KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője ©vankmajer
• ©vankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Poąová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mikrokozmosz

Rovaristen

Bóna László

A César-díjas Mikrokozmosz nem szokványos természetfilm, inkább rovar-eposz, hősökkel, istenekkel.

 

 

„Az ajtó kinyílott. Kijött rajta az Isten. Egy pók volt... Jött felém és láttam az arcát...”

Ingmar Bergman: Tükör által homályosan

 

Mint ahogy kipattan atyja fejéből egy görög istennő, úgy lép a napvilágra a szemünk előtt egy ismeretlen hártyásszárnyú rovar. Nem is születik, egyszerre csak van, teljes fegyverzetben, kifejlett, kész egyedként, végső, teljes és tökéletes formájában, noha előbb még semmi sem volt belőle.

A Mikrokozmosz című francia filmben egy és negyed órán át, minden szöveg, narráció, ismeretterjesztő tudásanyag nélkül, mint egy szimfóniát, vagy mint egy ősi mítoszokat rejtő képeskönyvet élvezhetjük apró, fűközeli lények világát, rovarok, férgek, csigák, lepkék életét. Nem természetfilm ez, nem dokumentum, nem ismeretterjesztő oktatófilm, hanem a valóság valószerűtlen látása, egy nem létező perspektívából való szemlélése, mely így egy valótlan valóságot teremt, ismert lényeket tesz idegenné, saját világunkat a képzelet alkotásává változtatja, vagyis ez a film, ahogy maga nevezi magát, „természeti fikció”.

A csúcstechnológia teljes arzenáljának bevetésével, a legmodernebb kompjutertechnika, a robottechnika és a legújabb optikai eljárások variálásával egy év előkészület, három év forgatás és hat hónapig tartó vágás kemény munkájával készült el ez a film, sosemvolt látványt teremtve, mintha az ember rovarnagyságban láthatná az őt körülvevő bogártársait, és saját mikro-léptékének megfelelő hatalmas nagyításban a fűszálakat és harmatcseppeket. A technika tökélye ez esetben önmagát meghaladó igazságot áraszt, vagyis nem a világ tudományos megismerésének himnuszát zengi, hanem a világ azon ősi, rejtett igazságait tárja fel, melyeket nem a megismerő, hanem a kapcsolatteremtő elme hoz létre. Egyfajta mágikus, archaikus gondolkodás bogárábráit látjuk, emblematikus, archetipikus lényegük szerint. Vagyis a „bogarászás” eredeti értelemben nem gyűjtés, megismerés, analizálás, hanem elmerülés, elmélyedés, meditáció, költészet. A vágások archaikus analógiák képeit teremtik: a tavaszi bogárrajzás rezgő-nyüzsgő vibrálására a csillagok reszkető fénypontjait vágják; a látóhatáron felbukkanó diadalmas, hősi, aranyló napkorongra egy víztükörből lassan-lassan felmerülő, sárgás fényben tündöklő, hatalmasra nagyított arcot, amely démoni maszknak látszik, egy habokból kikelő harcias isten álarcának, vagy egy földönkívüli lény ijesztő űrsisakjának, pedig csak egy születő óriási szúnyog az.

A rovarok e filmben mind istenek, világuk egy történeti hitünk előtti istenvilág karneválja. Amolyan emberi formájú istenek. Hiszen groteszk, esetlen módon igyekeznek emberként is viselkedni. Megverik a betolakodó idegent, összeszólalkoznak egymással, fölöslegesen rohangásznak, cipekednek, gyűjtögetnek. Az öreg skarabeusz pedig régi ismerősként görgeti szakadatlan a nálánál nagyobbra dagadó galacsinját, melyet hasztalan próbál kiszabadítani, mikor az ráfúródik egy tövisre. Minidrámák, apró mitologikus történetek, állatmese-hősök jelenetei váltják egymást, zenei betétek, százlábúk körtánca, szólók, duettek, áriák, áradó operamuzsikára ölelkező csigák nyálkás násza. Néha mintha csak bábuk lennének fűparaván előtt mozgatva. Szarvasbogár-bábuk, féreg-bábuk emberi történeteket játszanak. De amennyire „emberek”, annyiban mégis lényegüket hordozzák, egy ősi és eredeti rovarprincípiumot, mely az isteni lényeg egy vonásának foglalata. Egyszerre istenek, és esendő, gyámoltalan „emberi” teremtményei ők a létezésnek, akiket az ember fölülről, mint egy Isten, szemlélhet, amint tévelyegnek saját életterükben. Azt hiszik, akárcsak mi magunk, az a teljes világ. A bogár az emberi lét metaforája, de egyben az isteni lényeg szimbóluma is. A rovaristen az Isteniben rejlő ismeretlenség, idegenség, fenyegető tökéletesség képe, megtestesítője az eme fenség felé áradó metafizikai borzongásnak.

A film nem a rovarok és egyéb apró, bogárméretű lények valós életére kíváncsi, hanem igazából az ő életükből keresi a választ a halál és a születés titkára. A határátlépés pillanatát figyeli. Amikor a báb még mozdulatlan, halott, és a rovar hirtelen feléled belőle. Amikor a pókhálóba akadt szöcskeféle még él, de a fürge pók szoros hálót sző köré, bebábozza. Mikortól él már, meddig él még, hol a határ pillanata, honnan, milyen világból érkezik az élő lény, és hová távozik? Ezek a kérdések érdeklik igazából a rendezőket. Nem a bogár élete, hanem az ember halála és születése. Számukra nem a mikroszkopikus élet, nem az egysejtűek, paraziták, vírusok, mikroorganizmusok világa a mikrokozmosz, hanem egy szemmel is látható, jól ismert világ, amelyet láthatóbban tárnak elénk. Csak a szabad szemmel is látható világnak van határa a nem látható felé. A láthatatlan világ már eleve határon túli és végtelen. És a filmet maga a határ érdekli, amelyet számára csakis a láthatóság határa szemléltethet.

