KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője ©vankmajer
• ©vankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Poąová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Az angol beteg

Csigázva

Reményi József Tamás

Mire adnak 1997-ben kilenc Oscar-díjat?

 

Ezt a filmet már Karinthy Frigyes is látta. Több változatát élvezettel röhögte végig, különösen az tetszett neki, amikor a bűntudatos főhős „a Szaharából nyíló hátsólépcsőn a kolostorba” kerül (Allah kemencéje avagy Ami az Ezeregyéjből kimaradt; színes filmcsoda két csalódott szív szerelméről). Érdekes módon elkerülték Karinthy figyelmét a kolostorkerti légyott megindító pillanatai, midőn egy szikh aknaszedő harcos csigaházakból készített mécsesek fénylő ösvényén kalauzolja önmagához a kanadai francia ápolónőt, aki rövidesen egy elmés szerkezet segítségével a levegőben repülve gyönyörködhet a háború dúlta Itália középkori freskóinak áhítatos békeüzenetében. De hát valamennyi remekmívű részletre egy mégoly lelkiismeretes kritikus sem térhet ki, mi is csupán azért említjük e felejthetetlen epizódot, mert kiváltképp plasztikusan érzékelteti, mire adnak 1997-ben kilenc Oscar-díjat. Ugyanazokra a monstre marhaságokra, mint Karinthy korában.

Kolostorkert. Gyermeki tisztaságú ellenpontja egzotikus és világtörténelmi kulisszák között viharzó szenvedélyeknek, sivatagot, levegőeget és testet-lelket egyaránt fölfedezni vágyó heroizmusnak. Az angol beteg az epikus művészet sok évszázada kimunkált kontrasztjára épül, kétféle idill válaszol benne egymásnak: a mozgalmas, nagyformátumú, s egyúttal bűnökkel, árulásokkal, önpusztító indulatokkal terhes kapcsolatra – amelyben a kegyelmi pillanatokhoz csak küszködés és hazugság árán lehet hozzájutni – csöndes, egyszerű boldogság felel. A fölcsigázó feszültségre a csigázva játszó szelídség. Az ilyen felépítésű mű azt sugallja, hogy az egyik állapot a másik nélkül csonka, mindkettőt vágynunk lehet, hiszen az előbbi az oldás nélkül végzetessé, az utóbbi pedig a robbanékonyság híján kisszerűvé válik. Fordítsuk ezt le Az angol beteg nyelvére.

A filmbeli amorózó, gróf Almásy László – semmi köze sincs ahhoz az előnytelen külsejű, homoszexuális, és sokoldalúan tehetséges férfihoz, aki a nagy magyar felfedezők hosszú sorában az utolsó volt – elszereti expedíciós társának a feleségét, Katherine-t, s vétkét – a sors intésére! – rossz történelmi pillanatban követi el: az addig békés mesevilág, a Szahara egyszeriben hadszíntérré válik, a soknemzetiségű emberi közösség ellenséges, embertelen közeggé, amelyben a származásnak, a hova(nem)tartozásnak hirtelen jelentősége lesz. Almásy azonban nem hajlandó e gyökeres fordulatról tudomást venni, nem hajlandó szerelméről lemondani (angol géppel, német benzinnel) – s ez a tragédiája. Az itáliai purgatórium, ahová roncsként szállítják, e tragédiára rakódott gyanakvásoktól tisztítja meg, s oldozza föl. Még folynak a harcok, de mintha nem ugyanabban a háborúban találná magát, mint amelyik tönkretette, itt mindenki humánusan és fegyelmezetten teszi a dolgát. Kip, a szikh hadnagy az állandó életveszélyben is bölcs és gyöngéd, Hana, az ápolónővér pedig figyelmes, elfogulatlan szeretettel, mások iránti gondoskodással lesz úrrá saját személyes veszteségein. A kétféle idillt lényegében a kétféle női alkat határozza meg, az önálló, intellektuális asszonyi individuum, s az önfeledt-önfeláldozó kamaszlány. (Gondos színészválasztás: a kesernyés, vibráló, csontos Kristin Scott Thomas, szemben a meleg tekintetű, angyalmosolyú Juliette Binoche-sal.)

Amint látható, szilárd, kidolgozott szerkezet ez, mint akármelyik Stendhal- vagy Tolsztoj-nagyregényé. Minden elem a helyén van, mindegyik tartja a másikát – és mindegyik merő spekuláció, merő műanyag, bóvli. Tulajdonképpen elismerésre méltó, mennyi s milyen sokféle panelt lehet belegyömöszölni 162 percbe. Az angol beteg a giccsnek még fokozottabban enciklopédikus darabja, mint annak idején a Casablanca volt („két klisé nevetséges, száz klisé megható” – Umberto Eco), itt a flashback-dramaturgiának köszönhetően a két szerelmes a film végén – a néző számára – egyazon pillanatban távozik az élők sorából („a banalitás tetőfoka a fennköltséget villantja fel” – Eco), így egy roppant ívű boltozat állja masszívan a terhelést.

