a szállítást. Így lehet, mert mire a Puskin moziba ér, már átláthatatlanul és ihatatlanul zavaros.

Valaki pancsolhatja a magyar filmet. Balek? Vagy bandita? Sohasem fogjuk megtudni, mert nálunk a kettő reménytelenül egybemosódik. Mert ahonnan ihletet meríthetnénk a finom distinkcióhoz, a magyar maffiafilm, nem fényesíti meg az elménk. A maffiózók már a filmgyárban vannak? Látom is a majdani bűnbánó metafilmet: nagy fekete autó érkezik a filmgyár elé, premier plán a fehér betétes gengsztercipőről, talpalávaló Morricone (miért is ne, ha a maffiaháborús A csalás gyönyörében megvolt...), két armanis bivaly közrefogja a rendezőt, kicsit megmorzsolják a kardigángombját, miközben a család ügyvédje előtárja Don Corleone tartózkodó kérelmét: tenné már meg a mester, hogy javít cseppet a rossz imidzsen, a Kisváros miatt már nincs egy nyugodt percük, mindenki Járai őrnagy akar lenni, meg fürge határvadász, már a páluccai fiúk is maffiózókat hajkurásznak péntek délelőttönként az Orczy-kertben, maholnap a Wekerle-telepen is rend lesz.

„Imidzsen – szól a mester – változtatni sohasem késő. Mit szólnának a Nagyvároshoz, csupa balek és bandita mindenütt, sehol egy járai vagy egy kis romulusz, csak csupa romlott alak, csupa antóniusz és kleopátra, nemes egyszerűségnek és csendes nagyságnak nyoma sincs az egész Gazdagréten. Bűn, butaság és fertő, mindenkit lehúz a miazmás mocsár. (Félre: Azt leshetitek, pupákok, a végén majd minden jóra fordul, a Tisztesség és a Szerelem öszveölelkezve tarka mongolfiér fűzfakosarában emelkedendnek majd egy szebb égi világba. Ki hőlégballon’ száll fölébe, annak térkép-e táj, nem tudja hol lakott itt Maffiosi Mihál.) Elvégre emberek vagyunk, esendő lények. Ha már önök, Uraim, nálunk nem lehetnek még nemzeti hősök, mint odaát a fejlett Amerikában, legyenek hétköznapi lények, kicsit gügyék, kicsit impotensek, kicsit esendők, másfelől pedig hozzuk ki a rendőrből a maffiózót, az egészen kicsi kis polgárból a kapzsi ügyeskedőt, balekok és banditák között keressük meg az arany középutat.” (Maffiózók elégedetten el.)

Hála istennek, e film minden történése és figurája a kritikusi képzelet műve. Ha valaki magára ismer, az merő véletlen. Bacsó Péter új opuszát a kisember iránti megértő szeretet hatja át. Miként az is csak finom ειρονεια, kénytelen tettetés, miszerint a létharcban mindenkoron a mohó ragadozóösztön lenne a győztes. Azért a Balekok és banditák végén a boldogság kék léggömbje mégiscsak büszkén ellebeg, rajta a bűnbánatban megtisztult maffiózó és kedvese. Ahogy nemrég a Megint tanúban is láthattuk, hiába a vadkapitalisták gátlástalan mesterkedése, azért a víz az úr, áttöri a hatalmi butaság vagy a korrupció mállasztotta gátakat. A Duna velünk van.

De addig a szerencsés végkifejletig most is sok víznek kell felfolynia rajta.

Száz percig ballag csendesen. Filmidő! Most értem csak meg, micsodás a te hatalmad. Van egy jelenet, Dr. Bűnbakhoz (róla majd mindjárt bővebben szólunk) megérkezik az első kuncsaft. Álldigál odakint a cégtábla előtt, bekandikál, belép, odaadja az elromlott cipzárat (Dr. Bűnbak vállalkozása kezdetben nagynénje zipzárjavító műhelyében üzemel), eldiskurál árról, felárról. Majd kiböki végre, Dr. Bűnbakkal akar beszélni.

Vágó, ki vagy a mennyekben. Miért nem ezzel kezdte? Értem én, a tétova lelkét kellett valahogy kifejezni. Szegény autócsiszár, elpénecolta négyszázvalahány négykerekű árát, s most üldözik a befizetők, enlelkem is zaklatott lenne, mert én is családapa és jó ember vagyok, akárcsak ő. De nem lehetett volna ezt gazdaságosabban becsomagolni? Két sűrű perc telt el e piszmogással. Filmidőben ez egy egész vasárnap délután. Na persze, ha ez kézjegy, akkor egészen más. Meglehet, hogy az. A Megint tanúban egy teljes percig szoronghatunk, míg Pelikán József nyugdíjas gátőr beilleszti a kulcsot a postaládájába, kiveszi onnat a hírlapot, végigcsoszog a kerti úton, belép a verandára, karosszékébe ereszkedik, előkeríti szemüvegjét, és belelapoz a Megyei Harsonába. Micsoda szuszpenzió a sebzett hördülésig: „én voltam rendőrspicli?! Ezt merészelik írni?!” És micsoda mikrorealizmus. Valóságos magyar nuvó román. Micsoda perc. Élet helyett órák.