A kaptárszerű cellákat mozgó, undorító, nyálkás élő kocsonya tölti meg, mint valami ősanyag, plazma, minden élet alapanyaga, maga az őskezdet képe. Majd a kocsonyadarabok tetszhalott álomba merülnek, kemény héjat növesztve maguk köré, azután ezt föltörve sorban kimásznak celláikból a kész, kifejlett darázsszerű lények. Honnan kezdődik az ő életük, mit éltek meg születésük előtt, és külön-külön egyedi lények-e ők, vagy csak egy kaptár-lény magjai, akik úgy repülnek szanaszét a világba, mint ahogy a virág hagyja rájuk széthordani a virágport, vagy ahogy a fenyő hagyja a szélre tobozának szárnyas magvait?

A rovar átmenet állat és növény között – írja Rudolf Steiner, az antropozófia atyja. Léte legalább annyira növényi, mint amennyire az állatvilághoz is tartozik. Határon áll. Ahogy a növény léte egy „mély-alváshoz” hasonlítható állapot, a rovar úton van a felébredéshez, köztes lény, az ő létformája valamilyen „transz-állapot-szerű” lét. Olyan, mint a filmen az imádkozó sáska, amint hódol a természetnek.

Ahogy egy növényi magban az egész növény képe benne van, és egyetlen mag az egész növényt reprodukálja, úgy hordja a kész, teljes egyedet egyetlen rovarlárva. Úgy kel ki belőle a bogár, ahogy csírázik a mag.

„A csírázó mag titka a feltámadó test titka” – írja Merezskovszkij. „A lélek »halhatatlansága« csak szellemi eszme, ellenben a hús feltámadása tapasztalat – írja ugyancsak ő az ókori Egyiptomról. – Egyiptom nem törekszik a halhatatlanság metafizikájára, hanem a feltámadás fizikájára, a húsnak a feltámadását magától a hústól tanulja.” A rovarlárva múmia. A lárvából megszülető rovar lassított látványa annak a titoknak a rabul ejtési kísérlete, hogy a feltámadás által valóban legyőzhető-e a halál? A láthatatlan és az alig látható technikailag láthatóvá tehető, de láthatóvá tehető-e, hogy mi történik a halál utáni és feltámadás előtti testben? És ha láthatóvá tehető, elűzhető-e ezáltal a halál?

A szövőpók sűrű, finom fonállal szövi be áldozatát. Egy vízirovar a víz felszínére emelkedik, hogy egy-egy korty levegőből egy-egy buborékot készítsen. Ezeket leviszi sorban a víz mélyére, és épít belőlük egy nagy, üres buborékot, ebben tárolja a halott rovarokat táplálékául, de ilyenben kel ki saját utódja is. A rovarevő virág pompázó szirmai rácsukódnak az óvatlan dongóra, virágkehelybe záródva leli halálát. A halál mumifikálódás, begubózódás kehelybe, pókfonálgömbbe vagy buborékba. A gubó bölcső is, legyen az ugyanezen buborék vagy hangyatojás. Láthatunk a filmen valamilyen rovart, amint maga épít saját maga köré tojáshéjat, hogy ebből kikelve, e héjon magát átrágva, az legyen első tápláléka. Minden önmagában teljes, gömbszerű, akár gubó, akár múmia, tojás, vízcsepp, napkorong vagy telihold: mindenre az egymásban tükröződő teljesség képe vetül. Mindenben az Egész képe csillog. Két felnagyított hangya iszik egy óriási vízcseppből, mely egész testüknél is nagyobb. A vízcsepp, a harmatcsepp, esőcsepp, a buborék éltető közeg, bölcső, tápláló tömlő, sírbolt kupolája, de egyben fénytörő gömb is, azaz optika, mely a világ látszólagos képét vetíti a szembe, ami úgyszintén optika, vagyis buborék, az Egésznek fénytörő gömbje. Mikroszkóp vagy távcső, filmfelvevő vagy vetítő – mind üveglencsék rendszere: fagyott buborékok világa. A film eme „természeti fikciónak” nevezett új, szuperközeli, mikrokozmikus látomásos műfajában újra megmerítkezik saját eredetében, az optika kozmikus értelmezésében.

Az egyik filmjelenetben a szédülten rohangászó hangyákra egy nagy madár árnya vetül. Azután a madarat látjuk, amint sorban felcsipegeti és felfalja a hangyákat. A rovaroknak a madár az Isten. A létezés dimenziók áthatása, a létsíkok egymás mikrokozmoszai, egymásban való szemlélései a határon túlinak, az ismeretlen dimenziónak, az isteninek. Ekkor következik talán az egyetlen olyan jelenet, képsor, amit nem a természetben vettek föl, hanem modellált, animált kép: a madárból belülről, az ő szemnyílásán át, de emberi szemmel láthatjuk a hangyákat. Egy fekete takarást láthatunk kör alakban kivágott lyukkal, amibe, mint egy szembe, hangyák másznak. A valóság áttör a megfigyelőn, a festő vászna áthasad, a papír átszakad az írástól a könyvben. Megismerés csak ott jön létre, ahol a tárgy és a szem között távolság van. Ha távolság van, akkor nem látunk „színről színre”, csak „tükör által homályosan”, a világ csak képzet, csak érzéklet, csak olyan, amilyen a látás, minden csak optika, mint amilyen a film, csak mozgó, színes felület. Ha a bogár belemászik a szembe, a „szembogárba”, az igazság olyan közel kerül, hogy nem látunk tőle semmit.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1637