Pro és kontraJancsó barbár „Rapszódiája”Ciment Michel
Ritkák az olyan filmrendezők (mint az olasz Rosi és a görög Angelopoulos), akik a történelmet választják filmjeik témájául. Jancsó Miklós ezek közé tartozik. Gőgös kihívása – hogy elmesélje népe történetét – csaknem tizenöt éve kezdődött a Szegénylegényekkel, eljutot egészen a Még kér a népig és most megteremtette a Magyar rapszódiát, ezt a háromórás hatalmas diptichont, amely egyszerre szintézis és kiteljesedés.
Az állam nem sajnálta tőle támogatását: hatszorosát kapta a magyar filmek átlagos költségvetésének és több hónapig élvezhette a hadsereg, a gyalogosok és a lovasok segítségét. Ugyanis a terv újfajta törekvést tükrözött: lemondva arról, hogy a magyar múlt egyik vagy másik pillanatát idézze fel, Jancsó ezúttal három évtizedről ad képet: az Osztrák–Magyar Monarchiáról, a 14-es háborúról, a Tanácsköztársaságról és bukásáról, a Horthy-féle fehérterrorról és végül a nácikkal kötött szövetségről. És a freskó középpontjában Zsadányi István áll, a falusi kisnemesi származású fiatal tiszt, az ádáz nacionalista, aki bőszen tör az agrármegmozdulások elfojtására és aki éppen hazafiságából adódóan lassanként elszakad németbarát környezetétől és magáévá teszi a földművesek ügyét. Jancsót a tények aprólékos rekonstruálásánál jobban érdekli az egyéni lelkiismeret viszálya a végzettel, a reménytelenség és a rossz lelkiismeret, a választás a zsarnokság és a szabadság között.
Egy híres és vitatott személyiség, Bajcsy-Zsilinszky Endre (Budapest egyik utcája viseli nevét) életéből merítve ihletet. Jancsó két-három vonást kölcsönöz tőle, de szokása szerint menekül a realizmus elől. Ismét találkozunk itt a szívének oly kedves tájjal és személyekkel: a hatalmas magyar síksággal, a végtelen, borús égbolttal, az egyenruhákkal, a lovakkal és a meztelen emberekkel, a hőssel, aki harminc év alatt sem öregszik meg. Az elvonatkoztatás szándéka érvényesül a történelmi tablón belül.
Jancsó, a rendező-koreográfus úgy irányítja katonáinak és földműveseinek balettjét, mint egy zenés vígjátékban, és ezzel átváltoztatja a valóságot.
Ez az epikus mű, amelyben filmcímeihez hasonlóan magától adódik minden: a csend és a kiáltás, a vörösek és fehérek (a Csillagosok, katonák francia címe – a ford.), a nemesek kerti mulatságai és a parasztlakodalmak, a Magyar rapszódia szemkápráztató képsorokban járja be az agyrémek világát: arisztokraták orosz rulettet játszanak és öngyilkosok lesznek egy kékes barlangban, egy férfi kiszáll a vörös automobilból, amelyben a szeretett asszony alszik.
Filmje második részének Jancsó az Allegro barbaro címet adta Bartók híres zongoradarabja (1911) nyomán és ebben megtalálható a muzsikushoz hasonlóan a folklór új feldolgozására is törő filmrendező dinamikája, zaklatott ritmikája. Az eredeti Allegro címhez Bartók később ragasztotta a barbaro szót, hogy válaszoljon a francia kritikusoknak, akik párizsi útja alkalmával barbárnak minősítették zenéjét. A diadalmas realizmus korában Jancsóban, a másik „barbárban” a mai filmművészet egyik ritka látomásos varázslóját köszönthetjük.
L’ Express, 1979. május 12–18.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1127 átlag: 5.63 |
 |
|