Viccölünk, pedig sírni volna kedvünk. Komolyan: ezekben az egy percekben van a magyar közönségfilm elásva. És nem azért, mert az idő pénz – Kállainak az a fölös kerti csoszogása a film hasznos perceiben számolva legalábbis többszázezer forint, annyiért már egy egész kaszkadőrcsoport leugrik a Mount Everestről –, hanem mert a néző türelme méregdrága. Azt egyszer lehet elveszíteni. Ezért ünneprontó a sok hülye kritikus, valahányszor egy magyar rendező kínkeservvel megpróbálja – és Bacsó Péter, mi tagadás, sokszor megpróbálta, akkor is, amikor még nem illett – visszacsalogatni a közönséget a mozikba. Mert kínkeservvel nem lehet, nem szabad. Annak örök harag az ára. A filmvígjátékot poénra játsszák, és nem bekkelésre, ilyen megátalkodott időhúzásnál a stadionban már bedobálják a sörösüveget meg a villamosfogantyút. A magyar filmvígjátékban (kalandfilmben, akciómoziban) azonban mindenki időmilliomos, a rendező, az operatőr, a vágó, a dramaturg, a színész, még a rendőrkutya is. Hogy mik történnek itt is, remekbeszabott élcek, pergő párbeszédek, védhetetlen poénok helyett, nem is igen van kedvem elősorolni. Időről időre (feltehetően akkor, amikor a stábból senkinek semmi nem jutott az eszébe) például bepördül a színre egy csúnyácska titkárnő, bizonyos Csöpike, és hosszas incselkedésbe kezd főnökével, Dr. Bűnbak persze mindvégig semmit sem vesz észre. Csak mi fetrengünk a röhögéstől. A jelenet dramaturgiai értéke nulla, értelme semmi, hát nem tiszta vigalom? Ilyen bónuszpercekből persze hamar kitelik a másfél óra, sebaj, jöhetnek az újabb jutalomszekundok, a kétszer tizenöt perc hosszabbítás. Van az úgy – a fociban –, hogy annyi sem elég a gólrúgáshoz, de vígjátékban kicsit kínosabb a nulla-nulla.

Pedig nem indul rosszul a játék: hősünk kiment egy öngyilkost a sebes Dunából, hála helyett verés a jutalma (a jelenet Elfinger és Esti Kornél kettősét juttatja eszünkbe), megvilágosító élmény az állástalan lektornak: aki jót cselekszik, óhatatlan rajtaveszt. Kisvártatva újabb inzultussal folytatódik nevelődése, immár félreérthetetlenül felismeri, mire rendeltetett: ebben a mái világban mindenki bűnbakot keres, miért ne mehetne elébe az eseményeknek. Dr. Bűnbak néven praktizálni kezd: jó pénzért hajlandó elvinni a balhét az igazi bűnösök helyett. Jönnek sorban a kliensek és a kárvallottak. A mai magyar társadalom szatirikus körképét láthatnánk, csak hát nem telibe találó jellemrajzokat kapunk, hanem torzképeket. Van itt minden, rendőrezredes, aki azért üldözi Dr. Bűnbakot, hogy elolvastassa vele sokszázoldalas regényét (a lerázhatatlan dilettáns grafomán, megint egy Esti Kornél-motívum, de sajnos itt nincs helye), dörzsölt és rezervált keresztapa, aki börtönbeli luxuscellájából irányítja (Dr. Bűnbakra bízva a névleges igazgatást) valóságos hasznot hajtó fantomcégeit. Amatőr ékszerrablók, akik limuzint kérnek a szabad elvonuláshoz, de nem tudnak autót vezetni. Őrző-védőnek álló szkinhedek, akik ugyanabba az éltes primadonnába szerelmesek. Impotens milliomos uszodástul, parlamenti bizottság korrupcióstul. Csodabogarak és közhelyek. Csak az igazi élet reked odakinn. Addig jó nekünk. Mert a végén eljön az igazság pillanata, beállít Dr. Bűnbakhoz az ágrólszakadt derék magyar kisember és nélkülöző családja. Színről színre láthatjuk, hová vezet az egyenes út: a nyomor legmélyebb bugyraiba. De a banditáknak, a hiszékenység vámszedőinek még ez sem elég, a verőfényes Andalúzia, a családi narancsszedés ábrándképétől is megfosztják a szegény magyar népet. Micsoda rongy ország lettünk! Szem nem marad szárazon. Ujj ökölbe szorítatlan. Ez már főhősünk kedvesének is sok (hogy miért, rejtély, eleddig boldogan sikkantgatott, amikor szkinhedek tapperolták, túszejtők taszigálták, élmény! élmény!, akkor most mi van?), szakít a cinikus Bűnbak doktorral. Katharzisz nincs? De van. Mindent legyőz a szerelem. Dr. Bűnbak barlangi remetének állt kedvese nyomába ered. (Nem igazság, a mi eszünkbe mér’ nem jut ilyen?) A nő lelövi, és végleg belészeret. A hőlégballonról meg már szóltunk.

Hogy mi köze ennek a vidor zűrzavarnak szatírához, humorhoz, maffiához, kisemberhez, kis- és nagymagyarországhoz, meg nem mondhatom. Hogy mi köze a pisztrángfélékhez, azt elárulhatom. „Másodrendű frissességű”, akár Bulgakovnál a lazac.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 36-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1632