A panelek közül mindenekelőtt az ideologikus természetűeket kell szemügyre vennünk, amelyek a térben és időben globálisan-globálisnak érzékelt világ képével kecsegtetnek. Mindegy, hogy Ceylonból érkezel-e, Budapestről vagy Montreálból, a sorsok metszéspontján ugyanaz az emberi természet vívódik önmagával, s ezt a törvényszerűséget végeredményben a háború természetellenes állapota sem zavarhatja meg. (A „zavarás” emblematikus figurái: a gestapós német és a fafejű angol tiszt, akik a háborús filmek hagyományai szerint kívül rekednek az emberi fajon, akár az elvetemült ufonauták.) Az alapeszme kulturális következménye, hogy Sebestyén Márta dajkadala arab nótának is fölfogható, továbbá Herodotosz Kiplinggel társalog, és az európai freskót a rendező az afrikai barlangrajzokkal azonos beállítású megrendültségben csodáltatja velünk. Az átjárás aggálytalan (lásd hátsólépcső, Karinthy).

Pszichológiáját tekintve a film valóságos klinikai tabló. Almásy elfojtott gátlástalanságára Kip időlegesen felszabadított gátlásai rímelnek, amelyeket a gyarmati alávetettség frusztrációi is színeznek. Akárcsak Katherine önérzeti drámáját a brit birodalmi beidegződések. (A karácsonyi szent kórus hangjaira elkövetett szeretkezés nagyjelenetét bizonyára igen bátornak vélték az alkotók, így szokott ez lenni minden ezerszer használt, bombasztikus közhellyel.) Hana magányos szabadidejében ugróiskolát játszik – talán a film egyetlen valóban bensőséges és természetes ötlete –, ám szegény leány nem ússza meg ennyi ártatlansággal, még a Hófehérke és a hét törpét is eljátsszák neki, még veteményeskertje is van keresztből (!!) készített madárijesztővel, még zongoraleckét is vesz gyanútlanul egy robbanni kész zongorán... De hiába gyűjti magába mohón az Almásy megtisztulásához szükséges lelki mosószermennyiséget, további, hívatlan segítséget kap: a hajánál – pontosabban két levágott hüvelykujjánál – fogva előrángatott játszótársként előkerül Caravaggio, a tolvaj és felderítő, aki ölni készen érkezik a filmbe, s a megértés bocsánatával búcsúzik...

A cselekmény ehhez képest visszafogott. Igaz, hogy amott kerekedik egy mindenkit betemető homokvihar, lélegzetet elállító a repülőgépes öngyilkosság, van kínvallatás, barlangi halál, többrendbeli akna, detonációval és anélkül – mindez amolyan sorminta a melodramatikus jelenetek intimitása alá. Ugyanez a szerepe a látványnak is, amely az afrikai homok lágy formáinak erotizált, mézszínű tónusát ütközteti az olasz mediterraneum mosottruha-frissességével.

Mire Az angol beteg nálunk műsorra kerül, valószínűleg megjelenik Michael Ondaatje regénye is. A szerző közreműködésével e regény szövevényes anyagából vagdosta ki Minghella a szereplők történetének filmre vihető darabkáit. Aki kíváncsi rá, megnézheti, vajon Ondaatje egy elmés lektűrt – az angol könyvkiadásban díjazott terméket – vetett-e oda a zanzásítás martalékául, avagy lényegében nem történt sem merénylet, sem harakiri (legföljebb ezt a díjat is odatehetjük az Oscar mellé). A film megítélése szempontjából persze ennek nincs jelentősége, ugyanúgy, ahogy az Almásy név kisajátításának sem. A néhai Afrika-utazó élete a maga – elébb keresett, majd ráméretett – izgalmaival megmarad a magyar közelmúlt már senki által nem háborgatott részének. Mi, honfitársai, ha akarjuk, levehetjük a polcról könyveit. A Magyar Földrajzi Társaság Cholnoky Jenő szerkesztette Könyvtára gyermekkorom kedvenc sorozata volt, az útleírások közt ott van ma is Almásy László (grófi cím nélkül írt) kötete első, 1926-os sivatagi vándorlásáról: Autóval Szudánba. Ez a kezdete a valódi történetnek, amely bármilyen fantasztikus, nem kellhet semmiféle grandiózus produkciónak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1627