KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője ©vankmajer
• ©vankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Poąová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmzene

A keményfiúk megmentője

Fáy Miklós

Paris, Texas után új film, új porfészek: Jericho, Texas. És újra jó zene. Ry Cooder gitárvirtuóz és komponista állomásai.

 

Nem tudom, mi lenne ebből a filmből Ry Cooder nélkül. Halvány átirat Az utolsó emberig Kuroszavából, fegyverropogás és whiskyvedelés, de szomorkás módon lekéste az aranykort, Edward G. Robinsont és mellényt viselő társait. A gengszterfilmek ideje lejárt.

Nagy szerencséje van a filmnek a zenéjével. Átlagos ötletességű szerző alkalmazkodott volna a korhoz, olyan zenét ír vagy használ, ami a harmincas években volt modern, szólna a szaxofon, trombita, bőgő, dob. Ry Cooder inkább bent maradt a bőrében. Maradt gitárosnak, és autodidakta orgonistának, a méltóságteljes orgonaakkordok fölött az elektromos gitár dübörgése szolgáltatja az alapzajt. A gitár hangja erősíti meg az érzést, hogy nem egyszerű gengszterfilmet látunk, hanem álöltözetes westernt, öltönyös, nyakkendős cowboyok lövöldöznek egymásra a kihalt texasi faluban, ők sem töltenek, igaz, hogy nem is csípőből tüzelnek, hanem a hónuk alól rángatják elő a fegyvert. Az elektromos hangzás és az orgona együttese kiemeli a történetet mindenféle elképzelhető jelenből, és így lesz végre a film az, ami lenni akar: az amerikai kemény fiúk dicsérete. Himnusz minden időben.

Nem kellett hozzá különösebb szellemesség, átgondoltság, rendkívüli erőfeszítés; Ry Cooder nem csinált mást, mint amit egész életében. Mister America. A pályája kezdetén, a hatvanas évek első felében countryzenész Los Angelesben, és közben virtuózzá képezi magát a legkülönbözőbb pengetős hangszereken. Utána együttest alapít, mindenféle zenész mögé beáll kíséretnek, slágerénekesek megbízható háttere, de beszáll a Rolling Stonesba is, állítólag ő írta a Honky Tonk Woman jelentős részét.

Szólistaként 1970-től volt tíz jó éve. Évente jelentek meg lemezei, de ne feledjük: még mindig nem szerző, csak előadó, gitáros és énekes. Már markáns személyiség, és nemcsak azért, mert minden zenét a maga képére alakít, de azért is, mert kiszámíthatatlan a zenei érdeklődése, nem tudni, hogy milyen elv szerint válogat az amerikai hagyományból. Elénekli az egyik első kemény fiú, a tizenkét éves korában gyilkossá váló Billy the Kid balladáját, de játszik népdalt, bluest, countryt, gospelt, régi politikai dalokat és dzsesszt. Amíg komoly zenetudósok és világhírű előadók vitatják, hogy mi a tősgyökeres és hamisítatlan amerikai zene, addig Ry Cooder különösebb elvi megalapozás nélkül műveli azt. Eklektikus az ízlése, de szinte kizárólag az amerikai múlt érdekli.

A szólista karrier többé-kevésbé bedöglik, Ry Cooder viszont filmek kíséretéhez elkezdi végre a saját zenéjét játszani. Minden marad a régiben, minden a szó valóságos értelmében amerikai, amit ír és amit fölhasznál, egyaránt. Annyira félreérthetetlen a zenei világa, hogy Az utolsó emberigben még azt is megengedheti magának, hogy a mexikói szereplő egzotikus voltát, a történet eredetijére utaló finom megoldással, japán jellegű dallammal és japán hangszerrel, a bambuszfuvolával jelezze. Erőteljes, jó filmzenéket ír, bár eddig csak egy igazi nagy dobása volt, Wim Wenders filmje, a Párizs, Texas. A Last Man Standing lesz a második.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1649